Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-10 / 20. szám
alatt egyszer beszakadt a jég, Ágnest is magával rántotta. Nyakig merültek a jéghideg vízben. Nem mertek hazamenni, ezért felszaladtak ángyikájukhoz szárítkozni. Ángyikáékkal mind a ketten rokonságban voltak, mivel Jakab bácsi Ágnes anyjának bátyja, Gáspár anyjának húgát vette feleségül, aki talán a falu legszebb, legkedvesebb ángyikája volt. Mosolyogva felparancsolta őket a siskó tetejére, ronggyá nedveseden cipőjüket két fahasábra tette a sütőbe, hogy megszáradjon. A tűzhelyen finom leves rotyogott füstölt oldalassal. Addig is. míg az étel főtt, hogy éhségüket enyhítse, ángyika jókora karéj kenyeret nyomott a kezükbe. Azt majszolgatták boldog megelégedéssel. Előbb megették a belsejét, Ágnes a jó ropogós héját úgy ette, hogy abból Gáspárnak is maradjon. Ágnes szerette ezt a házat rendjéért, tisztaságáért, meg talán azért, mert anyja is itt töltötte gyermekéveit, lánykorát. Az almafa, melynek édes gyümölcsét oly nagyon szerette. még most is a kutat őrizte, és ott állt a terebélyesre nőtt szederfa is, melyet ha Gáspár megrázott, gyümölcsétől olyanok lettek mint télen a kéménybe bújt verebek. Hirtelen arra gondolt, hány éves is lehetett a bácsikája esküvőjén. Bizony már nem tudja, csak a nagy lármára, kavarodásra emlékszik. Cimbalom szólt a szederfa alatt, az alá bújt, nehogy a táncolok összetapossák. Szeme előtt ott keringett, ott forgott a sok tarka szoknya. Addig-addig nézte, míg beleszédült, a fülsiketítő zene is bántotta, ezért a kerítéshez húzódott, onnan bámulta a színes forgatagot. A menyecskét fején füles süsük díszelegtek, tirangli kendő, szőrkendő a nyakukban, nótázgatás közben sikongtak, a vőfélyek kezében szalagos botok, a levegőt suhogtatták velük, a levegőben terjengő rozmaringillat összekeveredett a pitvarból kiáramló ínycsiklandó illatokkal. Amikor rövidebb-hosszabb időre elhallgatott a zene, elömerészkedtek a tyúkok, csipegették a földre hullott morzsát, ételt, de amikor a zenészek újra rázendítettek, megriadva menekültek a szérűbe. Különös, de sem a vőlegényre, sem a gyönyörű színes ruhába öltöztetett menyasszonyra nem emlékszik. Unokahúga születésére annál inkább. Nővérével elővették a nagy piros zsírolvasztó lábast, hol az egyikük, hol a másikuk ült bele nevetve, kacagva húzogatták egymást. Egyszercsak a papiak felől valaki feléjük kiáltott. — Rozi ángyikátoknak jánkája vanI Szóljatok hamar anyátoknak! Dehogy szóltak. Éppen Ágnes ült a lábasban, melynek ép fülére kötelet kötöttek, ennél fogva húzták felváltva egymást. Terézke nagyokat szuszogva csak az almafa alatt állt meg vele. Bácsikájuk kétségbeesve integetett a pitvarajtóból. — Vissza, vissza, még alusznak! — és megfenyegette őket. Hű, de nekiszomorodtak, hogy vége a játéknak! Lógó orral ballagtak hazafelé. (folytatjuk) Cecil C. Lopatka színész szeretett volna lenni. Előbb azonban csak Cecil meg Cecilke volt. Tudta utánozni a gerléket meg a galambokat, s leginkább olyankor turbékolt, amikor Ku-Krú haladt el a ház előtt, a madarász és galambtenyésztő, aki azzal méltatta művészetét, hogy megcsókolta a tulajdon egymáshoz illesztett két ujját, és csókot dobott a levegőbe, amitől a levegő megtett a lelkesedés további csókjaival. De Cecil a tűzoltók szirénáját is tudta utánozni, s egyszer este három ízben is kihívta a tűzoltókat, pedig sehol sem volt tűz : persze ebben segítségére volt a szilvafa lombjának a sötétje is. Tudta utánozni a varrógépet, vagy akár a levegőt rezegtető szúnyogzümmögést is. Bármit tudott utánozni. Cecil C. Lopatka kicsi volt, túlságosan is kistermetű, mert egy szép napon megállt a növekedésben, s minél idősebb lett. annál apróbb lett, míg végül összehasonlíthatatlanul ő maradt a legkíseb. De ennek ellenére színész lett belőle, ami nem akárkinek sikerül olyan egykönnyen, mert hát hányán szerették volna, ha molnárok lehetnének, aztán kéményseprő lett belőlük, vagy olyan postások szerettek volna lenni, akik postagalambokat tenyésztenek, aztán csak tébécések lettek, mert megnyomorította őket a sok biciklipedál-taposás meg az időjárás viszontagságai. Cecil C. Lopatka hirdetményeket ragasztgatott a falakra. Sok minden már csak ezeken a falragaszokon élt: a rég feledésbe merült tüzoltóbálok, a tojásfelvásárlási felhívások, vagy az a szembeszökő hirdetmény, amely arra szólította fel az olvasóit, hogy látogassák meg a terráriumot, s benne a megdöglött krokodilt amely három embert felfalt: lehet hogy ebbe döglött bele. A legtöbb hirdetményt a vasútállomás deszkából készült várótermében ragasztgatta ki. A váróterem előtt robogtak el a vonatok: megálltak egy percre, aztán újra nekilódultak. A vonatablakon visszatükröződtek a felhívások és a hirdetmények, s valahányszor a vonat elindult, vagonról vagonra együtt szökdécseltek velük a hirdetések nagy, színes betűi, a moziműsorok, a kerámia-, máskor a kézimunka- és a kutyakiállítások reklámjai, itt-ott a labdarúgó-mérkőzések falragaszai vagy Chungjulis (mindenféle kardokkal, kendőkkel végzett mutatványok, továbbá a levegőben lebegtetés mesterének) belépésre csalogató felhívása. Aztán ezeket a falragaszokat is átragasztgatta — újabb falragaszokkal, amelyek ütötték egymást, akár az asztallapra csattanó kártyalapok: az új falragaszok mind ászok meg tízesek voltak, de leginkább tök meg makk hetesek, amelyek mindent ütnek, egyszer zölddel, máskor pirossal ütnek, de a heteseken kívül ott van aztán még a máriás is. A deszkafalon egyre vastagodtak a papiros- meg a ragasztórétegek, akárha valami kalendárium lett volna, amelyből valaki kitépdeste a lapokat meg a képeket; a napokból már csak a keltezés maradt meg. Cecil C. Lopatka olyan falragaszokat is ragasztgatott, amelyeken piros meg sárga villámok ékeskedtek: ez volt a címere A. F. Borovica színházának, amelyben két nap leforgása alatt hét színdarabot adtak elő (ebből négy tragédiát — tizenöt halottal; két operát — gitárkísérettel, s ráadásul még egy balettet is — tóval, hattyúkkal, gramofonnal és rövid szünetekkel, hogy a lemezeket kicserélhessék). Mindig péntek délután érkeztek, és hétfőn utaztak el, mindig ugyanazzal a vonattal, úgyhogy a S3S KU-KRÚÚ legelső, amit megpillantottak, a tulajdon villámokkal ékesített plakátjuk volt. Cecil C. Lopatkát pontosan a kobakján sújtotta az egyik villám. A színtársulat mindössze öt tagból állt. A. F. Borovicából meg az öcscséből (az öcsé volt a világosító meg a függönyhúzogató egy személyben) és három szubrettból; péntek délután aztán szerződtették még Feró Stofát is — Feró műkedvelő színész volt, és tudott énekelni is —. mert A. F. nem győzte volna egymaga az összes férfiszerepet eljátszani. Cecil C. Lopatka bánkódott, mert öt nem vették be; ö hozhatta volna létre a víztükröt a nádast meg a hullámokat, mert ennyiből állott a tó. Cecil C. ott ült az első sorban, de lélekben szüntelenül a színpadon futkosott, egyik szerepből a másikba, drámából az operába, abból pedig a balettba, ahol a gyönyörűséges szubrettek mellé (egy pillanatra) ő állt be negyediknek, és ő volt a legszebb hattyú. Szombattól vasárnapig a lábát sem tette ki a színházból, s már a legelső éjszaka elteltével egy további C.-t biggyesztett a nevéhez, ponttal, ahogyan ez egy színművészhez illik. A. F. Borovica minden egyes mondata félig sárga, félig piros villámként hatott, belehasitott a hézötér sötétjébe, és átfutott Cecil C. Lopatka testén, mert a kobakján a legelső perctől kezdve villámhárítót viselt. De A. F. Borovica ügyet sem vetett rá. Voltaképpen ideje sem volt rá; Feróra kellett ügyelnie, mert Feró megbolondult, és sorra próbálta a balett-táncosnők és a gyönyörű szubrettek egész együttesét, összesen hármat de csak kettejükkel próbálkozhatott, mert a harmadik A. F. hitvese volt. A. F. a hajnali szürkületben kergette öt keresztül-kasul a téren, s a színpadi kardjával hadonászott; s ha már Ferót nem tudta miszlikbe aprítani, legalább az alacsonyan ülő ködöt hasogatta foszlányokra. Cecil C. Lopatka szeretett volna a segítségére sietni, mert éppen a legutolsó előadás (egy tragédia) után döntötte el, hogy színművész lesz, legalább olyan híres, mint A. F. Borovica, csak hogy A. F. nem vette őt észre, hasztalanul kiáltozott utána, ha egyszer hiányzott hozzá a kellő testmagassága — s így aztán Feró elinalt. Cecil C. Lopatkának Cecilből csak Cecilkévé sikerült felnövekednie; minden egyes falragaszt végigböngészett, elsősorban s színészek és színésznők nevét, noha ezeket betéve tudta, de azért újra végigolvasta mindet, mert semmi sem szerezhetett volna neki nagyobb boldogságot, mint ezek a névsorok, amelyekhez (egy szuszra) hozzábiggyesztette a tulajdon nevét is, eleinte csak a névsor legvégére, de később már a legelejére, ahol egyszer majd tündökölnie kell. Cecil C. Lopatka Paprikajancsit játszotta a bábszínházban. RÁCZ OLIVÉR FORDÍTÁSA nő 15
