Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-26 / 18. szám
FERENCZY ANNA 8. Még az este átvonult felettük a front, de csak másnap reggel merészkedtek haza. Siralmas látvány fogadta őket. Az ajtó feltörve, az ablakok kiverve, a ládák, a kaszni üresen, a sok szőttesnek, ruhának. Nene hagyatékának hült helye. Csak a huzat meg a sírás versenyzett egymással. Mint kiderült, másokat is kifosztottak a faluban, és jobbára élelmet vittek magukkal. Mindenki a katonákra gyanakodott, pedig voltak olyanok is. akik otthon vészelték át a frontot. így hát nem biztos, hogy a katonák vittek magukkal mindent. Bár a gyolcslepedöket, párnahuzatokat hatalmas épületet, melyet még romosán is lenyűgözőnek talált. Kezdetben a romokat takarították, téglát hordtak, később a rendbehozott. újjávarázsolt épületben a termeket súrolták. takarították a pincétől kezdve egészen a padlásig. Ágnes nem tudott betelni a sok szépséggel, az épségben maradt festményekkel. bútorokkal, a csodálatos művészettel lerakott parkettával. Míg a többiek ebédeltek, ő a szobákat, termeket járta, és összeszorult a szíve a sérült, összevagdall képek, csonka vázák, szobrok láttán. Ha csak tehette, egy-egy festmény elé kuporodott, s áhítattal nézegette. Ilyenkor megállt körülötte az idő. Viselkedése, bámészkodása csakhamar feltűnt a munkát irányító idős embernek, de hagyta, bámészkodjon, ha kedve tartja, csak az ebédidő lejártával intette dologra. Ettől a naptól kezdve nem kellett súrolnia, ajtót, ablakot mosnia, ehelyett a festményeket kenegette olajjal, a könyvtárban a könyveket, polcokat lörölgette, mialatt a tetőt, melyet a háború alatt találat ért s a mennyezete beszakadt, három férfi javítgatta; kopácsolásuk behallatszott hozzá. Közelségük, a tudat, hogy nincs egyedül, megnyugtatta. Talán még egy hétig jártak dolgozni a kastélyba. Ágnesnek új beosztása nem jelentett munkát, boldogan dudorászott. énekelt érdekes tennivalója közben, s észre sem vette, olyan gyorsan repült az idő. Az úr minden nap meglátogatta. Néha csak megállt az ajtóban, onnan figyelte, hallgatta, mert ha közelebb merészkedett, Agnes behúzódott egy-egy kép mögé. Volt valami ebben a szikár, idős emberben, ami zavarta. Lehet, a lopakodása, a leselkedése. hiszen soha nem tudta, mikor, hol sem kímélték ... — Ezt szelíden mondta, őt mégis bántotta ez a beszéd. — Nem, dehogy, tisztelendő úr. — Nem vagyok pap és úr sem. én csak egy ... én csak egy ... — A többit elhallgatta. Másnap végeztek a takarítással. A pallér, aki felfogadta őket, szétosztotta fizetésüket örültek a pénznek, számolgatták, csak az nem tetszett az asszonyoknak, hogy egyformán kaptak. — Nicsak, nicsak. a grófkisasszony! Kevés munka, sok pénz! — egyre csak ezt hajtogatták. — Hagyjátok már, no — vette védelmébe az egyik asszony Ágnest Hálásan nézett pártfogójára, örült a borítékban lapuló pénznek. Szíve megtelt hálával. Visszanézett a kastély tetőtől talpig megtisztálkodva, büszkén állt. akárcsak a falu népe fel tudták használni a sebesültek ápolásánál, nem valószínű, hogy a lúd alól is ők vagdosták ki a tojásokat, melyekből már-már kikeltek a kislibák. És hova cipelték volna, mire kellett volna nekik a sok fekete bársony, rakott kötény, szoknya, rojtos kendő, szőrkendő, cifra szalagos női kabát, a sok nehéz szőttes?! Sokaknak szent meggyőződésük volt. hogy mindezt nem a katonák vitték eL De hát hol. kinél keressék? Náluk a családból csak nagyanyjuk, az öreg szüle nem menekült sehová, otthon maradt házőrzőnek, mondván, neki már minden mindegy, legalább felügyel a házra, s ha úgy adódna, hogy kár émé a családját akkor annak rendje és módja szerint, kisegítik egymást abból, amijük megmarad — isten őt úgy segélje ... A drága jó szüle, mint kiderült, csak a magáét őrizte, vigyázta. Ágnesék összegyűjtött ruhái, párnái, szőttesei, a sok élelem, minden, minden elveszett. Aki tovább akart tanulni, annak a városi szlovák iskolába kellett járnia, de erre csak kevesen vállalkoztak. Ágnes számára ismét megkezdődött a munka. Szorgalmasan dolgozott; ásni. kötözni, kapálni járt az asszonyokkal. lányokkal. Mindezt a saját földjükön elvégzett munka után kellett vállalnia. Nagy szükség volt otthon a keresetére, hiszen a front mindenükből kifosztotta őket, s a ruhát, cipőt pótolni kellett. Aratás után már a zobori borfeldolgozóba került, ahol üvegeket mosott Keze elgémberedett a hideg víztől de a muszáj nagy úr... Télen mégis abba kellett hagynia a munkát, megbetegedett az egész telet átköhögte. Tavasszal új munkalehetőség kínálkozott; a falu alatti grófi kastély rendbehozatala. Eddig csak a kerítésen át. kívülről bámulhatta ezt a Ágnes este fáradtan esett ágyba, mégsem bírt elaludni; vissza-visszapergette a látottakat. Egy reggel elhatározta, papírt visz magával, hiszen az iskolában jól rajzolt, megpróbálja papírra vetni, amit lát. Jött-ment, járkált, úgy majszolta zsíros kenyerét. Aztán letelepedett egy kép elé. A festmény szánt vontató lovakat ábrázolt, a szánon vidám utasokkal. Keze nem engedelmeskedett. Csak a szánnal volt elégedett. az alakok kevésbé sikerültek, s a ló is inkább szamárra hasonlított Rajzolás közben hallgatózott, füléit nem akarta, hogy meglepjék. Kapna is ő az apjától, ha megtudná, mivel tölti az idejét, majd adna az neki irkafirkát, haszontalan időtöltést! Rajzait jól összetekerve felvitte a padlásra, nehogy valaki meglássa. A kastélyban mindenre felügyelő idős úr egyszer mégis meglepte. Ágnes annyira belefeledkezett a rajzolásba, hogy nem hallotta közeledő lépteit, csak akkor rezzent össze, amikor megszólalt a háta mögött. Ijedtében majdhogynem felsikoltott. Nem mert hátra fordulni. Nem attól félt, hogy megszidja, hanem, hogy hazakergeti, s akkor soha többé nem láthatja ezt a sok szép csodát. Az úr hosszasan nézte, fürkésző tekintete a csontjáig hatolt, aztán lassú mozdulattal egy Uvegdarabol vett Id a zsebéből, a szeme gödrébe illesztette, azon át vizsgálgatta. nézegette rajzát. Ágnesnek úgy tűnt, mintha egy képből lépett volna ki, magas, fűzős csizmacipője, gombos térdnadrágja, bársony lajbija, megfakult gombjai valaha fényesen csilloghattak, kabátja is szokatlan szabású volt. Krisztusom, lehet, hogy szellem? — villant át az agyán. Otthon gyakran hallotta, hogy a szellemek vissza-visszajámak, hátha ezt a különös valakit a háború alatt meggyilkolták, s most itt kóborol, játja a hatalmas termeket. Nekiiramodott, hármasával szedte lefelé a lépcsőket tűnik fel. Ilyenkor megzavarodott még köszönni sem bírt, pedig falun ez kijár az időseknek. — Fél? Tőlem fél? — kérdezte egy alkalommal az úr. — Hát... — nyögte Ágnes. — Nem hát igen, vagy nem, halljuk!? — Hát... — ismételte újra, és kimerészkedett a hatalmas kép mögül. Az úr egy remekbe szabott sérült fejet vett le a kandallóról, sokáig forgatta, nézegette. — Látja, ez Napóleon, ő volt a világ leghatalmasabb hadvezére, harcban sebtől nem vérzett a homloka, de ebben a háborúban őt is megbélyegezték. Nézze, halálos sebet kapott. Beszélt a festészetről, a festőkről, szobrászokról. művészekről. Ágnes csak bólogatott, a sok információ, a sok név agyában összekuszálódott. Riadtan pislogott. Az öreg, látva Ágnes zavarát, elhallgatott. Pedig sajnálta, hogy nem beszélhet tovább, olyan kellemesen el lehetne beszélgetni ezzel a művészetre fogékony gyermeklánnyal. Kabátja zsebéből csokoládét vett elő. felé nyújtotta. Ágnes elpirult, talán csak nem ezzel akatja levenni a lábáról? Ez a vénség majd becsalja valami elzárt helyiségbe és — nem merte végiggondolni... — Tessék, remélem, még ehető. — Nem kell. — Gyermekem, mondja így: nem kérem. Maga értelmes, fogékony, azért is kértem, hogy a festményeket tisztogassa. Ágnes nem nyúlt az édesség után, pedig azt, amit élelmiszeijegyre kaptak, mennyire őrizgette. apránként eszegette, hogy minél tovább tartson! — Bántotta valaki? Ágnes nem értette a kérdést, ezért többször is megismételte. Aztán közel lépett hozzá, kezét a fejére tette. — Talán a háború alatt?... A katonák kegyetlenek, még az ártatlan gyermeklányokat jeles ünnepeken. Ragyogóan tiszta ablakain a lenyugvó nap fénye villogott. Csak itl-ott éktelenkedett még falain egy-egy háború ütötte seb. mint fekete üszkös fekély. Ágnes látta, hogy az öreg úr az egyik nyitott ablaknál áll, és szomorúan néz utána, akár egy gyerek, akinek kalitkájából kiröppent kedves madara. Hazafelé menet kicsit szomorkásán ballagott a többiek után. Ügy érezte, kedvesebb lehetett volna az öreghez. Most már tudta, csak beszélgetni akart valakivel, ő meg hogy félt tőle! Aztán arra gondolt, lehet, hogy az asszonyok leskelődtek utána. Talán ez a magyarázata annak is. hogy elégedetlenkednek, és irigylik a fizetését. Most örült csak igazán, hogy nem fogadta el a csokoládét: az isten se mosná le róla, hogy volt valami közte és az úr között, s ezért kapott velük egyenlő fizetést. Bár megszokta a csipkelődést azzal a gondolattal nem bírt megbarátkozni, hogy a faluban mások jóval kevesebből is boldogultak, míg ők a többel is egy helyben topogtak, annak ellenére. hogy nemcsak a magukén, hanem minden munkalehetőséget megfogva, másutt is dolgoztak. Anyja a piacot járta, Ágnes pedig hol itt. hol ott dolgozott ahol éppen munka akadt. Micsoda szégyen volt ez a faluban, s bizony a gúnyolódást, csipkelődést, enyhe célzásokat le kellett nyelniük. Lesütött szemmel nézte maga előtt az utat, és nyelte a port, amit az előtte haladók lába felvert. Ágnes kiegyenesítette derekát nagyot nyújtózkodott. A kastélyban töltött időt kedves, szép emlékként őrizte. Hiszen ott döbbent rá. mennyi szép dolog is van a világon. De ott döbbent rá a tudatlanságra, maradiságra. a mélységre, a szakadékra is. melyből az egyszerű ember nem bírt s talán még nagyon soká nem is fog kivergődni. nő 14
