Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-19 / 17. szám

FERENCZY ANNA 7. A faluban hallotta, meg anyjától is nemegyszer, hogy apját szüléje rontotta meg még legény korában. Any­ja egyszer nagy elkeseredésében a tor­­mosi javasasszonyhoz ment segítsé­gért. Az hosszasan nézte anyját, kártyát vetett, de semmi jóval nem kecsegtette. Valami füvet kapott tőle, ami állítólag Krisztus keresztjénél nőtt. Azt javasolta, varrja be a füvet férje ruhájába vagy kalapjába, ettől biztosan történik vala­mi... Történt is. Anya férje kalapjának belső szalagja mögé erősítette a csoda­füvet, és leste a hatást. Pedig a faluban azt tartották, csak az számit nagylánynak, akihez legények járnak, ha meg nem kelt el tizennyolc­­tizenkilenc éves koráig, vénlánynak tar­tották. Nővére szép volt, erős, dolgos, bármelyik portán elfogadták volna. Ág­nes volt is, nem is; nemigen számított. napon anyja ismét megláto­gatta a javasasszonyt, el­mondta a történteket, mire az így vála­szolt : — Sajnos, fiatalasszony, nincs re­mény, a férjét valóban megrontották. — És nincs rajta segítség, jó asz­­szony? — Hajaj... hajaj,... nincs, nincs, a megrontó a megrontott dolgait eléget­gezniük, vagy merre induljanak szüleik után, most semmit nem talált. Szivébe ismét belenyilallt a fájdalom. Megírta, mikor érkezik, mégse várta senki. Lehet, vissza is zavarják. — Ha visszazavarják, hát visszamegy — gon­dolta. — Fogja a cókmókját, és megy. Megy, de hová ?... mereven nézett maga elé, vajon jól tette-e, amit tett? Vajon ilyennek képzelte az ismeretlent? Istenem! mivé törpültek, mivé zsugo­rodtak gyermekkori álmai, vágyai! Mi­óta csak eszét tudta, szépen, tisztán akart élni, olyan fehéren, mint a virágzó kökénybokor... Az élet könyörtelen ; ha meg akarja vetni a lábát, keményen kell küzdenie, különben eltapossák. Hir­telen úgy érezte, becsapták, kijátszot­tál akkor is, most is. Vergődhet, tépe­darat, akinek vigyáznia kell, nehogy a sas karmai közé kerüljön. Egyre jobban erőt vett rajta az apjá­tól való félelem, s mégis úgy dön­­zott, hazamegy, lesz, ami lesz... Az asztagok mögött még mindig ott ékte­lenkedett a kényszersánc, amit a hábo­rú közeledtével ásott ki a falu apraja­­nagyja. Később a férfiak az erdő mély árkait szemelték ki, egyre mélyebbre vájták, és aládúcolták úgy, hogy har­minc-negyven ember is megbújhatott bennük. Jó néhány ilyen bunkert ástak, biztos, ami biztos alapon. Itt bújtak meg veszély idején régen is. A bölcs öregek úgy mesélték, hogy már a tö­rök-tatár dúlások idején is az erdő Vasárnap ebéd után apjuk úgy, mint máskor, felvette ünneplőjét, fogta a ka­lapját, indulófélben odavetette Ágnes­nek, hogy ő a soros az állatoknál. Még el sem mosogatták a déli edényt, kivá­­gódott a konyhaajtó. Apja ledobta ka­bátját, belerúgott, tépte, forgatta, ki­szakította ujjait, kalapját a földhöz vág­ta, azt mondta, félrehúzza a fejét. Csak úgy ordított. — Mit műveltél a holmimmal? — Én... én, mit műveltem volna ? — dadogta holtra váltan az anyja. — Hazudsz, hazudsz! De én most elbánok veled! Te, te, ha találok vala­mit... Az öltönyét darabokra tépte, belsejét is látni akarta, kalapja külső fekete szalagját leszakította, de hiába, semmi gyanúsat nem talált. Lassan lehiggadt, leverten, megszégyenülten maga kullo­gott az állatokhoz. Ágnes csend és békesség után áhí­tozva a templomba menekült. Litánia után egymásba kapaszkodva sétáltak a lányok. Barátnői nem tudták mire vélni szótlanságát, bánatát. Ő pedig azon tűnődött, talán Gáspárt is apja árnyéka riogatja el közeléből, ezért látja őt mind gyakrabban Reginával. Hogy fájt, mi­lyen nagyon fájt ez Ágnesnek. És Gás­pár, mintha csak megérezte volna, ezen az estén megleste Ágnest, és megint őt kísérte el egészen a hársfákig. Ott aztán Ágnes szépen arra kérte, ne menjen vele tovább, nehogy apja meglássa őket, hiszen tiltotta, hogy legények jár­janak hozzájuk. Igaz, nővérénél már próbálkoztak egyszer hosszan, kitartó­an kopogtattak, de amikor apjuk durván rájuk kiáltott, elkotródtak. Nővére szé­gyenkezett is, haragudott is, de haszta­lan. Apja ellen semmit sem tehetett. te, bizony, bizony... így ez nehéz. Ha nem így történt volna, akkor csak-csak. Mert ha vízbe dobják a megrontott holmiját, a víz kivetheti, ha elássák, a földből előkerülhetne, de ha elégetik, arra keresztet lehet vetni. Kártyát ugyan nem vetett, de a pénzt azért elfogadta. Szegény anyja most már szentül meg volt győződve arról, hogy férjét valóban megrontották, kü­lönben miért viselkedne úgy, ahogyan viselkedik. A régi öregek sokat tudtak mesélni az ilyesmiről, és hittek is benne erősen. Állítólag a megégetés volt a leggyako­ribb és a leghatásosabb módszer a megrontásnál. De volt más is. Ha egy lány vagy legény szőrzetéből, hónalja szőrzetéből „egyebekből", bajuszából, hajából galacsint készítettek, azt pogá­csába dagasztva, a kiszemelt legénnyel vagy lánnyal megetették, holtbiztos, hogy a rontás sikerült, s a szerencsétlen áldozat soha többé nem szabadult az átoktól. Ha azzala vízzel, amellyel le­mosták a halottat, megöntözték hara­gosuk fáit, szőlejét, akkor a fák, a szőlő­tőkék egytől egyig kiszáradtak; ha nem is abban az esztendőben, de bizonyos, hogy tönkrementek. Azt is mesélték, ha valakit boszorkánynak tartottak a falu­ban, s az meghalt, köténye szélét a koporsóhoz szögelték, ne járhasson vissza kísérteni a másvilágról. Ágnesen végigfutott a hideg, ahogy visszagondolt ezekre az ijesztő hiedel­mekre. Vacogott a foga, pedig a nap delelőn állt. Talán mégiscsak jobb, hogy elmenekült hazulról; igaz, nem könnyű az élete, de mégiscsak jobb, mint ott­hon volt. Régen, amikor hazajöttek az iskolából, papirszeletet találtak az asz­talon utasítással, mi mindent kell elvé­lődhet, keresheti a maga igazát. Min­denkinek sajátja az igaza, aszerint él, tesz jót vagy rosszat. De a valós igazság mégiscsak más, sokkal, de sokkal bo­nyolultabb, mint bármikor is hitte volna. Az ő élete felgyorsult, okosan kellett lépnie az élet sakktábláján, meggondol­tan, hibás lépést nem engedhetett meg magának. Az ábrándozásról, álmodo­­zársól le kellett szoknia. De vajon ér-e valamit az élet álmok nélkül? Otthonát elhagyva korán megtanulta, hogy nem az ábrándok, a kitűzött cél elérése a fontos. Csak ezért érdemes harcolni, küzdeni, bármennyire is rögös, tövises a felé vezető út. De hát mi is az ő célja ? Menni akart mindenáron, valami mégis visszahúzza. Menni akart otthona fojtogató levegőjé­ből, ahol a fájdalom sokszínű fonala tekerödött lelkére, menekülni akart a szégyentől, durvaságtól, megaláztatá­sok sorától, apjától, a rettegéstől. És menekülni akart az elmaradottság ver­méből, melyben boszorkánymesék rio­gatták éjszakánként. Csak el, el, minél messzebbre a sötétség, a trágya, a mocsok bűzétől... De hát akkor mit keres most itt, mi hozta haza? Talán anya, talán Gáspár... Gáspár ... Részben miatta fordított hátat a falunak. Attól rettegett, apja hozzáköti valakihez, és ez a valaki nem Gáspár lesz. Mind erősebben fonta kö­rül a félelem hurka, bár érezte, tudta, ha rátekerődik is, szétrágja, mégha beletö­rik is a foga. Ha nem lehet Gáspáré, másé sem lesz soha. Megmenekült, mert elröpült, s apjának nem maradt rá ideje, hogy ebben meggátolja. Most nem az apja, hanem más, sok­sok rá leselkedő veszély riogatja, mint fészkéből kihullott tapasztalatlan ma­mentette meg a kis falucska lakóinak életét. Azt is emlegették, hogyan nyisz­­szantották le a katonák az asszonyok mellét, meg más hasonló borzalmakat. Karácsony körül már azon töpreng­tek, hová lehetne elásni, elrejteni, amit csak lehet. Volt, aki iegalkalmasabb helynek a trágyadombot tartotta, má­sok a rakásra hányt tűzifa alá ásták el dugig tömött ládáikat, megint mások pajtákba, istállókba rejtették vagyonká­jukat. Bizony, nálunk is napirenden azon tanakodtak, hová dugják kevéske értéküket. Apjuk semmiképp sem akar­ta a szabadban elrejteni, végül is a szűk kamra mellett döntött. A szomszédok megneszelték a befalazást, egytől egyig bekönyörögték maguk, hálálkodón. A kamra dugig telt ruhaneművel, ezzel­­azzal. Amikor már mindent, ami valamit ért, behordtak a kamrába, apja a kam­rát befalazta. Csak néhány tenyérnyi szellőzőnyilást hagyott rajta, mely elé egy öreg ágyat állított, a frissen meszelt falra meg színes tálak kerültek. Lassan közeledett a front és a húsvéti ünnepek. A szomszédok nap mint nap eljöttek, ott sopánkodtak, óbégattak, a holmijuk megrohad, megrágja az egér. Félelmük nem volt alaptalan. Akadtak olyanok, akik bátorságukat összeszedve éjnek idején széthányták a trágyarakást. Bizony a sok szőttes, törülköző, hímzett ing, a sok-sok ruha, szőrkendő, egész stafírung mind-mind tönkrement. És kárbaveszett az elásott vagy másképp elrejtett rengeteg kolbász, zsír, füstölt hús, élelem is. Addig-addig jártak nyakukra a szom­szédok, addig óbégattak, míg apjuk — türelmét veszítve — egy reggel csá­kánnyal nekiment a befalazott kamrá­nak. Eszeveszetten bontotta a falat. nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents