Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-19 / 17. szám

közben mondta, mondta, ordítozta, ki­nek mijét rágták meg a patkányok, egerek. Csak úgy pattogott a zsírosbö­­dönök máza, amelyeket sebtében ki­­vagdosott. Szerencsére, mindent ép­ségben talált. Mindnyájan megnyugodtak, csak anya sirdogált. Nem csoda, hiszen egy tehén meg egy üsző ára, amit egy kék szélű zsebkendőbe kötött, s az ágyne­mű közé dugott, szőrén-szálán eltűnt. Az is megfordult a fejében, hátha a nagy felfordulásban valamiképp elkalló­dott, valamelyik szomszédhoz került, ezért titokban sorra járta őket, kérdez­gette, látta-e, megtalálta-e valaki. De senki sem jelentkezett. A veszteség mi­att napokig tartott megint a veszeke­dés, az égfeszegetés. Ágnes azt hitte, megnyílik alattuk a föld, vagy rájuk szakad az ég. De az igazi pokol egy hét múlva tört rájuk. A szomszéd falut, Pogrányt bom­bázták az oroszok. Égtek a pajták, a csűrök, a házak. Az óriási füst minden­kit felhajtott az erdőbe. A férfiak ká­romkodtak, az asszonyok, gyerekek sír­tak, jajgattak, sikoltoztak. A bombázást megelőző napon anya kocsonyát főzött. Ők, gyerekek mákos barátfüléért (vagy ahogy náluk nevezték didilléért") rimánkodtak. Anyjuk meg is főzte nekik, de megenni már nem ma­radt idejük. A közeli bombarobajra eszelősen kapkodták össze a legszük­ségesebbet, s mivel az egész falu sza­ladt, rohantak ők is. Ágnes hátán ke­nyér, elöl a hasán nehéz sonka, amitől nemhogy futni, de lépni is alig tudott. Pedig szaporán kellett szednie a lábát, ha nem akart a többiektől lemaradni. Anyja hátán ágynemű, köténye felkötve, benne néhány tál kocsonya, meg a barátfüle, nővérénél vizeskorsó. Apjuk az állatokkal volt elfoglalva, dugig hord­ta a jászolt szénával, míg öccse, akár egy megriadt kiscsikó, szaladt előttük egy zsírral teli köcsöggel. A kazlak mögötti sáncot nem tartot­ták biztonságosnak, ezért az erdei bun­kerokba rejtőztek. A gépek olyan ala­csonyan szálltak, hogy Ágnes a pilótát is látni vélte, de szerencséjükre, nem tüzeltek a menekülőkre. Amikor már biztonságban érezték magukat, többször is leborultak, és megcsókolták a földet. Az ő földjüket, mely kenyeret adott nekik, melyet szentnek tartottak, s amiről nem tudták, holnap, vagy akár néhány perc múlva, látják-e ismét, vagy kioltja életüket az értelmetlen háború. A búvóhelyen egymáshoz préselöd­­tek. A dunyhák és párnák a bunker oldalához kerültek, így nem érezték a nyirkos föld hidegét, alvásról azonban szó sem lehetett. Voltak, akik ijedtük­ben minden élelem nélkül menekültek; sírtak, jajgattak, imádkoztak; igy telt el az éjszaka. (folytatjuk) Fiatal költők versei Feliinger Károly Csendélet elkészült a nagy mű a festék jól illik a vászonra odakívánkozik az időtlenség leple a markodban letörlőd a vászonról a mázt alóla úgyis Mona Lisa mosolya villan M. Csepécz Szilva Virágtalan vers Megérzem, illatozik valamennyi. Nyitott virágok. A nevem odalett nem lehetek nem lehetek így halhatatlan, tavasz van, minden büszke legenda szemkendős. legyőzhető. Talán kényszerből történt nem hallgat a váza, zsibbadnak a hatalmak káromkodással, hát megvagyunk. A szavak pedig jeltelenednek mától nagyon közelről pár ölelés nagyon messziről hallgatag. Üresen szabadulunk. Hizsnyai Zoltán Az út és a zene 1. te nem kerülsz te gyorsan egyenesen te kerülővel lépésben te bandukolva utána te bicegve nyomában te nem moccansz ugyanott találkozunk 2. te hozod a ritmust te a dobverőt te a dobot te pedig a hangot és te hallgatod 3. valaki visszaviszi a kellékeket nő 15

Next

/
Thumbnails
Contents