Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-19 / 17. szám
JÖVŐNK CSÚCSÚI W „Számos munkahelyen a fiatalokban a minőség, a tervezés, a szerződéses kapcsolatok fogyatékosságai miatt nem alakul ki az elvégzett munka célszerűségének az érzete!" „Magának a gyakorlatnak is módosítania kell a diplomásokhoz való viszonyt. Sok munkaadó számára nem az a legfőbb szempont, hogy a végzett fiatal milyen tanulmányi eredményeket ér el, milyen ismeretekkel rendelkezik ... Azonosulunk azzal a véleménnyel, hogy a pályakezdő fiatalok elhelyezésekor az ismeretséget és a protekciót ki kell küszöbölni." „Támogatjuk a fiatalok olyan tulajdonságait, mint az egészséges önbizalom, az elért színvonallal váló elégedetlenség, a versenyszellem." (Részletek Jaroslav Jenerálnak a SZISZ IV. kongresszusán elmondott beszámolójából) BEVEZETÉS A szerző föltételezi, hogy általában mindenki tudja, mi történik, mi történhet manapság egy gyárban. Csak éppen nem látja. Szebbet tán nem is ismerek, mint Így autókázni szép hazánkban. Előttünk hosszú utak, egy-egy fiatal értelmiségi felé kanyarog mindahány. Végcélként a minisztérium, ahova azért igyekszünk, hogy a fát is lássuk az erdőtől. Az időjárás változó — már hogy is ne lenne az! Hol öreg havak esnek, hol enyhe szelek fújnak. Ahogy mendegélünk, helyesebben suhanunk vagy zötykölödünk — a terepviszonyoktól függően — sok derék vállalat az utunkba esik. Egyik kisebb, másik nagyobb, tövükben a Jövő integet. Be-betéregetünk, fogdossuk a szabályzókat, a különféle mutatókat, figyelgetjük a fiatal munkaerőt. Hosszú az út, sok a vállalat, tán egész életünk lejárna, ha mindet bejárnánk. Ezért aztán, a széljárást megtéve úti vezetőnek, válogatunk. Az első helyen, a fiatalok kreativitását emlegetve, a főnök mindjárt kiböki: „Rendben, rendben, de azért jó az úgy, mint régen volt, csak az emberek dolgozzanak jobban." És elképzeli, mint tankönyveink, a szebb jövőt. És csak Így tovább. A légtér hol hígabb, hol sűrűbb, ímhol még az érdekviszonyok bűzlenek, a szomszédban már a bizalom virágzik. A fiatalok pedig... A fiatalok mondják és mondják, hogy a helyesen motivált cél, a nyugalom, az arányos anyagi ösztönzés (ezt igen nagyon emlegetik!) biztosan meghoznák a kellő eredményt. Végül: hogy kik az alant megszólalók? Nevüket a szerző elhallgatja. Mert hát: hosszú az út, fogy a benzin, sok a verejték! És főleg, mert alapanyag és alkatrészek mellett ma még a bizalom is hiánycikk. S nem is az azonosítás a cél. Hanem a válasz! AZON TÚL OTT A TÁG VILÁG! P. TAMÁS (30 ÉVES): A diplomaosztás után 1 550 korona bruttóval kezdtem dolgozni egy mezőgazdasági üzemben, amellyel még a tanulmányaim idején szerződést kötöttem. Háromnegyed évig szinte semmit nem csináltam. Lődörögtem, a raktárban leltároztam stb. Várjon, várja ki a sorát — mondta főnök, ha sokat hepciáskodtam. Nem szólva arról, hogy egy ember már végezte a munkámat. Mikor kijelentettem, hogy itthagyom, kinevettek: akkor viszsza kell fizetnem a húszezer korona ösztöndíjat. Másnap bementem a bankba, és viszszafizettem. A következő munkahelyem egy építővállalat volt. A munkaidő alatt plakátokat festettem, merthogy szépen tudok írni. Fogalmam sincs, miért vettek föl, mert gépészeti technológusra, ami a szerződésemben szerepelt, nem volt szükségük. Fél év után meguntam és átmentem a szomszéd üzembe. Ott két évig dolgoztam, mint a karbantartórészleg vezetője. Ha úgy vesszük, a munkámat egy jó képzettségű és képességű, kellő tapasztalatokkal rendelkező technikus is el tudta volna végezni, de azért már a szakmámnál voltam. A tudásomat mégiscsak minimálisan kamatoztattam, az időm nagyrésze elfecsérelödött a különböző konfliktusokra. De azért rengeteg újítást csináltam, vállalati versenyeket nyertem ... Szükség is volt az újítókedvembe, mert nyugati gépeken dolgoztunk, melyeket sok esetben minden szaktudás nélkül vásároltak, a gépsorok nem illettek össze stb. Óriási összegeket kifizettünk értük, aztán filléres, ötmárkás alkatrészek miatt állt az egész, mert, úgymond „nincsen deviza". Ez egyértelműen a vállalatvezetés hibája volt. De a kezelőszemélyzetnek sem volt meg a szakképzettsége, nem értettek a gépekhez; arra, hogy hozzáértő technikusokat vegyenek föl, nem volt pénz. Az emberek nem is voltak érdekeltek a jobb munkában, a jutalmazásnál két-háromszáz koronával lehetett csak manipulálni. Mi az? Végső soron, nekik mindegy volt, termel vagy áll az a gép, számtalanszor megesett, hogy elrontották, akár a ludditák. Nekem, mint főnöknek, késztető eszközeim nem voltak; meg aztán, egy közepes munkás is ugyanannyit keresett, mint én. A koronát az egészre az tette föl, mikor puszta hanyagságból tönkrement egy hetvenezerkoronás gép. Bennehagyták a betont, úgy kellett csákánnyal szétverni. Régi jó szokás szerint senkit nem vontak felelősségre. Most egy tervezőirodában dolgozom, rajzolok; no, mondjuk úgy, tervezek. A fizetésem 3 500 korona, plusz 25 % prémium, ez elég szép. a gyakori helycserémnek köszönhetően. Perspektívát nem nagyon látok magam előtt. A szakképzettségem valójában nincs kihasználva, vegyipari gépek tervezését tanultam, és mezőgazdasági gépeket tervezek. Ez különben általános; a munkaadót csak a diploma érdekli. Ha nem lennék ennyire izgő-mozgó ember, nagyon jól el tudnék csellengeni. De takaréklángon vagyok így is. A munkaidőmnek jó, ha a felét kihasználom: olyan a munkatempó a szervezetlenség, a megkötések stb. következtében. S. LAJOS (27 ÉVES); Valójában, amikor végez egy hallgató, olyan, mint egy kisgyerek, nem tud a saját lábán megállni. Ennek, többek között az is az oka, hogy a gyakorlat az elmélettől nagyon meszsze van. Én elméleti matematikával szeretnék foglalkozni. Adtam magamnak öt évet, s ha addig nem sikerül, elmegyek egy középiskolába tanítani. Akkor föladom; gyerekem van, feleségem van, egzisztencia kell. Mikor végeztem, a minisztérium fölajánlott a tankönyvkiadóban egy szerkesztői állást. Elfogadtam; gondoltam, onnan könnyebb lesz valamelyik főiskolára, egyetemre bekerülni. Beszereztem minden szükséges okiratot, a legfőbb kikötés a matematika-fizika végzettség volt. Augusztus huszonötödikén aztán bementem, hogy elsejével munkába állnék. A helyet addigra betöltötték, fölvettek egy villamosmérnököt. A főiskolákon már előtte is próbálkoztam. Volt egy kitűnő ajánlásom, amit a geometriai tanszékvezetőm írt, ezzel kopogtattam. Majdnem sikerült. Az a helyzet ugyanis, hogy például a Komensky Egyetem matematikai tanszékén már vagy tizenöt éve nem vettek föl állandó státusban alkalmazottat. Addig jártam a docens meg a tanszékvezető nyakára, míg szereztek egy helyet. Csak végül mást vettek föl. Mondták ugyan: látják, hogy ambiciózus vagyok, akarok valamit, csak ember nem akadt, aki kiállt volna mellettem. Időm meg nem volt hetente Debrecenből, ahol tanultam, levonatozni a Duna partjára, onnan haza Ágcsernyöre (Cíema nad Tisou)... Szóval: próbáltam egyenesen, úgy nem ment, hát próbálom kerülővel. Ismerek már mindenhol egy-két embert, bejárok utánuk, elbeszélgetünk, teleírunk vagy harminc oldalt a legfrissebb matematikai problémákkal, aztán elköszönünk. Valamelyik csak be- I jön! A számítóközpontba, ahol jelenleg dolgozom, végül is a feleségem szerzett be. A fizetésem 1 950 bruttó, dehát nem ez a baj. Vagyis nemcsak ez. Ha pénzt akarnék, már rég nem lennék itt. A TAPASZTALÁSRÓL K. ZOLTÁN, (27 ÉVES): Gépészetet végeztem, tervezői szakon. Egy tervezőirodában dolgozom; a munkatársak prímák, nincs szakmai irigység, a főnököm egy roppant tehetséges, fiatal mérnök. A példája mégsem azt mutatja, hogy lám-lám, érdemes minden erőt a tudás megszerzésébe beruházni! Mert ő itt csak vegetál. Milyen a munkanap? A munka kampányszerű, van, mikor egész héten csak újságot olvasunk, lődörgünk, majd hirtelen, egyik napról a másikra kell valamit megcsinálni. Mi itt újítási javaslatokkal foglalkozunk. Ezek előre be vannak tervezve, mondjuk a vállalat egy év alatt lead százat. Ha van javaslat, ha nincs, ennyit le kell adni. Nem csoda, ha machinációkat csinálnak, fölmelegítik a régieket stb. Nem a technikai megoldás minősége számít, hanem a mennyiség. Ha tervezel egy tetőszerkezetet, nem az az érdeke a vállalatnak, hogy könnyűszerkezetet csinálj, hanem hogy minél anyagigényesebb legyen, minél nehezebb. A mutatók erre serkentenek. A másik: nagyon hátráltatja a műszaki fejlődést, hogy a jó megoldásokat, javaslatokat nálunk nem publikálják. Százszor föltaláljuk a biciklit! A legbántóbb nem az anyagi, hanem a szakmai ösztönzés hiánya. S. MÁRTA (28 ÉVES) Milyen nálunk a helyzet...? Egy nagy bányagépészeti vállalat számítóközpontjában dolgozom mint programozó. Az adminisztratív környezet egyáltalán nem veszi tudomásul, hogy itt magasabb szellemi munka folyik. De a főnökünk egy csodálatos ember! Szidják is állandóan, csak mert tudatosítja, hogy a kreatív munkához szabadság kell. A vállalatvezetésnek nagyon a bögyében vagyunk, pedig minden szocialista versenyt megnyerünk, rengeteg hasznot hajtunk, amiből gyakorlatilag alig származik vissza ránk valami. Na, ebben a hónapoban már talán kapunk egy személyi számítógépet! Amúgy, nagyon ínséges a helyzet a honi számítástechnikában. A gépeket nem lehet összekapcsolni, mindegyik más nyelv szisztéma, programcsomag ... De az értékrenddel is baj van ... Nálunk például a szoftver nem érték, egy liter borért, miegyébért cserél gazdát... Úgy hiszem, hogy a legfőbb hiányosságok mégis az értékelésben vannak. Nem mindenki fanatikus, meg valamiből élni is kell. Csak nő 8
