Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-12 / 16. szám

megszokták, pedig ugyancsak félelmetesen bömbölt, vijjogott. Már tudták, hogy az amerikai gépek, melyek csak úgy szikráztak a napfényben, mindig északnyugat felé tartanak. Ezektől nem féltek, tudták a híresztelésekből, hogy Németországot bombázzák.

ősszel elkezdődött a visszavonulás. Magyarok. románok, sőt már a németek is visszafelé tartottak. Pajtájuk, istállójuk tele volt állattal, emberrel, fogyott a takarmány, az élelem, míg a rettegés nőttön-nőtt. Volt úgy, hogy egyikmásik elcsigázott katonát anyja asztalhoz ültette. forró levessel, étellel kínálta. Ezért is keserves árat fizettek: megtetvesedtek. Nővére, aki tizenötödik évében járt, viszolygott a petróieumbűztőL hallani sem akart arról, hogy a fejét bekenjék. Visított, ordított, vele együtt sírt, hangoskodott Ágnes is. aki sajnálta nővérét Apjuk csak jött-ment az udvaron, igencsak érződött a vihar szele. A nagy kiabálásra, visítozásra berohant ők meg kimenekültek előle. Mérgében utánuk dobta a vasvillát, ami Ágnes szoknyájába akadt és leszakította vézna kis testéről. Most már anyjuk is ijedten sikoltozott apjuk meg káromkodott, hogy nem bír a kölykeivel.

Keservesen elmúlt az ősz, a tél, közeledett a tavasz. Anyjuk úgy gondolta, mivel már kopogtat a húsvét, jó lenne rávenni fétjét, hogy meggyónjon, hiszen esküvőjük óta nem gyónt. Tőlük a harmadik szomszédnál volt beszállásolva egy káplán, vele szövetkezett, öt kérte meg. segítse rábeszélni férjét, hogy járuljon a szentségekhez, s tisztítsa meg lelkét a bűn fekélyétől. — Hiszen háború van — mondta anyja —, ez sok mindent hozhat, legalább most vegye magához az Úr testét A káplán készségesen vállalta a feladatot Valami ürüggyel apjukat elcsalta otthonról, de nem a gyóntatószékben, hanem a borospincében kötöttek ki. ahol addig-addig győzködték egymást. míg isten hullarészeg szolgáját apja tragacson tolta végig a falun. Ennek a gyalázatnak a híre elteijedt, eljutott a plébános fülébe is, aki alaposan megmosta érte káplánja fejét. Apját is megszidta, de bánta is ő, hiszen nem lop, nem gyilkol — mondta —, miféle kitalált bűnöket sugdosson hát a pap fülébe. Nagy bűnnek számított akkoriban az efféle beszéd, elítélte a falu az istentagadót, aki nemhogy gyónni, mégcsak templomba sem járt. Néha, jeles ünnepeken anyjuk rimánkodására mégis rászánta magát a gyerekei miatt, és valahogy csak elment a templomig, de be már nem tette a lábát. Helyette kívülről a templom falát támasztva, hasonszőrű cimboráival tréfálkozott, beszélgetett a hatalmas platánok, topolyák alatt. Hazafelé menet aztán kikérdezte a hívőket, mit prédikált a pap. ha netán otthon megkérdeznék. Vasárnaponként, amint lenyelte az ebédet: irány a kocsma. Anyjuk sokat sírdogált, maga vesződött az állatokkal, nekik, gyerekeknek sem volt mindegy. szégyellték; nem beszélve arról, hogy a sörre, pálinkára kidobott pénz nagyon hiányzott otthon. De hiába, megszokta még legénykorában, s azt tartotta, még mindig legény a gáton, hadd szaporodjanak a kocsmában a rovások, hadd szaporodjon a hitel, majdcsak kifizeti valahogy. Pedig kár volt legénykednie, kiváltképp amióta szülője szétosztotta a földeket, mert a kocsmáros nem ismert kegyelmet, a rovásokért előbb vagy utóbb, de végül is fizetnie kellett: ezt pedig a család nagyon is megérezte. (folytatjuk)

TAMÁSI OROSZ JÁNOS

A hét-huszonötös bokasérültek

A medencében gyógyvíz, valamint hét férfi. Nyakig a vízben. Mi vagyunk a hét-huszonötös bokasérültek. Velünk kezdődik a műszak. Egyelőre még csak lebegünk, unottan élvezve a hamis súlytalanság érzetét. A medence oldalán korlát, páran abba kapaszkodunk. Ketten elmerülten beszélgetnek. Régóta ismerik egymást; már háromnegyed hétkor itt voltak. A fociról csevegve önfeledten lebegnek.

Közelemben egy jó negyvenes meséli a tavalyelőtti törését. Csak úgy, mindenkinek. Felváltva figyelünk rá, de háromnál többen egyszerre soha. Csupán egy barna nyírott hajú hallgatja kitartóan, de ö is csak egy alkalmas végszóra vár. A másik végül megkönyörül rajta. Most ö hallgat figyelmesen. Jó adós. Lebegünk a vízben, és unatkozunk. A nyírott hajú azt meséli, hogy kiírták:

— Huszonegyedikével. A főorvos meg sem hallgatott. Hiába mondtam neki, hogy még fáj a lábam. „így szokott az lenni I" — felelte. Előttem írt ki ötöt. Azt mondja az egyiknek: „Emelje fel a kezét!" — Az felemelte olyan vállmagasságban. „Nem megy tovább?" — „Nem, főorvos úr!" — „Mi a szakmája?" — „Szobafestő vagyok, főorvos úr." — „Hát majd feljebb lép a létrán!"

Nevetünk. A nyírott hajú örül a sikernek. Folytatja:

— Akkor már tudtam, hogy engem is kiír.

Pedig rátehetett volna még egypár napot. így olyan kellemetlen helyzetbe kerültem. Képzeljék, a Rádiózenekar huszonegyedikén kezdi a munkát, akkor telik le a közös szabadság. Én meg csak akkor kezdem meg a sajátomat. Kínos. Úgy néz ki, mintha direkt erre spekuláltam volna.

— Maga ott zenél ? — kérdezi egyikük.

— Igen. Hegedülök. Játszottam már egyedül is. Szólót. Olyan virtuóz darabokat. Vivaldit. Paganinit. Paramparampapapapammm. Csak úgy füstöl! — mutatja a karjával is, közben együtt derül velünk. Mesélné tovább, de felzeng a Jó reggelt kívánok. Kezdődik a torna.

Meglepődünk. Nem a hetek alatt már úgy megszokott Öregúr tartja, hanem a Népsportos, aki eddig csak az újságját böngészgette meg a csapokat csavargatta.

— Biztosan eltört a lába ... — röppen fel a megjegyzés. A víz tetején végighullámzik a nevetés. Közben elhangzanak az első instrukciók :

— Jó erősen húzzuk fel a lábfejet. Felhúzzuk és letesszük. Felhúzzuk és letesszük. Erőltessük a sérült lábfejet!

A terem ötször akkora, mint a medence. A túlsó oldalon kádak. És csövek mindenütt. Konganak a vezényszavak, furcsán toppanva érik el a dobhártyámat. Hirtelen valami nyomasztó érzés fog el. Azon kapom magam.

hogy percek óta a csöveket bámulom, mereven, szorongva, közben gépiesen hajtom végre az utasításokat. Felhúzom és leteszem. Felhúzom és leteszem. Félek. Felhúzom és félek és leteszem.

— Csinálja, fiatalember, különben nem gyógyul meg soha! Erőltesse a sérült lábfejet! — hallom most a nyilvánvalóan nekem címzett felszólítást. Körülnézek. Próbálom felvenni a gyakorlatok ritmusát, felhúzom és leteszem. Felhúzom és leteszem. Erőltetem. Lábujjhegyre állok, rugózok, biciklizek, taposom a medence alját, szorgalmasan, engedelmesen, de közben a csöveket figyelem.

A csövek. Kígyóznak, fenyegetően, sziszegő hangjukat is hallom talán, valami fojtó szagot érzek, mintha rám lehelnék bűzös lélegzetüket.

Taposom, taposom a medence alját engedelmesen, és valami óriási megkönnyebbülés fog el, amikor felhangzik a zárszó:

— Mára elég volt. Jó pihenést, kellemes hétvégét kívánok. Viszontlátásra hétfőn.

Viszont kívánjuk neki. és kimászunk a vízből. Elsántikálunk a zuhany felé. A nyírott hajú egy pillanatra megtorpan a medence partján. A nyakához kap, mint aki a nyakkendőjét akarja megigazítani. De a mozdulat közepénél eszébe jut, hogy nincs rajta nyakkendő.

Azért megigazítja.

SZKUKALEK LAJOS RAJZA

nő 15