Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-12 / 16. szám

FERENCZY ANNA

6.

r-w ámlálgatta. hány napot tölthet otthon. L 1/1 Aztán arra gondolt — holnap vasárnap: mit vesz fel magára, hisz bizonyára mindenki az arcába bámul, látni akarják majd romlottságát, kérdezgetik. Ez még csak hagyján! De mit kérdez majd az apja? Kérdezzen, amit akar! Vajon elzavaija-e. vagy csak megveri? Nagyot sóhajtott, gondolta, kibírt már ő rosszabbat is.

Valami kedves emlék után kutatott, de tudatába csak a szomorú múlt tolakodott...

szalma került a szekér aljába, feje alá párna, rá dunyha, és orvoshoz vitték.

— Mi történt a kislánnyal? — kérdezte az orvos.

— Mi is. mi is no. hát leveszekedett a tyúkólról — nyögdécselte megszeppenve az anyja.

— Szerencséjük van, nagy szerencséjük, mert nagyobb baj is történhetett volna, könynyen nyomorék maradhatott volna. Ejnye ... ejnye... — csavargatta a fejét

— A hasát fájdítja. doktor úr.

— A hasát? Miért nem ezzel kezdte?

Az orvos újból megvizsgálta, a hasát nyomogatta.

— Lehetséges, hogy vakbél, de ez nem biztos. Hányt?

— Nem, nem. doktor úr.

Az orvos egyre vizsgálgatta. forgatta, kezén.

titkolták, mert arra gondoltak, hátha másképp fordul a politika, ami nem a falusi ember kenyere. Esténként a házak elsötétedtek, a petróleumlámpák alig-alig pislákoltak, senki nem kívánta a későn kopogtató idegen vendéget, bármelyik félhez tartozott is.

Nyár elején történt. Ágnes anyjával és a mindig segítőkész Mari nénivel krumplit tölteni indult az akácos melletti földjükre. Mari néni buzgón markolászta a tejfolös-aludttejes kannát és a konyharuhába kötött, tésztával megrakott rózsás tálat, amiben az ebédjüket vitte. Ágnes szerette ezt a földdarabot, szerette az illatát, a csöndjét, megbújtak itt a vadgalambok. s trilláztak az énekes madarak. A jókora kapa csakhamar elnehezült kezében, de azért serényen töltögette a zsombékokat. Mari néni máskor már arra is vállalkozott, hogy kiássa a krumplit, megfőzze a szilvalekvárt. Jól

hiszen csak nem mondhatták, hogy a partizánok elöl menekülnek, de az akácosnál sem mertek maradni, ezért egy közeli, elhagyott pincébe bújtak, mivel az övék zárva Volt. Szótlanul, rémülten hallgatóztak, nem jön-e utánuk a katona. Beállhattak volna a pince előtti szőlőjükbe kapálni, kötözni, de nem mertek mutatkozni, ezért hát ott gubbasztottak, sopánkodtak, mi lett volna, ha... Csak sötétedéskor merészkedtek elő rejtekhelyükből. Szaporán szedték hazafelé a lábuk. A kannáról, tálról meg Ls feledkeztek, azok ott árválkodtak a cseresznyefa tövében.

Már a falu szélén, a Krisztus-szobornál — vagy ahogy a faluban hívták, a „Bánató Jézusnál" — jártak, amikor egy kétszámyú gép repült el felettük szokatlan magasságban. Futva igyekeztek a kápolnáig..ott a terebélyes hársfák alá bújtak. Ágnes kimerészkedett az

A falu alatt a Puskaporos magazinnál jókora földjük volt. A föld végében vízmosás. Tíz-tizenegy éves lehetett. A réten teheneket őrzött a gyerekekkel, egyikük-másikuk libákat legeltetett. Galagonyát, kökényt csipegettek. Az ősz még váratott magára, de már ökömyál úszott a levegőben. A fiúk ürgét öntöttek, sapkájukba merték a patak vizét, a lányok kukoricát, krumplit, tarlógombát tűztek nyársra. Ágnes annyira belemerült a játékba, hogy meg-megfeledkezett a jószágról. Pedig Piros tehén mindennapos botjas volt.

A városhoz közel eső röptéiről mind gyakrabban szálltak fel a hadigépek, a villámgyors kétfarkúak. Tőlük, gyerekektől olyan távol volt a háború gondolata, hogy fel sem fogták. Ágnes arca kormos, maszatos volt a sült kukoricától, fél szeme csak ritkán tévedt az árokparton legelésző tehénre. Váratlanul egy kétfarkú gép termett felettük. A fülsiketítő robajtól Piros megijedt, átugratott az árkon, s perceken belül elvetélt.

A gyerekek körülállták a botját, élesztgették, de hiába. Pedig a fiúk ugyancsak szaporán hordták rá kalapjukban a vizet, locsolgatták, de ez sem segített. Ráadásul Piros üszőt ellett, így a kár még nagyobb volt.

Ágnes azt hitte, menten rászakad az oly sokszor megcsodált kék égbolt. Ritkán sírt, de most nagyon, felordította a fél határt össze is csődültek a közelben dolgozó asszonyok, emberek. Mindhiába vigasztalták, Ágnes nagyon jól tudta, apjánál nincs irgalom. A csordával az ő tehenei is hazaballagtak, de a pásztornak hűlt helye volt, nem mert apja szeme elé kerülni. Hárman is támogatták felfelé az úton, de már jött... jött... szaladt az apja. Ágnes úgy gondolta, egyszer úgy is rr^g kell halnia, hát most meghal... Másnap reggel nem bírt felkelni, ágyban maradt. Egész teste sajgóit, és a hasát fájdította. Anyja kezét tördelve sirdogált mellette. Ágnes se enni. se inni nem akart, meg akart halni. Két nap múlva apja. akit mardosott a lelkiismeret, befogta az állatokat.

lábán nézegette a kék foltokat, majd így szólt:

— Hazaviheti. De ha felszökne a láza, vagy ha hányna, akkor azonnal vigyék kórházba. Hány éves a kislány?

— Hány is... hány is? Tizenegy múlt.

— Akkor mástól is lehet a hasfájás. De ismét figyelmeztetem, ha belázasodna. ne késlekedjenek ... Értette?

Apja rég megbánta kegyetlenségét, de hát hiába, ő már csak ilyen hirtelen haragú volt. Már az is nagy dolog volt, hogy orvoshoz vitte. A szekér álmosan döcögött végig a városon. A cukrászda előtt megállt Apja maga hozott ki neki három krémest ezzel akart kedveskedni. Ágnes akkor evett életében először cukrászsüteményt

Apja lelkében nagy vihar dúlhatott mert hazáig fejénél fogta a lőcsöt, anyja vezette az állatokat. A szekérről leszállva, apja maga támogatta be a házba. Ez az út — a kórháztól hazáig — kálvária volt számára, mert mit mondott volna a a falu, ha megnyomorítja leányát.

Ágnes csak nagysokára nyerte vissza egészségét de hasfájós maradt

Háborús szelek fújdogáltak. jöttek-mentek az ijesztőbbnél ijesztőbb hírek. Az emberek reszkettek a közös konyha gondolatától. a papok felkoncolásától. a templomok, házak gyújtogatásától, a föld elvesztésétől, amiért egy életen át küszködtek, amit véres verejtékkel szereztek. A kétkezi munkás, akinek semmije sem volt csak hümmögött, neki nem volt sok veszíteni valója, de az újtól mégis idegenkedett kevés kivételével.

A falu alatti új utat a németek építették. Míg kelet felé tartottak, csak hagyján, de hamarosan eljött az idő, amikor visszafelé szorították őket, a rémhírek pedig egyre jobban megfélemlítették a népet.

Negyvennégytől a partizánok a hegyekből már be-bemerészkedtek a faluba is. Ez keltett csak igazi riadalmat! Még akik várták is,

tudta, nem ingyen teszi, hiszen Ágnes anyja nem zsugori, mint annyian a faluban. Mire delet harangoztak, alaposan kimelegedlek, elfáradtak: ebédelni húzódtak hát egy hatalmas cseresznyefa alá. Még jószerivel neki se láttak az evésnek, mintha csak a földből nőtt volna ki. egy pilótasapkás katona termett előttük. Mutatóujját a szájára tette, jelezvén, maradjanak csendben.

— Nyemci, nyemci— hajtogatta a partizán.

Mari néni kereszteket hányt magára a kezében szorongatott kanna fedelével. A tejfölös aludttej végigcsurgott fekete pruszlikján. közben fennhangon a miatyánkot imádkozta.

Hirtelen anyának is mehetnékje támadt, de a katona maradásra intette. Szegény feje egyre csak mondta a magáét, de mivel nem értették, kezével elsimította a földet, bottal két kört rajzolt két irányban, aztán hol az egyikre hol a másikra mutatott: — nyemci... nyemci! — ismételgette.

Ágnes bizonyult a legbátrabbnak. Bár hallott a rémhírek tetjesztőitöl arról, mit művelnek a katonák az asszonyokkal, lányokkal, valahogy mégis sajnálta azt az embert, akinek szemében annyi szelídség, jóakarat bújkált. s akinek tekintetében az űzött vad könyörgését látta. Ez a tekintet valahogy a szívébe markolt, és bizalmat keltett benne.

Letört egy ágacskát a közeli bokorról, a kisebb körre bökött vele. s kézzel-lábbal magyarázta, hogy ott nincsenek németek. A nagyobb körbe nyilat rajzolt, ezzel mutatva az irányt, merre van az ellenség. Ekkor a katona egy harmadik kört is rajzolt, zsebéből kis darab papirost vett elő, repülőgépet hajtogatott belőle, s azt a kör közepébe helyezte, majd alig hallhatóan a repülőgép berregését utánozta. Feszülten figyelte Ágnes minden mozdulatát, s megértette, hogy falujukban nincs veszélyben, csak a másik körben, Nyitra felől. Hálásan szorította meg Ágnes kezét, és eltűnt.

Fellélegeztek. Hazamenni korán volt még.

útra. de Mari néni sírva könyörgött:

— Janka, bújj, bújj hamar, hátha rád ösmemek.

A gép sokkal lassabban repült, mint a német vadászgépek. A falut elhagyva lövedékek repültek a gép felé fehér köröket rajzolva az égre. Most már Ágnes is hadarta a miatyánkot. Egyszercsak látta, hogy találat érte a gépet, s az bukdácsolva, füstölögve zuhant a nyitrai Kálvária-dombra, s ott a földbe fúródott. Hazaszaladtak. Ágnes meghúzódott az alsókért szilvafái alatt, s kétségek közt vergődött, mert gondolta, hogy a gép, amely találatot kapott, nem német repülőgép volt. Pedig ő elmagyarázta annak a katonának, hol vannak németek, az meg bólogatott, hogy megértette. Miért rohant mégis a vesztébe? Hiszen csak lenéznek a hegyről, szabad szemmel is láthatják a röpteret, ahol mint fekvő keresztek feketédnek a gépek.

Hetekig nem bírt megnyugodni. Az iskolaév befejeződött, kezdetét vette a szünidő. De most nem játszadoztak önfeledten az erdő alatt a gyerekek. Nap mint nap német gépek keringtek a város felett, egymást előzve gyakorlatoztak, eszeveszetten forogtak; még nézni is rossz volt dühödt táncukat.

Ágnes egy aránylag békés délután az erdő alatt üldögélt Gáspárral. Váratlanul egy kétszámyú zümmögött fel a hegy felől. Ágnes megrettent, de félelme akkor hágott tetőfokra amikor a gép irányt változtatva hirtelen visszafordult, s szinte a fák koronáit súrolva menekült Ágnes és Gáspár egymásba kapaszkodva a földre hasaltak. A fülsiketítő z^j megzavarta az állatokat, szőrük felborzolódott. eszeveszetten rohangáltak, még a máskor oly békés szamarak is egészen a kertekig szaladtak kétségbeesett iázással.

— Hú, hú — nyögte Gáspár feitápászkodva. amikor elmúlt a veszély, de ennél több nem jött ki a torkán.

A városban felállított sziréna hangját már

nő 14