Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-12 / 16. szám
CSALÁDIKOR /ntézetünk, a Prágai Fővárosi Nemzeti Bizottság Szociális Szolgáltatási Igazgatóságának társkeresési szakosztálya valójában kétféle szolgáltatást nyújt Az első a KONTAKTUS közvetítő szolgálat mely számítógép segítségével„párosítja " a jelentkezőket a második az INDIVIDUÁLIS rendszer, ahol ügyfeleink — a kiközvetítésen kívül — pszichológus, pszichiáter, jogász segítségét is igénybe vehetik. A KONTAKTUS már vagy húsz éve működik, s ez idő alatt az egész ország területén mintegy negyedmillió állampolgár vette igénybe szolgáltatásait (Évente négy fordulót tartunk és fordulónként mintegy kétezerötszáz magányos ember kapja kézhez a neki ajánlott társ — társak — címét adatait hogy föNehesse vele — velük — a kapcsolatot) Az adatfölvétel, kiközvetítés egyaránt írásban történik. Az eredményességet tekintve: a válogatási rendszer a MIT MOND A STATISZTIKA benevezettek felének képes legalább egy (esetleg kettő, vagy három) potenciális partnert kiközvetíteni. Individuális szolgáltatásunk már ennél szerényebb számokkal dolgozik, de eredményesen. Klientúránk őtszáz-hétszáz ember évente, és azok kétharmadának az igényeit ki tudjuk elégíteni. Részint minden ügyfelünkkel személyesen elbeszélgetünk (így sikeresen befolyásolhatjuk a párkapcsolatokról táplált helytelen nézeteiket, önértékelésüket, elbizonytalanodásukat), részint — ha szükséges — fölajánlhatjuk további szolgálatainkat, terápiás vagy tanácsadó beszélgetések formájában. A válogatás itt kérdőívek és személyes beszélgetések alapján történik. A számok önmagukért beszélnek, de — kérdezhetnék Önök — miért nem tudjuk ügyfeleink másik felének, vagy harmadának az igényeit is kielégíteni? Mi ennek az oka ? Úgy vélem, a kérdésre a választ — természetesen a teljesség igénye nélkül — megadják a már hosszú évek során rendre kidolgozott statisztikai kimutatások. Ezek a statisztikák ugyanis kimutatják az alapvető aránytalanságokat a férfi és női jelentkezők számában — tavaly például 2 :3 volt az arány. Aztán fölfigyelhetünk a huszonöt-harminc éves férfi jelentkezők nagy arányára az ilyen korú nőkkel szemben. De hasonló helyzetben vannak a harminc-negyven éves nők, akik nagy része ezidáig teljesen meg volt győződve arról, hogy „férfiakra nincs szüksége". Érdekes, hogy ezek a nők általában magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek és nagy nehézségeik vannak, ha ebben az életkorban keresnek megfelelő társat; ugyanis ismerkedésre már nincs annyi lehetőségük, mint fiatalon és az ilyen korú magányos népesség körében magasabb a középiskolát és főiskolát végzett nők száma, mint a férfiaké. Itt azonban egy pillanatra meg kell állnunk! A magányos ember útja ugyanis, míg eljut a hirdetésekig, nagyon hosszúra nyúlhat És lehet hogy már késő! Nagy adag bátorság szükségeltetik a kérdöNek kitöltéséhez, de még nagyobb ahhoz, hogy személyesen bekopogjanak hozzánk: szembenézzenek vágyaikkal, kudarcaikkal, görcseikkel, egyszóval önmagukkal. Társadalmunkban, mely mindent a családra épít és a családtól vár ej a magányos, egyedülálló ember kétszeresen is egyedül érzi magát — és ez lecsapódik személyiségében, magatartásában. Közérzete, önértékelése szoros összefüggésben van azzal, hogy milyennek látják őt mások. Az elbizonytalanodásra, görcsökre válaszoló környezeti visszajelzések meghatározzák további magatartását illetve viselkedésének érzelmi motívumait. A szorongás, tétovaság az évek múltával csak fokozódik, s így napról napra kevesebb esélye marad egy minőségi kapcsolat megteremtésére és fönntartására. Ügyfeleink nagy része mögött már nem egy sikertelen, kudarcos kapcsolat áll. Tapasztalataink azt mutatják, hogy zömüknek szüksége van a szakember (pszichológus) segítségére, nehogy újra elkövesse azokat a hibákat melyek idáig vezették — és hogy okuljon belőlük. Meggyőződésem, ha a nehézségekkel küzdő embertársaink igénybe vennék (vehetnék!) a pszichológus segítségét kevesebb lenne körükben a defektusos, személyiségzavarral küszködő ember. Ügyfeleink többsége, sajnos, elfelejti, hogy érettebb korban mór nem tehet annyira belebódulni a szerelmi varázsba, mint fiatalon. Nem tudatosítják, hogy ilyenkor már a nyitottság, a közös érdeklődés, a másikkal szembeni türelem, a segítségnyújtás képessége kap mind nagyobb teret — ezek ugyanis azok a képességek, tulajdonságok, melyekre építeni lehet egy minőségi kapcsolatot. A szerelem tehát türelmet jelent lemondást a sztereotip megoldásokról, szokásokról, és változást egy épülő-szépülő kapcsolat reményében. S a végső eredmény: esküvői értesítést ügyfeleink öt százaléka küld, de számos kliensünk él együtt pecsétes papír nélkül és sokan nem küldenek értesítést. Ebből, amit elmondtunk, egyáltalán nem következik, hogy a párválasztás azon csoportok számára, melyeket fölsoroltunk, reménytelen. Azt azonban el kell mondanunk, hogy minden életszakasznak megvannak a maga kemény törvényei és törvényszerűségei, melyek befolyásolják a partnerválasztást. Másképp: ha tisztában vagyunk magunkkal, eszményünkkel, esélyeinkkel, s ismerjük a valós helyzetet, környezetünket, reálisabban nézhetünk társ után. J/RI TOSNER, Prága FOTÓ: KONÖZSI ISTVÁN A pszichológus allegorizál: „Kácsa-kácsa-kácsa, ki a párját nem találja, keressen magának!" A körjáték mintha az életet mintázná, mondja. Páratlan számban kört alkotnak a gyerekek, egy középre áll, s a dalocska végén mindenki párt választ. De mindig lesz valaki, aki maga marad, legközelebb ő kerül középre. Megfigyelte már valaki a gyerekek „Kácsa-kácsa" játéka közben a párkeresés riadalmát? Mert egyedül maradni rossz, egyedül maradni szégyen. S van, akit senki nem akar párnak. Elfutnak, elfordulnak, mást választanak. Ekkor van az, hogy már nem is válogat, aki magára maradt, azt nézi csak, ki az, aki szintén keres. S jobb híján őt „választja". És mindig van valaki, aki a kör közepére kerül. Sokszor ugyanaz az egy-két gyerek. Vajon ők „születetten" magányosak? Nem valószínű, mert az ember „születetten" társas lény. És mégis vannak olyanok, akik magukra maradnak. És talán épp azért, mert néhány kísérletük már kudarcot vallott, bizonytalanságuk, már-már agresszív ragaszkodásuk, riadtságuk kiül az arcukra, viselkedésükre. És ezt már gyerekkorban bélyegként viselik. Aztán a pszichológus kérdésre válaszol. Mi a magány oka? Nagyon sok minden. Egymás különbözőségének az el nem fogadása, a konkrét érdeklődés hiánya, önmaguk alá- és fölértékelése. Aztán sok esetben az önzés. Furcsa, de így van, mondja. Megnövekedett a szabadidő, a konszolidált élet egyre több magányproblémát okoz. S recept a magány ellen? Nincs recept, nincsen csodaszer. Egy biztos: annak kell mozdulni, aki leginkább gúzsba van kötve, vagyis a magányos embernek. Fájdalma ugyanis nem vonzza a többi embert. Flasznosabb, ha fölmutat valamit! Egy olyan értéket, ami kell a másiknak. Ami hasznos és ami csakis őbenne található meg. Mindenkinek van ilyen tulajdonsága. Fel kell ismernünk a lehetőséget és nem szabad, hogy eltöltsön az eleve elrendelnek hitt kudarca. A magányból ki lehet tömi... A nők harmincévesen, virágzásuk teljében gondolnak először arra, hogy egyedül maradhatnak. Aki harmincéves koráig nem ment férjhez, már bevallja magának, hogy szeretne férjhez menni. Meg is próbál talán tenni ennek érdekében. De személyiségének hálója alól senki sem bújhat ki... A szociológus családról beszél: A régi korokban az embernek szüksége volt a családra. Az uralkodónak szüksége volt az utódra, a szegény ember-, nek szüksége volt a sok gyerekre, hogy közülük legalább annyi életben maradjon, amennyi biztosítja öregkori létét. A gyermek tehát eszköz volt. Summázva: a két ember számára az életben maradás feltétele volt a házasság. Ezzel szemben ma? Egyedül könnyebb, mint együtt — vallják sokan. Lassan-lassan társadalmi méretű az elmagányosodás. Megváltozott a család szerepe és funkciója is. De a család egy nagyobb egységnek, a társadalomnak a szelete, és mint ilyen csak egy mechanizmus része. Társadalmi hatások is befolyásolják a párválasztást... Vitánk ezzel bevégeztetett. Lehet hát egyedül lenni és boldognak lenni? — kérdezi az újságíró. Nem egyszerű a válasz, mint ahogy a helyzet sem egyszerű. Korábban a család szabta meg a nő társadalmi helyzetét. Ma már képes egyedül élni. Ma már anyagilag és erkölcsileg független, szabad ember. De vajon boldog-e? Nem tudjuk. NAGYVENDÉGI ÉVA nő 10
