Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-03 / 2. szám
A táblánál elidőztünk. Néztem a fasort, a messze nyúló teret, próbáltam elképzelni a 400 000 embert. Négyszázezer. Letáboroztak, beszédeket tartottak? Vagy csak jöttek? Vonultak? Áthömpölyögtek a városon? Próbálom elképzelni, de nem tudom. Nem láttam még ennyi embert. Aztán észrevettük a parkot — az itteniekhez képest egészen szolid kis park volt —, a fiatalembert, aki hálózsákját szárította, és letelepedtünk a boglya formájú fa alá. az árnyékban. Olyan volt itt a csend és a napsütés, mint amikor összegyűrt papirt tenyerével kisimít valaki. Ültünk ebben a bonyolult csendben, az ébren töltött éjszakától horzsolt-éberen, és hallgattunk. A pillanat éppen ellentéte volt a két nappal előbbinek: ülünk az autópálya mellett, a pihenőt fák választják el az úttól, az autókat nem látjuk, csak a hangot halljuk, a remegést, mintha a föld gyomra morogna; mellettünk bördzsekis férfi, hanyatt fekszik a fűben, karját széttárja, motorján fekete fölirat: Én fanatikus vagyok. Ez a pillanat, vagyis emléke, most egészen kicsivé zsugorodik, a morgás is a föld gyomrából abbamarad. A fiatalember, ez a másik, föláll, nyújtózik, odamegy a pádhoz, megfordítja száradó hálózsákját, kisimítja rajta a gyűrődéseket, viszszaül a padra. A fiatalembernek barna, vádig érő haja van, a Napüdvözlet című jógagyakorlat jut eszembe róla. Kalapban, felöltőben idős férfi érkezik. Leül a padra, a narancsszínű hálózsák és a fiatalember mellé. Leveszi kalapját, szemüvegét fényvédösre cseréli. A fiú készségesen odébb húzódik, figyel. Az öregúr — mintha maga volna a huszadik század első fele. Talán minden vasárnap, mindig ugyanebben az időben érkezik, leül ugyanerre a padra, melyet sajátjának tekint már. és mindig ugyanannyi ideig marad. Öltözéke igazodik az időjáráshoz, bár inkább gyanakvó, mint könnyelmű, most például a tegnapi hűvös időhöz öltözött, de leveti felöltőjét, összehajtja, a pad támlájára teszi. A fiatalember odébb húzza hálózsákját, és maga is odébb húzódik. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy semmi más dolgom nincs, csak hogy nézelődjek. Nézzem a fákat, a fényes levelek visszaverik a fényt, a füzéreken lecsorog, a füvet: lábamnál sűrű bozót, följebb vékony selyem, a föld nem látszik ki alóla, a szobrokat : túloldalt térdelő nő. hajába virágot, szájába cigarettát tettek, fenekére a turisták fölírták nevűket. És az idős férfit, aki föláll, leveszi zakóját, sok gombos mellényét, majd visszaveszi a zakót, a mellényt összehajtja, a padra teszi, arcát a fény felé fordítja. Ragyog a nap, megismételhetetlen a délelőtt. Majd megrebben a csönd, hátam mögül egy bokorból verebek repülnek elő. Alacsonyan a fű fölött jönnek, először csak néhányan, azután csapatban, mintha jelt adott volna nekik valaki. Idős hölgy érkezik, mellém ül. Egy fiú két lánnyal, az egyik piros, a másik kék ruhát visel, egyébként mintha egyformák volnának. Elhaladnak barátunk, a fiatalember előtt, aki várakozásteljesen rájuk mosolyog, de ők nem veszik észre. Fehér gombóc formájú kiskutyával két gyerek szaladt be, labdázni tanítják. „Pit", kiáltja a kisebbik, a kedvesebb hangú. Eldobja a labdát, a kutya utánalohol, visszahozza. A gyerek a labdára vetődik, a kutya a gyerekre, együtt hemperegnek a füvön. A kislány szőke, egészséges, feleakkora és feleannyi idős, mint testvére vagy pajtása. „Pit", kiáltja, és a fehér kutya boldogan úszik feléje a levegőben. A park fölött alacsonyan repülőgép húz el. A fejek fölemelkednek, a tekintetek lassan követik az égen a gép útját. Tudjuk, a repülő a fejünk fölött csak egy kirándulógép, egy sétáló repülő. Utasa csak meg akar merülni az ezüst fényben, szándékai békések, mint egy gyermeké, vagy mint ezé a vasárnap délelötté — mégis: hangja és az emlékek, a régiek, újak és legújabbak — kár, hogy épp erre jött, jobb lett volna, ha másfelé megy. A tekintetek még az égen, a kislány a kedvesebb, megint kutyájával játszik, a gép megy is a tenger felé, csak a csönd, a csönd, az előbbi csönd nincs sehol. Gombóccá gyűrt papír, kullogó morajlás. „Anyám", hallom kétezer kilométerről kislányom vékonyka hangját. „Anyám, az éjjel lelőttek álmomban." Ne. kiáltom, ki ne mondd. „Egy lány sorba állított bennünket", hallom tovább, „és ránk lőtt. Ütést éreztem a mellemen, de nem haltam meg." Kislányom, motyogtam, kislányom. .Akkor a lány még egyszer ránk lőtt, elestem, vagyis úgy tettem, mintha elesnék, de feléd vetődtem, hogy közelebb legyek hozzád." Az égen újra repülő, most nagyon messze, fenn a magasban, csak akkora, mint egy fehér cémaszál. egy apró giliszta, egy gyémánt féreg, de hangja dübörgése, tolató moraj, zuhanás. Kislányom, mondom, kislányom. Mikor a parkban újra körülnézek, az idős hölgy már nem ül mellettem. Újak jöttek, a régiek eltűntek vagy szedelőzködnek. Az öregúr fölvette kabátját, és átköltözött az árnyékba, két nöismerőse közé, a hálózsákos pedig, lám, egy piros hajú másikkal beszélget. Ez az új, lábát maga alá húzva, élénken gesztikulál, s bár egy kicsit fölényesnek látszik, a mi barátunk boldog, úgy tűnik, megértik egymást. Egy óra van. Nyitnak a múzeumok. Átsétálunk a park túloldalára, az új épületbe, megnézzük a Mestert, „a napfény szerelmesét", a múzeum éttermében megebédelünk, és ezután már semmi dolgunk, mehetünk tovább. Búcsúzóul szétnézek még egyszer a parkban, ahol a délelőttöt töltöttük, a nap már erősen süt, az árnyékok kemények, semmi sem olyan, mint reggel. Az emberek eltűntek. egyes-egyedül a piroshajú ül a pádon, és az égen egy kövér, oszladozó kondenzcsík. Semmit sem láttam Amszterdamból, gondolom, csak ezt a parkot, a tegnap éjszakát, a kislányt a kutyával és a táblát a négyszázezer emberről. Pedig jó lett volna ráérősen megnézni a várost, itt tölteni még egy napot, egy éjszakát vagy kettőt. Majd egyszer, biztatom magam, egyszer visszajövünk ide. Megnézzük a kikötőt, a virágpiacot, a tőzsdét, a rembrandtokat, a peep show-t, sajtot eszünk a piacon, biciklizünk a tengerparton, fekszünk a homokban. Visszajövünk, ha lehet. De lehet-e? Lesz-e város, ahova visszajöhetünk? Lesz-e Amszterdam? Lesztek-e ti? Leszünk-e? FELHÍVJUK OLVASÓINK FIGYELMÉT, HOGY KÖVETKEZŐ SZÁMUNKBAN MEGKEZDJÜK JELA MLŐOCHOVÁ KORTÁRS SZLOVÁK ÍRÓNŐ A MACSKÁK CSÜTÖRTÖKÖN ÜNNEPELNEK CÍMŰ ELBESZÉLÉSÉNEK FOLYTATÁSOS KÖZLÉSÉT! Vladimír Reisel Asszony a sírnál A világmindenség legszebb szája a szád Az éj villámától kettéhasitott meztelen virág Nem nem ne beszélj te kegyetlen hiszen gyilkosság minden szavad Hív a szád moccanása akkor is ha néma Beszélsz csak beszélsz Az én bánatos tenyerembe Visszhangtalanul Honnan honnan nem elöbújik egy kis tündér is a messzeség s a tűz könnycseppje Ki kérhetne meg téged a fény utáni bolyongások s megtérések közbenjáróját Én nem Ma nem jöttél mért nem jössz többé Ablakunk alá hull a dér Beteg szád lehelete Minden hiába a forrás tovább buzog a vizek elfolynak a folyókat nem éred utol A legszebb csukott szájat sem Hová lettek cirógatásaim melyekkel rád találtam A sötétség húsvéti korsójának új változatában Az énekek kevésbé csodálatosak Mint Ez A végtelen Szomjúság Utánad szólok Érzékeim minden fűszálával tapintom egedet A te összeszorított szád Leggyönyörűbb Az egész Világegyetemben FORDÍTOTTA: DÉNES GYÖRGY FrantiSek Hrubín Szerelmesek órája Ujjadra csavartad a sást, ahova jegygyűrűt álmodtál. Én még a nappal társalogtam, te már a holdhoz fehéredtől. S ahogy mögöttünk susogásba kezdett, te a sötétből kihajoltál, fejjel a tűzlevelű lombba. Kigyulladt szálanként hajad is. Tőle bújt ki a vadcsalán, a féltékeny föld fűbe rejtett nyelve tüzes hegyével lábadig. Följajdultál, és elijedt a hold. A föld közétek állt. És lassan oldalára fordult, téged, engem eltemetett fűbe és lombba. Ezren meg ezren vesztek el velünk azon az éjszakán. Csönd, hatalmas hal-csönd úszott a susogás pikkelyei alatt a néma ajkú holddal. S már azt hittük, szívünkkel súroljuk egymás mélyeit. Pedig éppen akkor hasadt új szakadék bennünk. FORDÍTOTTA: ÁGH ISTVÁN nő 15
