Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 2. szám

%

A parkban rajtunk kívül csak egy fiatalember volt. Háttal ült nekünk, olvasott. Kicsit odébb, egy pádon kiterítve száradtak ruhái, hálózsák, szürke pamuting, törülköző. A fiatalember, talán mert napozni akart, talán mert nem volt több inge, meztelen felsőtesttel ült a még csak éppen melegedő időben.

Mi ketten, ugyancsak vándorok, egy boglya formájú fa alatt telepedtünk le. könyvet vettünk elő, olvasni kezdtünk. Én fáztam, átültem a szomszéd padra, ahova odasütött a nap, és ha valamit mondani akartam társamnak. aki nemcsak a férjem, hanem honfitársam is ezúttal, fölálltam, átsétáltam hozzá. így múlt a délelőtt, és mi tagadás, egyre jobb kedvű lettem.

Mert nem volt szerencsénk ezzel a várossal. Mikor megérkeztünk, óceáni szürkeség fogadott bennünket, olyan, hogy azt hittem, soha többé nem látom meg az eget. Órákig bolyongtunk a csatornákkal szabdalt utcákon, míg végre megértettük, nem érdemes tovább keresni, itt úgysem kapunk szállást. Utoljára fölmentünk egy rossz külsejű, olasz vagy spanyol fogadóba — itt is, mint a belváros többi öreg házában, meredeken futnak föl a lépcsők, mintha egyenest a padlásra akarnának kiérni —, és meglepetésünkre a tulajdonos közölte, hogy van szállás. Előbb elkérte a pénzt, aztán ideadta a kulcsot.

Szobánk a hátsó fronton volt, egyik ablaka a ház szemétgyűjtőjére," másik egy elszívó ventilátorra nézett. Ha kinyitottuk ezt a kisebbik ablakot, fehér por és rósejbniszag jött be rajta.

Mikor a rengeteg legyet is megláttam, sírva fakadtam. A sirás persze nemcsak ennek a nyomorult szobának szólt, de hogy minek, akkor nem tudtam volna megmondani. Megittunk egy üveg bozsolét, szerencsére, reggel bevásároltunk, és mire az üveg aljára értünk, egészen vidámak lettünk.

Az estét mi is, mint mindenki, az utcán töltöttük. Végigjártuk a város belső tereit, ahol szombat lévén, már több ezren gyűltek össze. Több ezer fiatal, hálózsákosok és hálózsák nélküliek, kopaszok, sörényesek, piros hajúak, sárga hajúak, szépek és csúnyák. Ültek vagy beszélgettek, zenéltek vagy játszottak, de főként vonultak. Vonulásukból furcsa, kultikus hangulat áradt, mintha kialakult formái, sőt szigorú előírásai lennének ennek a nagyszabású játéknak; s bár a diszkók, a zenegépek, a játéktermek gondoskodtak a vidám és színes vibrálásról, a fehérre festett maszkok alól, a szemekből mégis csodálkozás, unalom, sőt szomorúság áradt. Mintha valamennyien ezért jöttek volna ide, mert unottan és nem túlságosan nagyon, de várnának valamire.

De ez csak egy volt a sok közül.

Egy másik téren, amerre a szállodánk volt, hamisítatlan népünnepély tombolt. Bűvészek, tűznyelők, illuzionisták, amatőr együttesek váltották egymást, gyerekek szaladgáltak, karjukon világitó karikákkal, felnőttek

A’DAM

óriási fagylaltokat ettek; az üzletekben kagylót, csigát, sajtot, gyümölcsöt árultak, mindenütt zene szólt, a grachtokon színes lámpafüzérek alatt kirándulóhajók úsztak.

Már jócskán elmúlt éjfél, de egyre újabb és újabb emberek érkeztek — tánchoz, éjszakai szórakozáshoz öltözött lányok —, leparkoltak a hidakon keresztben, hosszában, ahogy lehetett, aztán eltűntek a tömegben.

vagy elnyelték őket a diszkók, a döngő méhk a ptárok.

— A terek, valamennyire is boldog országokban, az élet ideggócai — mondogattuk magunknak. — A terek a legjobb találkahelyek a legigazibb színpadok, a legelfogulatlanabb nyilvánosság. — Csak bámultuk szótlanul ezeket az emberekkel teli, élő tereket, és míg színes forgataguk kezdett unalmassá

válni, sokféle arcuk lenyűgözött bennünket. Nem tudtunk betelni velük.

Járkáltunk, ameddig kedvünk tartotta, egy étteremben méregdrága bort ittunk, és mikor azt hittük, már mindent láttunk, fölmentünk szállodánkba.

Alvásról, természetesen, szó sem lehetett. Szomszédaink, mint dübörgő arkangyalok, hol lezúdultak az utcára, hol visszajöttek. Ilyenkor, mielőtt szobájukba mentek, közös előtérből nyíló vécébe vonultak, és óriási zubogással vizeltek. Aztán beszélgetni kezdtek. Mindig ugyanaz a fiatalember beszélt, halkan és türelmesen, egy másik pedig, mindig ugyanaz, szabályos időközökben fölnevetett. Ettől a csöppet sem ellenszenves, de egész éjszakán át mégiscsak elviselhetetlen nevetéstől napok múlva is lúdbőrös lett a hátam.

Múlt az idő, az utcán emelkedett a hangulat. Nem volt ez igy sem vad mulatozás, hol volt ez azoktól, amelyeket rossz emlékeimben őrzök, egy kis szelíd dühöngés volt csak. Igaz, szirénák szóltak szüntelenül, talán rendőrautók, talán mentők, de ki tudja, hol, ki tudja, kinek, és ki tudja, miért ?

Feküdtünk egymás mellett a valószínűleg alkalmi találkozóra készült rövid ágyban, egy darabig alvást színleltünk, majd rájöttünk, nem érdemes. Ahogy múlt az idő, egyre lejjebb szálltunk a lehetetlenségek bugyraiban, míg egyszer csak nem volt tovább. Akkor mind a ketten megértettünk valamit, és amikor világosodott, már egykedvűen csapkodtuk a szúnyogokat, tudtuk, nemsokára véget ér ez is.

Hajnal felé — az árnyékok zsibbadtan lapultak a falon — valamelyikünk hozzáért a másikhoz. Talán félálomban megöleltük egymást, talán egyikünk megfordult a keskeny ágyon, akárhogy is történt, ez a véletlen érintés minden más érzést legyőző vágyat hívott elő. Hihetetlen volt, hogy hosszúhosszú órák után csak most vettük észre egymást, még hihetetlenebb, hogy ebben a nyomorúságos szobában, ilyen hajótöréses nap után szeretni tudjuk egymást.

Reggel káprázatos napsütésre ébredtünk. Ragyogott az ég, és akkora volt a csend, mintha ketten lennénk az egész városban. A Madám kiabált, hogy menjünk le reggelizni, mi megittuk a rossz kávét, és könnyű szívvel elhagytuk a szállást. Isten veled, búcsúztunk, ne lássuk többet egymást.

Az utcán senki sem járt. Aludtak a sörözők, a kávézók és minden néven nevezendő szórakozóhelyek tulajdonosai a tegnapi sakkozók, a motorcsónakosok, a discjockeyek, a zenészek és zenegépek, aludt az egész bömbölő, motorizált világ. Mi ketten pedig, két álmos vándor, lépkedtünk az ünnepélyes csendben az enyhén szemetes utcákon, és valami reményféle kezdett ébredezni bennünk.

Lassan innét is. onnét is szállingózni kezdtek az emberek. Hosszú bolthajtás alatt leány fuvolázott, arca komoly és pufók, mint a Van Eyck-angyaloknak, előtte persely és néhány érdeklődő, lejjebb szoborkert, talán a világ leghíresebb szobraival és a szobrok között tábla: 1981. október 21-én 400 000 ember tüntetett a háború ellen. Lehet, hogy a szöveg nem pontos, nem a „háború ellen" tüntetett, hanem a „béke mellett", vagy egyszerűen „békefelvonulást tartott", de a számok biztosak.

nő 14