Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 2. szám

% A parkban rajtunk kívül csak egy fiatalem­ber volt. Háttal ült nekünk, olvasott. Kicsit odébb, egy pádon kiterítve száradtak ruhái, hálózsák, szürke pamuting, törülköző. A fia­talember, talán mert napozni akart, talán mert nem volt több inge, meztelen felsőtest­tel ült a még csak éppen melegedő időben. Mi ketten, ugyancsak vándorok, egy bog­lya formájú fa alatt telepedtünk le. könyvet vettünk elő, olvasni kezdtünk. Én fáztam, átültem a szomszéd padra, ahova odasütött a nap, és ha valamit mondani akartam tár­samnak. aki nemcsak a férjem, hanem honfi­társam is ezúttal, fölálltam, átsétáltam hoz­zá. így múlt a délelőtt, és mi tagadás, egyre jobb kedvű lettem. Mert nem volt szerencsénk ezzel a város­sal. Mikor megérkeztünk, óceáni szürkeség fogadott bennünket, olyan, hogy azt hittem, soha többé nem látom meg az eget. Órákig bolyongtunk a csatornákkal szabdalt utcá­kon, míg végre megértettük, nem érdemes tovább keresni, itt úgysem kapunk szállást. Utoljára fölmentünk egy rossz külsejű, olasz vagy spanyol fogadóba — itt is, mint a belváros többi öreg házában, meredeken futnak föl a lépcsők, mintha egyenest a padlásra akarnának kiérni —, és meglepeté­sünkre a tulajdonos közölte, hogy van szál­lás. Előbb elkérte a pénzt, aztán ideadta a kulcsot. Szobánk a hátsó fronton volt, egyik ablaka a ház szemétgyűjtőjére," másik egy elszívó ventilátorra nézett. Ha kinyitottuk ezt a ki­sebbik ablakot, fehér por és rósejbniszag jött be rajta. Mikor a rengeteg legyet is megláttam, sírva fakadtam. A sirás persze nemcsak en­nek a nyomorult szobának szólt, de hogy minek, akkor nem tudtam volna megmonda­ni. Megittunk egy üveg bozsolét, szerencsé­re, reggel bevásároltunk, és mire az üveg aljára értünk, egészen vidámak lettünk. Az estét mi is, mint mindenki, az utcán töltöttük. Végigjártuk a város belső tereit, ahol szombat lévén, már több ezren gyűltek össze. Több ezer fiatal, hálózsákosok és hálózsák nélküliek, kopaszok, sörényesek, pi­ros hajúak, sárga hajúak, szépek és csúnyák. Ültek vagy beszélgettek, zenéltek vagy ját­szottak, de főként vonultak. Vonulásukból furcsa, kultikus hangulat áradt, mintha kiala­kult formái, sőt szigorú előírásai lennének ennek a nagyszabású játéknak; s bár a diszkók, a zenegépek, a játéktermek gondos­kodtak a vidám és színes vibrálásról, a fehér­re festett maszkok alól, a szemekből mégis csodálkozás, unalom, sőt szomorúság áradt. Mintha valamennyien ezért jöttek volna ide, mert unottan és nem túlságosan nagyon, de várnának valamire. De ez csak egy volt a sok közül. Egy másik téren, amerre a szállodánk volt, hamisítatlan népünnepély tombolt. Bűvé­szek, tűznyelők, illuzionisták, amatőr együt­tesek váltották egymást, gyerekek szaladgál­tak, karjukon világitó karikákkal, felnőttek A’DAM óriási fagylaltokat ettek; az üzletekben kagy­lót, csigát, sajtot, gyümölcsöt árultak, min­denütt zene szólt, a grachtokon színes lám­pafüzérek alatt kirándulóhajók úsztak. Már jócskán elmúlt éjfél, de egyre újabb és újabb emberek érkeztek — tánchoz, éj­szakai szórakozáshoz öltözött lányok —, le­parkoltak a hidakon keresztben, hosszában, ahogy lehetett, aztán eltűntek a tömegben. vagy elnyelték őket a diszkók, a döngő méh­­k a ptárok. — A terek, valamennyire is boldog orszá­gokban, az élet ideggócai — mondogattuk magunknak. — A terek a legjobb találkahe­lyek a legigazibb színpadok, a legelfogulatla­nabb nyilvánosság. — Csak bámultuk szótla­nul ezeket az emberekkel teli, élő tereket, és míg színes forgataguk kezdett unalmassá válni, sokféle arcuk lenyűgözött bennünket. Nem tudtunk betelni velük. Járkáltunk, ameddig kedvünk tartotta, egy étteremben méregdrága bort ittunk, és mi­kor azt hittük, már mindent láttunk, fölmen­tünk szállodánkba. Alvásról, természetesen, szó sem lehetett. Szomszédaink, mint dübörgő arkangyalok, hol lezúdultak az utcára, hol visszajöttek. Ilyenkor, mielőtt szobájukba mentek, közös előtérből nyíló vécébe vonultak, és óriási zubogással vizeltek. Aztán beszélgetni kezd­tek. Mindig ugyanaz a fiatalember beszélt, halkan és türelmesen, egy másik pedig, min­dig ugyanaz, szabályos időközökben fölne­vetett. Ettől a csöppet sem ellenszenves, de egész éjszakán át mégiscsak elviselhetetlen nevetéstől napok múlva is lúdbőrös lett a hátam. Múlt az idő, az utcán emelkedett a hangu­lat. Nem volt ez igy sem vad mulatozás, hol volt ez azoktól, amelyeket rossz emlékeim­ben őrzök, egy kis szelíd dühöngés volt csak. Igaz, szirénák szóltak szüntelenül, talán ren­dőrautók, talán mentők, de ki tudja, hol, ki tudja, kinek, és ki tudja, miért ? Feküdtünk egymás mellett a valószínűleg alkalmi találkozóra készült rövid ágyban, egy darabig alvást színleltünk, majd rájöttünk, nem érdemes. Ahogy múlt az idő, egyre lejjebb szálltunk a lehetetlenségek bugyrai­ban, míg egyszer csak nem volt tovább. Akkor mind a ketten megértettünk valamit, és amikor világosodott, már egykedvűen csapkodtuk a szúnyogokat, tudtuk, nemso­kára véget ér ez is. Hajnal felé — az árnyékok zsibbadtan lapultak a falon — valamelyikünk hozzáért a másikhoz. Talán félálomban megöleltük egy­mást, talán egyikünk megfordult a keskeny ágyon, akárhogy is történt, ez a véletlen érintés minden más érzést legyőző vágyat hívott elő. Hihetetlen volt, hogy hosszú­hosszú órák után csak most vettük észre egymást, még hihetetlenebb, hogy ebben a nyomorúságos szobában, ilyen hajótöréses nap után szeretni tudjuk egymást. Reggel káprázatos napsütésre ébredtünk. Ragyogott az ég, és akkora volt a csend, mintha ketten lennénk az egész városban. A Madám kiabált, hogy menjünk le reggelizni, mi megittuk a rossz kávét, és könnyű szívvel elhagytuk a szállást. Isten veled, búcsúztunk, ne lássuk többet egymást. Az utcán senki sem járt. Aludtak a sörö­zők, a kávézók és minden néven nevezendő szórakozóhelyek tulajdonosai a tegnapi sak­kozók, a motorcsónakosok, a discjockeyek, a zenészek és zenegépek, aludt az egész böm­bölő, motorizált világ. Mi ketten pedig, két álmos vándor, lépkedtünk az ünnepélyes csendben az enyhén szemetes utcákon, és valami reményféle kezdett ébredezni ben­nünk. Lassan innét is. onnét is szállingózni kezd­tek az emberek. Hosszú bolthajtás alatt le­ány fuvolázott, arca komoly és pufók, mint a Van Eyck-angyaloknak, előtte persely és né­hány érdeklődő, lejjebb szoborkert, talán a világ leghíresebb szobraival és a szobrok között tábla: 1981. október 21-én 400 000 ember tüntetett a háború ellen. Lehet, hogy a szöveg nem pontos, nem a „háború ellen" tüntetett, hanem a „béke mellett", vagy egyszerűen „békefelvonulást tartott", de a számok biztosak. nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents