Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
„Azt kérdi, milyen falu Szolnocska (Solniéka) ? Jó falu ... Csöndes, igazi jó nép lakja. Csak rendre úgy jár, mint a mesterek, mikor csinálták a Jednota kerítését Be már nem végezték, azt mondták: Fejezze be, aki megette a bográcsgulyást! Ilyen a falu is: valaki mindig megeszi előle a bográcsgulyást. Iránytű nélkül tévelyeg ..." 1. A kerek világon mindig úgy volt, hogy ami volt, az volt, ami pedig van, az van, A kivétel csak erősíti a szabályt. A falu vége, kiragadva. Innen vezet az út Bolyba (Bof), ki a Latorcához. Balról a Ticce, erre-arra könyökölve kacskaringózik, föl egészen Battyánig (Bofany). Azt mondják, néhol már vetve is van. Vajon ki hinné, hogy ezt a giz-gaz, vadrekettyést játszó, dudvával telenőtt holtágat valamikor karcsú hajókák járták? Régen lehetett, a régieknél is régebben. Itt már csak a közepe tükrös, a szélén a képzelhető legsűrűbb nádas, avas, bólogató címerekkel; beljebb pusztuló fák, posvány. Nyugszik a nap, épp jó az idő az elmélkedésre. A lemenő fény szinte szétloccsantja a folyóka színeit. Dehát tavasszal sincsen ennek a gaznak már teli színe, velejükig korhadnak a puha jégerfák, fűzek. Pedig milyen madárképek váltakozhattak itt tavaszkor, a sok számyasvad, liba; s milyen derék fogása eshetett a kassal, gyalommal halászó szolnocskai halászságnak! Ennek vége. Cupp-cupp, süllyed az ember lába; bugyogó vizet bocsát ki a nád, akár a szivacs. Ilyenkor, tél szakán, ha esik, a friss hó tele van koromnyommal. Új hajtás, tenyészet jó ideje nem no mar a I icceben. A vajam kémény teszi, mondják az itteniek. De a szántóföldekről leszivárgó műtrágya is elvégzi a magáét. A vízen semmi örvény. Igaz, víz se nagyon van. Pedig a régiek emlékeznek, volt idő, mikor még a szántóföldekben is kárt tett a folyóka. Tisztább is volt, az erősebb folyásnál pucolódott; meg a gazdák is vágták a nádat, ki-ki a földje végiben — kellett gyújtósnak. Mióta szén van, nem kell a nád. A képek lassan összefolynak. A szél elejti, újra emeli a nádak címerét. Ilyenkor lehet mélyen, nagyon mélyen elgondolkodni. Sétálgatunk a faluban. Mindennek megvan a maga ideje — tartja a mondás. Úgy látszik, Szolnocskán most a jelszavak ideje jött el. A házakon, kerítéseken mindenfelé jelszavak. Piros alapon fehér betűk, virítanak már messziről. Nem túl nagy flanc egy ilyen kis falunak? Az egyik házban idősebb nénike. Az elnök felöl kérdezősködünk. A falugyűlés leváltotta, lemondott. Többet nem akar szólani. 2. Hogy gazdagság, zsíros, jó termés? Mindezt Szolnocska nem ismerte. Mindezt Szolnocskán elvitte az ár. A hagyomány úgy tartja, hogy a Ticce (mely a Tisza holt ága) valaha hajózható volt, olyannyira, hogy a község a Tiszán szállított só egyik kikötője .. . Innen a megnevezés is — Szolnocska. Mint friss víz csobbanása, olyan a név csengése. Folyóvízé persze, hiszen a falucska sorsát a Latorca szabta meg sokáig. Kemény, nagyon kemény élet jutott az itteni népnek. A falubeliek többsége négy-öt holdas nadrágszíjföldeken gazdálkodott, de nincstelen, földnélküli parasztból is volt elég. Még szerencse, hogy ott volt a Latorca (mely ez esetben áldás, hiszen gazdag halállománya segítette a küszködöket: ha kenyér nem is, hal mindig került az asztalra); és a határban a Vilhány, a prépostsági erdő, mely nemcsak munkaalkalmat adott, tüzelőhöz is juttatta a szegény népet. (Persze, csak részbeni termeltetéssel — még a szedett gallyért is „napot kellett tudni".) FolydogáIhatott volna rendben az élet — már a történelem akasztotta megtorpanásokkal, dehát ezekből mindenkinek kijut —, ha nem jár ki évente kétszer a Latorca. Ez a nő 4
