Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-01 / 1. szám
M arival nincs sok baj az iskolában. Csöndes, visszahúzódó gyermek. A leckéje általában kész. Lemásolja az óra előtti szünetben. A dolgozatai, a felmérések, a tollbamondások valahogy sikerülnek. Ezeket is másolja a szomszédjáéról. S ha valamelyik buzgóbb tanító még felelni is kihívja?! Mari bármeddig képes szótlanul elácsorogni a tábla előtt. Türelmesen kivátja, míg a tanító elunja, s helyre küldi. Hogy mit gondol közben, gondol-e egyáltalán magában valamire, ki tudja. Nincs bizalmasabb barátnője az osztályban, de beszélgetni se nagyon szokott a gyerekekkel, nem vesz részt a játékaikban, az órák közti hülyülésekben a folyosón. A tanítók is megszokták Mari csöndes jelenlétét. Negyedikben még ugyan egyszer megbuktatták. Azóta azonban békén hagyják. S közben gondosan ügyelnek arra. hogy az ellenőrző könyvecskében és a bizonyítványban éppen csak annyi ötöse legyen, amennyivel még továbbléphet a következő évfolyamba. / Hogy milyen felnőtt lesz Mariból, hogy ekkora passzivitással megúszható-e egy egész élet, avagy egyszer majd még örülnének néhányan, ha Mari megmaradt volna inkább csak passzívnak — úgy látszik, nem sokakat érdekel. Az iskola lemondott Mariról. Van ezer baja úgyis, és egyért nem áldozhatja föl minden nap, minden tanítási órán a többi harminckettőt. Másrészt, teljesen világos előtte az is, hogy amit a család elmulasztott és naponta elmulaszt megtenni, azt az iskola nem pótolhatja. Mari mögött pedig nincs nyugodt családi háttér. Anyja egészségileg, idegileg és erkölcsileg megrokkanva birkózik a maga és hét gyermeke megélhetésének gondjával, évek óta egyedül. Az apát már rég nem látta a család. Man négyéves kisgyermek volt. amikor egy szép napon fogta magát és odébb állt néhány faluval. A tanítók ismerik Mari otthoni körülményeit. Az osztályfőnök néhányszor családlátogatáson is járt náluk. főleg olyankor, amikor Mari túl sokat talált hiányozni. Legalább a hiányzási órák számát ne növelje, az átlag majd meglesz valahogy. S így hallgatólagosan megegyezve a család és az iskola. Mari és a tanítók az előírt nyolc éven át valahogy elviselik egymást. De mit tegyen az az iskola, ahol nem ilyen békések a viszonyok, ahol nem hébe-hóba kerül egy-egy Mariéhoz hasonló hátterű és képességű gyerek a közösségbe, hanem állandóan és sok. Ahol a gyerekek hiányzásának óraszáma akkora, hogy kimondani is szégyen! Ahol a tanulmányi átlag híre a sok nem osztályozható előmenetelü tanuló ötösei miatt a minisztériumig csapkod! Ahol a továbbtanulásra jelentkezők aránya elvész a sehová nem jelentkezők és sehová fel nem vettek között. Miként ügyeljen az iskola az átlagra, az átlagos tanulóra?! És hogyan törődjön az átlagon alulival?! Az enyhébb agyi rendellenességgel kínlódó gyerekek számát a csehszlovák szakirodalom 10—15 %-ra becsüli, de néhány járásban arányuk elérheti a 20 %-ot is. Testi fejlődésük ezeknek a gyerekeknek teljesen normális, sőt néha fejlettebbek kortársaiknál, szellemi gyarapodásuk ellenben gátolt. Ezt azonban nehéz fölismerni! Hogy lassú a gyerek, vagy éppen túl mozgékony, sedre, az ilyesmi az óvodás korban még természetesnek tekinthető. A bajok az iskola első évfolyamaiban kezdődnek. és Néhányuk már az első év befejezése táján több hónapos hátrányba kerül pajtásaihoz képest. Nehezen boldogul az olvasással és az írással. Feltűnően lassú a tempója, szótagokat hagy ki. a nehezen olvasható szavakat az értelmetlenségig eltorzítja. A tanulás technikája annyira leköti a figyelmét, hogy a tanulandó anyag értelme már nem jut el a tudatáig. Másodikban aztán tanítói és osztálytársai végképp elkönyvelik őt a buta. rossz tanulók között, és békén hagyják. Pontosabban az átlaghoz igazítva folyik tovább a tanulás, amiből a gyenge teljesen kiszorul, s ezzel hátrányai a nyolcadik év végére behozhatatlanná duzzadnak, s abszolút esélytelen helyzetbe kerül a továbbtanulni pályázó társai közt. Közben eltelnek a gyerekévek, öröm és felszabadult játék helyett teli keserűséggel, kínlódással és szorongással az iskolapadban naponta megélt kudarcok, a hátrányos helyzet érzése miatt, az ösztönző sikerélmény legkisebb jele nélkül. Holott az értő kéz, a gyógypedagógia. a megfelelő korrekció, a speciális osztály vagy iskola nyújtotta biztonságérzés és szakellátás segíthet az állapotukon. némelyiküket a teljes gyógyulásig is elvezetheti. Ha a környezet időben felismeri a bajt és megtalálja a célhoz vezető utat. Kérdés, hogy kiépítettek-e ezek az utak, s hogy járhatóak-e? — Nagyon nehéz megmondani, milyen esetben van szó tisztán dyslexiáról — mondja Fehér Anna. a Járási Pedagógiai és Pszichológiai Tanácsadó gyógypedagógusa Komáromban (Komárno) —. mert az olvasászavar többnyire együttjár az írás és a számolás zavaraival. A jelenség gyakran kisgyermek kori enyhe agysérülésre vezethető vissza, amelynek oka lehet az anya terhesség alatti megbetegedése, nehéz szülés, halmozott, súlyos csecsemőkori betegségek. A zavar korrekciója azonban nálunk még gyerekcipőben jár. Egyedül Prágában van külön iskolájuk a dyslexiásoknak, és tavaly nyílott egy osztály Szencen (Senec). amelyik gyakorlatilag a főváros hatáskörébe tartozik. Ahhoz, hogy mi itt a járásban is nyithassunk speciális osztályt, össze kéne várnunk a hasonló intelligenciaszintű gyerekeket. Ez pedig nehezen menne. Egy éve azonban mi is külön foglalkozunk velük a tanácsadóban. Hetente, kéthetente vagy havonta hívjuk be őket egy-egy órára, aszerint. hogy mennyit kíván az állapotuk. Már ha a szülő is beleegyezik, hajlandó velünk együttműködni, és hajlandó behordani is a gyereket a korrekciós foglalkozásokra. Mert ugye az még csak az első lépés, hogy a körzeti orvos, a pszichiáter vagy akár az iskola kérésére kivizsgáljuk az esetet. A segítségnyújtáshoz a gyakorlatban a szülő támogatására és kitartására is szükség van. Szükség volna! És sajnos, ez sok esetben hiányzik. Mert az olvasás és az írás zavarai mögött gyakran más személyiségzavarok. amögött pedig a család működésének a zavarai húzódnak meg. Ebben az évben 15 dyslexiával és egyéb tanulási zavarral küzdő gyerek jár hozzánk. A korrekció nagyon lassú folyamat. Nehezíti a munkánkat, hogy még egyáltalán nincsenek hozzá segédeszközeink, csak amit egymás tapasztalataiból kollégák átveszünk és magunk elkészítünk magunknak, azt tudjuk használni. Egyetlen segédeszköznek nevezhető könyvünk van. tavaly jelent meg a Mladé letá könyvkiadónál C. Aliprandi. R. Bissi és A. Cassenelli olasz szerzők kötetének fordítása, a „Kreslím kolo gúláié“ című. Nagy segítségünkre volna, ha a pedagógusok vagy akár a szülők időben felismernék a bajt. és minél hamarabb küldenék hozzánk a gyereket. (V—V. osztályban már nehéz behozni a lemaradást. — Hozzánk a kisegítő iskolába azok az enyhébben debilis gyerekek kerülnek. akik az ép- és a nem egészen épelméjűség határán mozognak — mondja Bíró Mária, a komáromi kisegítő iskola igazgatónője. — Elméletben. A valóságban nagyon sok nálunk a cigány gyerek, akik pedig sokszor nem is mind értelmi fogyatékosok, hanem csupán a szociális hátterük kedvezőtlen, rossz. Az alapvető ingerek hiányzanak. é.s a gyermek megreked egy korához képest alacsonyabb intelligenciaszinten. Ha megfelelő, ingergazdag környezetben növekedett volna már iskolás koráig is, nem kerül hozzánk. Miből láthatjuk ezt? Abból, hogy az olvasással és az írással ugyan nehézségei vanríák, amiből a további tanulási zavarai is adódnak. de számolni kiválóan tud. Miért? Mert a számolással, a pénz megszámolásával korábban otthon is találkozott, és találkozik állandóan. így aztán nem tudunk igazán örülni, ha a negyedik osztályban hozzánk került gyereket sok pótórával végül mégis sikerül megtanítanunk olvasni. Mert tőlünk aztán már nincs visszaút. Nem mehet vissza a közönséges alapiskolába, közben ugyanis már annyira lemaradt a többitől, hogy nem tudna haladni velük. Ugyanakkor a mi gyerekeink kizárólag csak a kisegítő iskolások számára rendelt intézetekben tanulhatnak tovább. S ha egy tanulónk a nyolcadik végére mégiscsak felfejlődne odáig, hogy képes volna egy közönséges szaktanintézet elvégzésére is. ez a lehetőség az ő számára már nem létezik. Más dolog az. hogy ilyen speciális intézetek a mi járásunkban nincsenek, sok szülő pedig — érthető módon — messzebbre nem szívesen adja a gyerekét. A megoldás az volna, ha tényleg csak alapos pszichológiai és pszichiátriai kivizsgálás után kerülnének kisegítőbe a gyerekek. A nem teljesen reménytelen eseteket pedig hagynák a közönséges alapiskolákban és ott foglalkoznának velük egyénileg. A szülők többsége számára úgyis megbélyegzettséget, nagy szégyent jelent a kisegítő iskola. Sajnos. Mert nagyon kegyetlen a mi társadalmunk. Megalázzák, ujjal mutogatnak arra. akinek a gyereke fogyatékos. Érthető aztán, ha a szülő takargatni igyekszik. és kapálódzik a kisegítő ellen. Pedig hát a fogyatékos gyermeken tényleg csak a gyógypedagógiából is felkészült pedagógusok, az alapiskola száa többiekért nő 4
