Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-15 / 12. szám
FERENCZY ANNA 2. A kulcsot a szokott helyén találta, az övéi elmentek otthonról, csak a tyúkok káráltak az udvarban. A rakott tűzhelyen káposzta illatozott jókora fazékban. A főzéssel tehát nincs gondja. Bőröndjét a tisztaszobába vitte, körülnézett. Az ágyak bevetve, minden a helyén. A házból kilépve végigfutott a kerten. Itt is minden a régi. A kerítés gyertyánbokrai lassan elvirágoznak, csalán, keserűlapu illata csapta meg az orrát. Újból megrohanták az emlékek. hibás mindenért? Igaz, gyermekként sok ostobaságot elkövetett, de hiszen egyszer mindenki volt gyerek. Most felgombolyítja eddigi élete fonalát, higgadtan, tiszta fejjel akarja látni a múltat, feleletet akar kapni kínzó kérdéseire. Feleletet kapni? Mire? Mindenre, keserves életére, hányatott sorsára. Fejét a térdére hajtotta, azon tépelődött, mire emlékszik, márpedig emlékezni akar... emlékezni akar... Csapongó képzelete hol előre futott, hol meg a jelen tolakodott elé, gondolatai összekuszálódtak. Hol, merről is kezdje? Márpedig elkezdi, mert akarja ... — Akarom... — szaladt ki a száján önkéntelenül. Behunyta a szemét, fejét térdén ringatta ... öregasszony úgy csipegette a kenyeret, miként a madár, százszor megcsókolta, magasba emelte, mint a templomban a pap úrfelmutatáskor a szentségtartót. Amikor jól kifohászkodta magát, elcsendesült. A két gyerek csak erre várt. Féltek az imádkozó, éneklő szülétől, s amikor az elcsöndesedett, ittak egy kis tejet, és megnyugodva bújtak vissza az ágyba. Nagy jajveszékelésre ébredtek. A szoba megtelt kíváncsi emberekkel, sápítozó asszonyokkal. A baj úgy történt, hogy anyjukat sürgette, hajtotta a gyümölcsszedés, a piac gondja és a két magára hagyott gyermek, így csak felkapaszkodott a fára, a törékeny meggyfa meg leszakadt alatta. Az asszonyok. Ezeket a perceket nem lehet elfelejteni... Valami villant a petróleumlámpa fényénél, feszülten figyelt mindenki. Ágnes még sírni is elfelejtett, síri csend volt, csak a legyek zümmögtek a gerendákon. Szerencsére, élt a magzat, csak az erő hiányzott már anyából gyerekből. Ágnes nem értette, mi történik, csak azt érezte, hogy baj van, méghozzá nagy baj. Magára húzta a dunyhát, szepegett alatta. Mi lesz, ha meghal az édesanyja, mert azt hallotta, hogy meghal. Apja, aki a gerendákat püfölte, fogát csikorgatta, óriásnak tűnt előtte. Még vagy két óra telt el így, kétségek között. Panna néni a bábaasszonnyal úgy gyúrták anyát, mintha kenyeret dagasztottak volna. Mikor szerencsétlen Kóróparipáján látta magát, hogy aprította a csípős, szúrós ellenséget. A felsőkért bejáratánál a szilvafa fogadta gömbölyű, érett gyümölcsével. Nem szakított róla, mióta malackát és Gyöngyi kutyát, két kedves játszópajtását eltemették a tövében. A szomszéd kertben a jó öreg megdőlt almafa fogadta. Törzse körül Ha néni jó magasra tüskés ágakat rakott, hogy ne férjenek hozzá a gyerekek. De hiába, a gyerek csak gyerek marad, s az alsó ágakon egy szál alma nem sok, annyi sem maradt. Évekkel ezelőtt ő is ilyen volt; hányszor megdézsmálta pajtásaival a gyümölcsöst! A kert végében terebélyes nyárfák álldogáltak, körülöttük kövek, melyeket még ők raktak oda, hogy könynyebben felmászhassanak rájuk. Ezekre a fákra kötötték fel a lánchintát. Amikor leszakadt, százfelé futottak, mert ha szüleik észrevették jól kikaptak. De a verést hamar elfelejtették, és újra meg újra kezdték a huncutkodást. Az erdő alatti rét még tele volt asztagokkal, gyerekek hancúroztak körülöttük, a gabonát dézsmáló libákat, hajkurászták. Ágnes egy lapos kőre telepedett a nyárfa tövéhez, s szinte gyereknek érezte magát. Lopva Gáspárék kertje felé nézegetett, mint régen. Holdas esténként gyakran leste, várta Gáspárt, akivel már az első osztályban megkedvelték egymást. Aztán, amint felcseperedett, történt valami... Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy elkívánkozott hazulról. Fonás, hímzés közben keze meg-megállt, fonala öszszegubancolódott az orsón, mint most az emlékei. Porcfüvet tépett, ujjára tekergette, mint régen a fonalat, s bár nem szívesen, de végiggondolta kálváriáját ... Miért, mitől volt olyan, amilyen, olyan nyugtalan ? Csakis ő maga a Első emléke temetés, aztán egy születés, majd egy menyegző. Ágnes megborzongott; temetés, esküvő, születés... így kezdődött az ő kis élete... Harminchárom augusztusában kerültek le a Farkas-portára. Ágnes augusztus tizenhatodikán látta meg a napvilágot, már az új otthonukban. A Farkas-portán a pitvar közös volt, övék a hátsó szoba, míg apja nővéréé az első. Özvegy nagyanyja elmenekült otthonról, s néhány hónap múlva férjhez ment. Két év múltán második férjét is eltemette. Erre emlékszik Ágnes. Sok fekete szoknyánál, erdőnyi fekete csizmánál nem lát egyebet. Valaki felveszi, de hogy ki, arra már nem emlékszik, csak a nagy-nagy fekete koporsóra ... Ágnes felnyitotta a szemét. De vajon vissza tud-e emlékezni az ember kétkét és fél éves korára? Márpedig akárcsak ma lenne, olyan határozottan tudja, látta a koporsót. Vagy csupán elbeszélésből ismeri ? Nem, akkor a többire sem emlékezne ... A második emléke, öccse születése, harminchatra, egy rekkenö júniusi szombat reggelre esett. Apjuk fát fuvarozott, anyjuk még hajnalban meggyet szedni ment két asszonnyal. A két magára hagyott kislány kikászálódott az ágyból, a hároméves Ágnes anyja után sírdogált. Ettől a siskó tetején felriadt a vén szüle, akit a lánya ottfelejtett nyűgnek a menye nyakán, és megtiltotta, hogy enni adjon neki, mondván: ha eszik, mást is csinál, és ki győzné azt tisztogatni?! Terézke, aki már a hatodik évében járt, szelt egy karéj kenyeret, és a szüle kezébe adta, hogy megnyugodjon. Az amikor kijajgatták magukat a bolthajtás mellől felmarkolták a kapát, gereblyét és odébbálltak. Féltek a gazdától, aki minden percben megjöhet. Féltek hirtelen haragjától, gorombaságától, attól, hogy őket okolja majd a bajért, kiváltképp, ha fiú lenne a kis jövevény. Még az előszoba lakóinak is sürgősen mehetnékjük támadt, kötözni szaladtak, magára hagyva a szerencsétlenül járt vajúdót. Kegyetlen órák következtek. A vén szüle a siskón tellegetett, haja kibomolva, ők ketten egymásba kapaszkodva sírtak, anyjuk meg tehetetlenül jajgatott. Végül anya Terézkét ugrasztottá a mindentudó Panna néniért, aki éppen kenyeret dagasztott. Még a kötényét se vetette le, kovászos kézzel szaladt, nyomában két gyerekkel. Kapkodva begyújtott, vizet melegített, meg-megállt a vajúdó asszony előtt. Terézkét elküldte a szomszédokért, de azok nem voltak odahaza. Végül Matild néni szaladt át, aki a rongygyárból kimaradt, ha kevés a munka, és aki olyan kapkodva dolgozott, mint ahogy beszélt. Ágnes kinőtt gönceit vasalta, utána elszaladt a vett gyolccsal a varrónőhöz, hogy varrjon belőle valamit az apróságnak, legalább temessék el öt tisztességgel... Még jó, ha nem mind a kettőt... Esteledett. Panna néni tudománya itt már nem segített. Végül szaladva megérkezett az igazi bábaasszony, akit a szomszéd faluban ért a szerencsétlenség híre. Azonnal kerékpárra ült, s gyors iramban tette meg az utat idáig. Egyidöben érkezett a gyerekek apjával, aki a lovakat ki sem fogta, hogy feleségét azonnal a kórházba vigye. A bábaaszszony azonban rábeszélte, várjon legalább addig, amíg meghallgatja, él-e a magzat, mert ha nem él, kár az útért. anyja elalélt, Matild néni egy sajtár vizet zúdított rá. Kiabáltak, biztatták, s közben valósággal kinyomták belőle az öccsét. — Fiú, fiú! — üvöltötték szinte egyszerre. Igen ám, de kisöccse kék-zöld volt. Apja dézsát hozott, amibe hideg vizet öntött. A bábaasszony úgy forgott, miként a motolla, hideg vízből melegbe, melegből hidegbe rakja az újszülöttet, rázta, pofozta, míg az nagynehezen felsírt. Másnap olyan csönd terpeszkedett a szobára, mint a temetőre. Még a vén szüle is elnémult, segítség meg sehol. Csak este jött a bábaasszony, hogy megfürössze a kisfiút, akinek hosszúkás fejét próbálgatta óvatosan helyregömbölyíteni. — Hajaj, csak megmaradjon, majd kinövi... Apjuk még két napig fuvarozott, ők ketten kócosak, éhesek voltak, azt ettek amit találtak. Másnap estefelé anyjuk feltápászkodott, hasát felkötötte lepedővel. rendbeszedte a szobát, főzött, mosott, bár nehezére esett felhúzni a kútból a vizet, hiszen gyönge volt, akár a légy. Terézke segített neki, amennyire tudott. Egy hét múlva öccsüket István névre keresztelték. Litánia után az asszonyok ottmaradtak a templomban, látni akarták a hétrét görnyedt anyát, aki hetekig felkötött hassal, sápadtan járt-kelt, keservesen vonszolta magát, s talán maga sem hitte, hogy valaha felépül. Legkisebb gyermekéért nagy árat fizetett, a többi az isten dolga, ha ugyan meg nem feledkezik róluk. (folytatjuk) nő 15
