Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-15 / 12. szám
A SZÜLŐFÖLD KÉRDEZ keresgélnünk, ahogy belépünk, a folyosón két hölgy cseveg. A félhomályban is látom, hogy az egyikük Éva. Megszólítom hát, ám nem fedem föl kilétemet, találgassa csak, mit is akarhatok tőle. Öt másodperc talán, amíg lélegzetet vesz, aztán máris ugrik a nyakamba: Cselényi Laci! Harmincöt évi váratlan megjelenés után! A szó szoros értelmében megdöbbenek. Hát valóban lehetséges, hogy ez az ötvenesztendös, a harminc valahány esztendő alatt legalább harmincvalahány kilogrammal súlyosabb, őszülő, szakállas, kopaszodó fickó fölismerhető, ennyi év után azonosítható a hajdani tizennégy éves kamasszal ? Mert hát Éva nemigen tud rólam semmit. Még azt se tudja, hogy a fővárosban élek, úgy sejtette, talán Losoncon (Lucenec). így hát számára abszolút váratlan, előkészület nélküli volt a megjelenésem. Mintha valóban az égből pottyantam volna. És lám, a szülőföld nemcsak kérdezni tud, hanem fölismerni is! S ha már megdupláztuk a szülőföldünket, el ne feledkezzünk a harmadikról sem. Tornaijáról. Hiszen ha Panyit volt az első kilenc év, vagyis a gyerekkor, Jolsva a 10—14 esztendő közötti serdülőkor, akkor ez volt a kőbe véshető, „klasszikus" ifjúkor, a középiskolás évek. A tizennegyedik s a tizennyolcadik közötti legszebb négy esztendő! E városka persze korántsem olyan elsüllyedt Atlantisz az én számomra, mint amilyen Jolsva. Hisz. amint már említettem, itt legalább kéthavonként átutaztam, anyámhoz menet, és csak úgy, a „város" kedvéért is le-leruccantam olykor-olykor legszebb diákéveim színhelyére. Azért teszem idézőjelbe a várost, mert városnak valóban csak jóindulattal nevezhető, főként azóta, hogy a „járást" végleg elvitték Rimaszombatba (Rimavská Sobota). Ám a mi diákkorunkban még járási székhely volt a pöttöm kisvároska, így hát az is marad a mi emlékezetünkben immár mindörökre. Nemcsak a „járástól" szabadult meg persze az utóbbi időkben, hanem másik „nevezetességétől" is, diákváros voltától. Mert amióta elvitték (megintcsak Rimaszombatba!) a Mezőgazdasági Technikumot, azóta már diákvárosnak se nevezhető könnyű szívvel, hiszen a gimnázium még csak-csak vegetál, mind a magyar, mind a szlovák tagozata, de valóban inkább csak vegetál, mintsem virágozna. S egyre hiábavalóbban kutatom az egykori gimi (bocsánat: a tizenegy éves iskola) nyomait is. A gimnázium mára átköltözött a technikum épületébe, ez pedig már egyáltalán nem az az iskola, ahová mi annak idején jártunk. Mert mi még a „Hámos-kastélyba" jártunk gimnáziumba (többek között, mert hogy hová mindenhová még — fölsorolni is sok volna —, sejthető). Oda indulunk hát most is fotózni, a rosszkedvű idő ellenére. S alig találjuk meg, mert a markáns épületekben alig bővelkedő városka egyetlen ízes épületét, a hajdani Hámos-kúriát, úgy elrejtette a kíváncsi világ szeme elöl egy csenevész, rondának is okkal minősíthető „modem" valamivel, mintha szégyellené a hajdanvolt ízlést. Hogy mégis rálelünk az egykor volt osztályokra. Kovács Magdának köszönhetjük. akit magunkkal cipelünk, hogy bejussunk egyáltalán. Magda a különben ugyancsak panyiti születésű férjével, Bárczi Pistával amolyan gömöri „helytartói" a csehszlo-KÖS2ÖNTJÜK A KÖLTŐT 50. SZÜLETÉSNAPJÁN! Cselényi László A kérdéses s a bizonyos Magasfeszültség látszat jelenlét Erről a testről erről a házról erről a világról Szóló tapasztalat és az is marad Módszeres és szigorúan következetes Olyan amilyen függetlenül attól hogy jómagam vagy bárki más Minden önmagában zárt mezője képzeteink képzettartalmaként leleplezi alapvető értelmetlenségét Nekünk tehát meg kell kettőződnünk Én-nel és Mi-vet Én-em az Én-től Történelmileg leküzdhetetlen Lényegszerű látszat zárójelbe helyezése A kérdéses s a bizonyos vákiai magyar írásnak. Helytartói mondom, s inkább, mint művelői, mert a tehetségük ellenére, úgy tűnik, egyre inkább őket is végleg elsodorja a mindenkori kisvárosok mindent elemésztő pora. Egy-egy kötettel a hátuk mögött, úgy látszik, végleg föladták az írást. Volt idő, amikor ez a kisvárosnak is csak csúfolt Tornaija „ontotta" szinte magából a csehszlovákiai magyar irodalom utánpótlását. Alig egy évtized alatt nevelte föl kezdő jómagámon kívül évente szinte Tóth Elemért, Batta Györgyöt, Bárczi Istvánt, Kovács Magdát, de még a különben nem innen származó, ám itt diákoskodó Mikola Anikót is. De Bárczi Pista és Kovács Magda még legalább föllelhetők. Ám hol keressem egykori évfolyamtársaimat és hol a volt tanáraimat? Végül az egyetlen Cícer Jánosnak is csak úgy bukkanunk a nyomára, hogy utána megyünk, otthonába, a Panyittal szomszédos Beretkére (Bretka). Egykori osztályfőnökünk, Pákozdy Lajos elköltözött innen, Pazderák Bercinek, az említett utánpótlás Spiritus rectorának nyoma veszett, Zsámbok Tamás betegeskedik. Itt hát hamar elvégezzük a dolgunkat, indulhatunk tovább térben és időben. Dehát merre vezet az út tovább? Egyenesen Bratislavába. 1956-ban érettségiztünk, ebben a több szempontból is oly nevezetes esztendőben. S ekkor kerültem a főiskolára, s végleg Bratislavába. Szülőföldjeim, mondottam, dehát e nagyvárost már csak mégsem nevezhetem a szülőföldemnek, még abban a tágabb értelmezésben sem, ha „A szülőföld kérdez"-ben az is benne van, hogy az iskola kérdez. Mert így értelmezve a dolgokat, nemcsak a szlovák fővárost kellene górcső alá vennünk, ahol végül is négy teljes éven át koptattam a főiskola folyosóit, hanem még Párizst is. Mondja is Könözsi István meg a sofőrünk, hogy pedig be szíves-örömest végigkísérnének ezen az úton is. a Quartier Latin zegzugos utcáin s nyílegyenes bulvárjain. Dehát persze ez csak amolyam álmodozás, s különben is, hogy jön ahhoz Párizs, hogy még őt is a szülőföldjeim körébe vonjam? Ám ha e nevezetes városokon csupán keresztülcikázunk gondolatban, egy helyütt meg kell még mindenképpen állnunk, annak ellenére, hogy se szülőföldem, se iskola-földem nem volt s nem is lesz soha. Ám az elmúlt majd két évtized nagyrészét jószerint ott töltöttem, Így hát mostohaság lenne tőlem, hogy még csak meg se említem. Ez a falu pedig nem más. mint Ipolybalog (Balog nad Iprom). Ezerkilencszázhetvenig a hirét is alig hallottam, ma meg már inkább az otthonomnak nevezném, mint Gömörpanyitot vagy akár Bratislavát, ahol, az igazat megvallva, soha nem is éreztem magamat otthon, hacsak lehetett, tűntem onnan vagy Panyitra, vagy Párizsba, ma meg egyre inkább Ipolybalogra. Amióta megnősültem ugyanis, egyre inkább ezt érzem az otthonomnak (ellentétben itt született, de ide csak haza-hazalátogató feleségemmel). Már legalábbis a nyári hónapokban. A balogi öregszőlőbe telepítettük végül is a nyaralónkat, s ha valaki kihasználja a víkendházát, hát én aztán valóban kihasználom. Májustól szeptemberig. Már azóta legalábbis, hogy a „szabadúszók" nem mindig ízes kenyerét fogyasztom. Balogon hát mindenképpen meg kell állnunk egy röpke pillanatra, s ha nem is jutunk ki a sáros időben az öregszőlőbe, legalább a faluban készítünk egy-két fölvételt. S minthogy menetrend nélkül röpködünk, térben és időben, megkísérelhetjük a valóságban lehetetlent is. Tudniillik, hogy bebarangolván a megtett utakat, ismét visszapottyanunk oda, ahonnan elindultunk, ahogy ez egyébként a való életben oly gyakran megtörténik. Vagyis a sok szülőföld közül az egyetlenbe: Gömörpanyitra. Mert itt vagyunk végül is, a valaha tíz gyereknek otthont adó Cselényi-portán (apámék tizen voltak testvérek), melyet végül egyetlen ember örökölt: a nem is Cselényivér anyám, született Benko Mária. Célszerűbb lett volna, ha tavasszal vagy nyáron jövünk, mert anyám még ma, hetvenöt esztendős korában is mintaszerű rendben tartja a nagy udvart, a hatalmas kertet, az egyre sűrűbben javításra szoruló házat. Hogy illendő módon fogadhassa messze szakadt s igen ritkán hazalátogató gyerekeit, menyét, vejét, unokáit. Anyám hovatovább egyedüli mohikánként éli túl az egykori falut, kortársai kihalnak mellőle, az utódai messze szakadtak tőle, ám ő mégsem akar megbarátkozni a gondolattal, hogy elhagyja az „ősi földet". És apám sírját. Apám immár tizenkettedik éve nyugszik a panyiti temetőben, s onnan szemléli, megbékélten, hosszú, betegségekkel zsúfolt esztendők szenvedései után, hogyan tülekednek utódai, a mai panyitiak. Búcsúzzunk el hát mi is, stílszerűen, itt, apám sírja mellett a kérdező szülőföldtől. nő 14
