Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-29 / 49. szám
teljesen fedezi a DAC. Plusz juttatásokat sajnos nem tudunk adni, mert egyszerűen nincs miből. Hogy évente több csapatot kijuttathatnánk külföldre, ez sajnos nincs. Fényűzésre nem futja, de a minimális megvan. Az elmúlt évben például két darab szőnyeget kaptak, ami utoljára tíz éve volt. Fölszerelést is kaptak a fiúk, bár igaz, hogy nem Adidast. Meglehet, ők azt szeretnének. — Ég a képünkön a bőr — mondja Raisz András, aki három fiát, Szilárdot, Csabát és Attilát edzi és kíséri a különböző rendű és rangú versenyeken. — Bárhová megyünk, mindenkinek van jobb fölszerelése. Nekünk csak akkor, ha veszünk magunknak. Sokszor elgondoltam már, olyanok vagyunk mi szerdahelyiek, mint a végvári vitézek. Azok is rongyosan, éhesen, de a kard villogott a kezükben, de csak kiálltak mindig, csak megverekedtek. Nem az anyagiak a legnagyobb baj különben, hanem a hozzáállás. Én a fiaimmal 80-ban szálltam be a csapatba. Azóta volt egy sor vezetőségi tag, de a versenyekre az edzőn kívül senki se jön el velünk. Csak az utóbbi időben történt meg, hogy a DAC-titkár, Molnár László elkísért bennünket. Hogy a szakosztály vezetője nem sajnál bejárni két járást a saját kocsiján, hogy cipőt vegyen a gyerekeknek, ez is csak most van. amióta Klempa Károly az új vezető. Azt viszont még egyszer se értük meg, hogy a jó szereplés után behívták volna a fiúkat, és legalább annyit mondtak volna: gratulálunk. S ezek a fiúk a mi fiaink, a saját nevelésünk. Hát ezért mondom, hogy legalább itthon becsülnének meg bennünket. Az új sportcsarnokban tavasszal azonnal országos bajnokságot rendeztek a birkózók. Ez a bajnokság úgy állt össze — amint Klempa Károly alezredes, a birkózók szakosztályának vezetője fogalmazott —, hogy a szülők és néhány „bolond" ember besegített. Az egyik anyuka mosogatta a kávéscsészéket, a másik írta az okleveleket, az egyik apuka eljött lefesteni amit kellett és így tovább. — Az ünnepi beszéd elmondására a városi nemzeti bizottság elnökét kértem meg. Mégsem akármilyen rendezvény ez, hanem országos. Azzal utasított viszsza, hogy „a ti versenyetek" — mondja Klempa Károly alezredes. — Én huszonhat évig Poprádon dolgoztam a Dukla egyesületben. Hát ott olyan nem történt meg, hogy ha a legkisebb eredményt érték is el a fiúk, meg ne hívtak volna bennünket a város vezetői. Csak azért, hogy gratuláljanak, hogy érezze az a gyerek, nincs magára hagyva, hogy számít, hogy számon tartják az eredményeit. Innét az olimpiára Szöulba Schwendtner Józsi ment. Külön kellett kérni, hogy legalább ebből az alkotómból fogadják őt, és kívánjanak neki minden jót. Csodálkozom, hogy itt a saját gyerekeikkel így bánnak! — Sajnos a DAC vezetősége nem támogatta eddig eléggé a birkózók szakosztályát. Itt tényleg csak a foci a minden, és más nem létezik. Meg elég sokan lenézik ezt a sportágat Talán mert nincsenek tisztában azzal, hogy a birkózásban milyen felkészüléssel lehet eredményt nyújtani. Nincsenek hagyományai a sportágnak ezen a vidéken. S zabadságon a kiskatona — Poprádon hat szakosztály nem járt annyi gonddal, mint itt ez az egy birkózóké. Én el se tudom képzelni, mi lehetett itt korábban. És a kiváló eredmények akkor is sorjáztak. Hogy mennyi mindent csinálhatott itt az ez egy-két fanatikus ember! De ha csak elzárkózva, magában dolgozik néhány ember, az mindig kevés. Sportdiplomácia kell ahhoz. hogy az eredményeket el is adják. Itt sajnos az sincs. így történhet meg. hogy a legjobb versenyzőink kimaradnak a nemzetközi versenyekből, mert a nagy sportközpontok, mint a kassai (Ko- Sice), a nyitrai (Nitra), a trenőíni profi edzői összefognak az olyan amatőrökkel szemben, mint mi vagyunk, és természetesen a saját gyerekeiket nyomják előre. » * * A sportügyekben járatosabbak nagyon jól látják, hogy mi volna a megoldás, a kedvező helyzet a DAC számára. Ha létesülhetne Dunaszerdahelyen is egy sportközpont ahol a sportolók napi edzéseihez és a versenyekre való felkészüléshez szükséges körülmények adottak, s ezzel együtt az anyagi és a szociális feltételek is biztosítottak. Hogy ne amatőr szinten készüljenek a versenyek élsportolói. Bár állítólag erről már többször és több helyen is szó volt, több javaslat elhangzott különböző fórumokon, a vágy úgy látszik egyelőre vágy marad. * * * Az idei év a sporté. Volt olimpia, készülünk a spartakiádra, mindez együttesen adta az okot arra, hogy a szokásosnál többet foglalkoztunk sportpolitikai kérdésekkel. Ezt tettük mi is, amikor cikkünkben nem éppen egy jellegzetes női sportágon próbáltuk felmérni néhány lelkes vidéken dolgozó sportember szélmalomharcát. A szülők, a szurkolók és nem utolsósorban a sportolók szempontjából. Tudjuk, hogy a jó foci hatalmas tömegeket mozgat meg, játékra csábítja a fiatalokat, és betölti a stadionok lelátóját. Támogatni kell a foci-mozgalmat. De mennyivel kevesebb a többi, kevésbé látványos (és kevésbé közkedvelt!) sportág, az asztalitenisz, az atlétika, a kézilabda, és igen, a birkózás is! A focit Szerdahelyen még csak „pelenkázták", amikor az említett sportágak sportolói szerény keretek között működve, de már országos szinten is eredményeket mutattak fel — néhány lelkes, csak a himnuszért, és az éremért dolgozó sportembernek köszönhetően. Senki sem vonja kétségbe, hogy a város nem tesz eleget a sportért, ellenkezőleg. Csak a megkülönböztetés fáj: ahogy Raisz András mondja, nem az anyagiakban van baj, hanem a hozzáállásban. Ez a lényeg. Klempa Károly a sportszakember a kívülről jött szemével sok mindenre rácsodálkozik, nem hajlandó „betörni". A gyerekekért kár, akik nem tehetnek róla, hogy nem a futballba, hanem egy másik sportba szerelmesek, más sportág iránt éreznek elkötelezettséget, rátermettséget. A tehetetlenség beszél belőlem, amikor azt a megoldást latolgatom: talán menjenek focizni a birkózók? Hiszen ez is sport, az is sport. De hát kinek lenne ez jó ? KOCSIS ARANKA FOTÓ: JÁN SÚKUP Amikor megtudtam, hogy szabadságra megyek, nagyon boldog voltam. Kiabálva rohantam végig a folyosón: — Fiúk! Holnap indulok, subidubidú! Katonáéknál a szabadságot is napi parancsba adják. Ezt a napi parancsot olvastam el. s ezért rohantam annyira. A folyosó végén egységparancsnokunk F. főhadnagy állt. — Jöjjön ide! — kiáltotta. Megszeppenve közelítettem. — Mi ez a vidámság, őrvezető elvtárs! (ez én lennék...) — Szabadságra megyek . . . holnap — nyögtem ki. — Úgy ? És tudja-e mire kell vigyáznia? — Nem szabad fürödnöm nyílt- és vadvizekben — soroltam mohón —, nem szabad szeszes italt fogyasztanom ... — Főleg — szakított félbe mutatóujját felemelve F. — nem szabad összetévesztenie az egyenruhát a civillel! Nagyot nyeltem, és megértőén bólogattam. Miután F. főhadnagy megengedte, hogy távozzam, csomagolni kezdtem. Szabály szerint csakis zárt alakzatú fekete vagy barna táskát vihetek magammal. Kölcsönkértem hát a barátom fekete táskáját. Beleraktam a régi leveleket, a kistükröt, a fésűt — előírások szerint csomagoltam, ezek nélkül akár vissza is fordulhattam volna . . . Türelmetlenül várakoztam a vonatra. Az állomás szinte üres volt, néhány katonatársamon kívül csak egy szerelmespár és két idős néni várakozott. A vonaton nagyon meleg volt. így elhatároztam, hogy veszek egy sört. Megkerestem az étkezőkocsit, és vásároltam egy doboz sört tizenöt koronáért. Hát. . . nem kiskatonák zsebéhez mérték az árát. A tájat szemlélve, és a sört iszogatva, eszembe jutottak az altiszti iskolában eltöltött hónapok. A kiképzés, a díszszemlék, a kimenők. Emlékszem, egyszer felfedeztem egy új vendéglőt. Kíváncsiságból benyitottam ... Az idős ruhatáros néni izgatottan tette félre a Rudé Právo aznapi számát. Élénken figyelte, hogyan vetem le a kabátomat. Már a sálnál tartottam, amikor váratlanul megszólalt: — Maga egy éve szolgál. A meglepetéstől alig tudtam szóhoz jutni. — Még hiányzik egy hónap... — hebegtem. — Ugye majdnem eltaláltam ? — nevette el magát. — Én sokféle katonát ismerek. Gyakran járnak ide. Az újonc mértani pontossággal igyekszik lerakni kabátját a pultra, a majdnem kiszolgált katona csak úgy odaveti. A többiek általában a kezembe adják. Azt is látom. nem a sör miatt jött ide. Beismerem, hogy nem szeretem a tizenegyes cseh sört. ha lehet Aranyfácánt iszom. Látom, nem hallott még a sörfajtáról. . . Közben a vonat fantomként száguld velem, amikor egy-egy nagyobb állomáson megáll, az ablakokban azonnal feltűnnek a katonák, mert nincsenek nagy állomások szép lányok nélkül (tartja az egyik katonai közmondás. . .) Egy miniszoknyás lányt szólítok meg. — Nem tudod hány óra van ? — Nem. de te alig látsz az álmosságtól. Szó ami szó, eleget álmodoztam az előbb. — Nekem álmos srácok nem kellenek — folytatja a miniszoknyás. — Segíts felébredni! — kérlelem, de mire erre sor került volna, a vonat könyörtelenül továbbindult. . . Hosszú vonatozás után végre hazaérkeztem. Ahogy végigmentem az utcán. szomszédaink büszkén mutogattak rám: megjött a kiskatonánk. és M szomszéd még aznap délután küldött egy táskányi paradicsomot. Cs. pedig üzent, hogy feltétlenül menjek el hozzájuk. A paradicsomot vajaskenyérrel ettem, és voltam Cs.-éknél megnézni az aranyos kislányukat. Az itthoniak szinte tejben-vajban fürösztöttek; másnap strandolni mentem. Lelki szemeim előtt megjelent F. főhadnagy mutatóujja. így az egyenruhámat vettem fel. A fagyisbódénál nyújtottam a pénzt és. .. csoda történt. A srác viszszaadta. — Nálam a katonák nem fizetnek — mondta mosolyogva. Ilyen kellemesen még nem csalódtam. az egyenruha megtette a magáét, de örömöm nem tartott sokáig. A medence szélén sok szép lány napozott, a kaszárnyában csak újságokban látunk ilyeneket. A közelükben táboroztam le. mire összesúgtak és csakhamar elillantak. Türelmesen vártam, hogy visszajöjjenek, mindhiába. Mégiscsak a ruha tenné az embert?. . . Este a szúnyogokkal hadakozva, elmentem a kertmoziba. Egy új katonafilmet vetítettek — a Kétbalkezes kiskatonát. A film egy katonasrácról szól. aki él-hal a nőkért (Ebben nincs egyedül.) Nagyon jól szórakoztam, és nem csupán azért, mert a film külső felvételeit a mi kaszárnyánk körül forgatták. Már csak néhány nap volt a szabadságomból, és még el kellett menni É. nagynénémhez. meg kellett látogatnom J. bácsiékat meg ki tudja ki mindenkit még. Nehéz a kiskatona élete... Az utolsó nap jóllaktam kolbásszal meg főtt sonkával, tökfőzelékkel és eperhabbal — szinte már a rosszullét környékezett de ilyen finomságokról egy katona még álmodni sem mer. Azután következett a búcsúzás. és táskámban a finom hazaival indultam vissza F. főhadnagyhoz a kaszárnyába. BÁRÁNY JÁNOS nő 9
