Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-29 / 49. szám
nak. Hiszen még csak „próbaidősek", most mérik fel a piacot. Azt, hogy milyen a kereslet. Egyetlen dolgot tudnak biztosan, a farmer menne. De nem lehet hozzájutni az anyaghoz. Hiába járt többször is Léván (Levice) a Levitex boltjában, nem kapott. Pedig a tervei készen vannak, s a farmerholmi iránti igény nagy a városban. Egy véletlenül arra járó adóügyi szakembert is szívesen szóra bírtunk volna, de csak magánvéleményét osztotta meg velünk. Hogy jónak tartja, ha lesz végre igazi konkurenciája az Otexnek is, és ráfér a kereskedelemre meg az iparra is, hogy felmérje végre a valódi igényeket. Ők nem tartják rossznak a kisvállalkozásokat, melyek iránt az egész járásban nagy az érdeklődés — csak becsületesek legyenek! Talán felkavarja az állóvizeket, és egy kis bevételhez juttatja a nemzeti bizottságokat, mert az adó nálunk marad. Ebből egyértelműen kitűnik az is, hogy egyetlen nemzeti bizottságnak sem érdeke, hogy ne támogassa a magánvállalkozások engedélyezését. A társadalmi haszna az ilyen vállalkozásnak az, hogy gazdagítja a piac kínálatát, ugyanakkor sokkal rugalmasabb tud lenni az egyedi igények kielégítésében is, mint a nagyüzem. Az Éva Szalon kínálatában van minden, gyermekholmitól kezdve a férfiingig, sőt a Simon-Júda vásárra még öltönyöket is vittek. Évának tizenöt bedolgozó segít. Többnyire nyugdíjasok, akik eddig is szívesen kézimunkáztak, kötöttek-horgoltak, s így most egy kis keresethez is jutnak. Van két nagyon komoly segítőtársa, akik nélkül talán el sem kezdhette volna a munkát. Mert mindenek előtt egy jó szabász kellett ahhoz, hogy a megálmodott ruhakölteményekből valóság legyen. Molnár Éva még népművelőként ismerkedett meg Tóth Emmával, aki a művelődési ház varrótanfolyamait vezette, és félállásban szabászként dolgozik. A többi idejét megosztja a szalon és családja között. Azt mondja, nagyon jó ez a munka, érdekes, olyasmi, amit eddig is csinált ugyan, mégis van benne izgalom. Látnak valahol egy jó szabású ruhát, olyat, amilyennel idáig még nem találkoztak, vagy Éva kitalál valamit, amivel teljesen újjá varázsolható egy-egy szokványos forma, s akkor ő következik. Hogy egyáltalán megcsinálható-e, s ha igen, milyen anyagból, hogyan és milyen méretben. Mert nem egyformák az emberek! Hányszor előfordul, hogy van ugyan abból a modellből, amelyet megvennének, de nincs olyan méret, amilyen kellene. Mert ök azt a ruhát egy másik korosztálynak, vagy más proporciójú egyéneknek szánták. Napról napra tanulnak hát... Olykor éjfélig is dolgoznak, mert ez a munka nem olyan, hogy le lehet tenni. Ezzel együtt kell élni. És minden egyes bedolgozó érzi, hogy fontos. Érzi, hogy jól kell dolgoznia, felelős azért, amit kiad a kezéből. A tulajdonosi érzés éled újra benne. Ha elront valamit, a sajátját rontja el, és a saját zsebén érzi meg. Talán ez egy további fontos szempontja a kisvállalkozásnak. Az enyém érzése. A sok mi után, mely elvezetett addig, hogy a közös tulajdon mindenki prédája, s hogy az üzemi lopásokat a közvélemény nem ítéli el, mert konkrétan társadalmunk egy-egy egyénének nem megy a zsebére, újra érzi az ember felelősségét minden egyes tettéért, munkamozdulatáért. A maszeknak nem kell irányelveket kidolgoznia a takarékosságra, a selejt csökkentésére, ő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy pazarló legyen, hogy selejtet gyártson, mert csődöt mond. (Hogy ez társadalmi méretben sincs másképp, azt még mindig nehezen akarjuk belátni!) Nem tarthat raktáron eladhatatlan készleteket sem, mert fizetésképtelenné válik. Éva még alig kezdte el a munkát, de tudja már — számol vele —, hogy a kereslet nem egyenletes. Két hónap tapasztalata elég ahhoz, hogy tudja, mikor vannak a környéken fizetésnapok. Nincs ebben az észrevételben semmi rossz íz, hiszen az emberek zöme fizetésből él, fizetéstől fizetésig. S vannak különleges alkalmak, amikor aztán jobban kiköltekeznek, ezt követően pedig kevesebb a vásárló. — Ami nem kel el, abból két-három havonta kiárusítást tartok majd, kedvezménynyel, reklámáron az is eladható, s nem fekszik benne haszontalanul a pénzem, hiszen a rezsit, az adót, a bedolgozókat akkor is ki kell fizetnem — mondja. — Remélem, rövid időn belül rendeződik az is, hogyan kell társadalombiztosítási és jövedelemadót fizetniük azoknak, akiket maszek foglalkoztat. Nekem egyelőre egy ilyen alkalmazottam lenne, egy varrónő, aki a gyermeke betegsége miatt kénytelen volt kilépni a munkahelyéről. Ezt a fiatalasszonyt Tóth Gizellának hívják, és korábban a járási helyi gazdálkodási üzem varrodájában dolgozott. Most otthon végzi munkáját, időnként pedig, ha gyermekét van kire hagynia, bejár a butik „műhelyébe" is. Lelkes híve a kisvállalkozásnak, mert az ö személyes gondjait ez oldotta meg, ugyanakkor a jövedelme nem csökkent, mint más esetekben, amikor valaki az ö szakmájában bedolgozásra kényszerül. És a munkája sem vált unalmas robottá, nem lepedőket szeg, nem párnahuzatokat varr össze, nem ítéltetett monotóniára. Ruhák, olykor ruhaköltemények kerülnek ki a keze alól, melyekre ránézni is öröm. Méltán érezheti úgy, a szalon sikere, az ö sikere is. Az újdonság erejével hat a főutcán ez a picike szalon. Sikere vonzó. Hogy mennyire? A nemzeti bizottságon már további öt kérvény fekszik butiknyitási ügyben. Hogy egy ilyen kisváros elbir-e hat butikot, hogy a jelen körülmények között konkurensei tudnának-e lenni egymásnak, s hogy megélhetést jelentenének-e tulajdonosaiknak, ki tudja ... Egy biztos: Molnár Éva olyan holmit is kínál a vásárlóknak, amilyen másutt nem kapható, s ambíciója — tisztességesen megélni nem kevés munkájából, közben hasznosnak érezni magát — dicséretes. A kívülállók zöme minden bizonnyal sajgó szívvel nézi a boltocskát, s talán sóhajt is: lám, neki sikerült. Pedig boltot nyitni — még csak az első lépés. Talpon maradni sokkal nehezebb, és rengeteg munka. Abból, ami egy butik mögött van. de láthatatlan, jelen írásunk is csak fölsejleni enged valamit. Mert a gondokról Molnár Éva nem szívesen beszélt. Érthető okból: nehogy panasznak véljék, akik hallják. Hiszen aki vállalkozásba fog, az dolgozzon, ne panaszkodjon, •s nézzen szembe azzal, hogy a kezdetek kezdetén sok a nehézség, sok a tisztázásra váró dolog, még annak árán is, ha rajta hajtják is be a tanulópénzt. Ám a kisvállalkozások iránti érdeklődésből egy tanulság mégis levonható: érdemes bízni az emberekben. Tudnak és akarnak dolgozni, ha annak értelmét látják, ha azt tapasztalják, a jobb és több munkáért láthatóan több a fizetség, nagyobb a megbecsülés. Személy szerint én nem féltem társadalmunkat azoktól a magánvállalkozóktól, akik főállásuk helyett választják a maszekolást, annak minden terhével és gondjával együtt, sok mindent kockáztatva. Ha hasznukra válik, megérdemelt a haszon, legyen nekik. fWert tisztességes játszmába fognak. S nem a közösből „megfújt, elemeit" alkatrészt, eztazt adják tovább borsos áron, tisztességtelen haszonhoz jutva, hanem becsületes úton járnak. Mindemellett társadalmilag hasznos tevékenységet fejtenek ki, mindannyiunk javára. Megérdemlik hát, hogy úgy kezeljük őket, mint társadalmi és gazdasági életünk szerves alkotóelemeit. N. GYURKOVITS RÓZA nő 5
