Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-15 / 47. szám
KUCKÓ VAJKAI MIKLÓS %# áú*k á| Mg jé* |A| |k£. Mondják, szép ember volt annak idején az élete teljében levő Vesszösy Mihály uram. Ugyanúgy élt, mint azok a ritka elődök, akik csodálatot és elképedést váltanak ki a mai emberből. Ha nyár, ha tél, esők és havazások kinn érték a rideg pásztort az erdő alatt. Évek, évtizedek vonszolták el unottan magukat, évszázadok buktak a múlt sötétjébe, de a rideg pásztor rideg pásztor maradt. Vesszösy pásztor is (ha hinni lehet a krónikáknak) ekképpen pergette a napjait. A szép fényes nyarakon, amikor magasan lobogott a zöld, elnyulott az erdöszegélyen, a köpenyére feküdt, heverészett-danolászott, a közeli faluba csupán ritkán húzódott be: néha a kocsmárosnék, máskor a borital kedvéért. A csörgősbotját ilyenkor a földbe szúrta s ráparancsolt, hogy viselje gondját a csordának. Egyetlen pára sem hiányzott, amikor visszatért. Ott heverésztek a bot szomszédságában, de néha ... Néha, amikor napokig mulatott, a szegény állatok kopárra tarolták a bot körüli mezöt, egy tapodtat sem léphettek tovább. A botnak ily bűbájos ereje volt. Télre mindig megfogyatkozott a csorda. A pásztor, mivel unatkozott, ilyenkor gyakrabban behúzódott a falu kocsmájába. — Bort és bort! — rendelkezett. Hóna alatt az elmaradhatatlan duda. A kocsmáros kancsószámra hordta a bort a vendégének, de pénzt, egy fia garast se látott. Egy szó, mint száz, egy idő után megsokallta, és olyasmit mondott, hogy amig a pásztor nem fizet, nincs italozás. A pásztor egy villanásnyi ideig sem tétovázott: előkapta a dudáját, és fújta, fújta a nótát... A dudaszó hatására hatalmas csipkebokor nőtt a kocsma közepén, s a kocsmáros a szép feleségével abban ropta a Vajkai Miklós újabb kötete, A szélember kenyere az idén jelent meg a Madách Könyvkiadónál. Bizonyára érdeklődéssel forgatják majd a csallóközi népmesemotívumokra és hiedelemtörténetekre íródott mesekönyv lapjait. A szép illusztrációk Lörincz Zsuzsa munkái. táncot. A táncoló páron nemcsak hogy ép ruha, de ép bőr is alig maradt. Sokáig könyörögtek, amig a pásztor félretette a bűvös hangszerét. — Igyon, kend, amennyi csak jólesik, anynyit igyon! — Aztán menjen a dolgára ... — mondta a kocsmáros. Ettől kezdve egyre többen rettegtek Veszszősy Mihály uramtól. A híre idővel túlszárnyalt a környező falvakon is. Sok-sok év múlott el így. Egy nyári délelöttön, amikor Vakh István bátyámék Nyárasból jöttek hazafelé, szénát deregiyéztek a vízi úton, ott látták az öreg pásztort a folyóparton. A köpönyegén gubbasztott, és vacogott a félelemtől. — Jaj, jaaj, jaj, jaaj... Nem mertek a közelébe menni. Hirtelen hatalmas, fekete forgószél kerekedett. Maga az ördög jött el érte, fölkapta, s a folyó kellős közepébe hajította. Juli Ítélte naqvanvám Az öreganyámat mindig olyannak láttam, hogy majd elröppent a boldogságtól. Olyan volt, mint egy kicsike fekete madár, amelyik ágról ágra repül. Inogott-binogott, fordult jobbra, perdült balra: — Ejhaj, ihajja! Szebben ki tudja?! — ím, így tette Juli néne nagyanyám. És topogott a nótához aprókat, majd toppantott akkorát, hogy a faluvégi süket is meghallotta. És vele nyihogott, zenélt a duda, amit egy vénember szorongatott. Szebben ki tudta volna, mint ők ketten? Szűcs mester dudája és Juli néne nagyanyám. így múlottak a napok. A hetek, a hónapok váltották eymást. A tavasz nyárba fordult. A nyár őszbe konyult. Esztendő esztendőt követett. De ö: ő járta bolondul. Aprókat topogva, nagyokat toppatva: — Ejhaj, ihajja! Szebben ki tudja?! Ki tudta volna szebben, mint ő: Juli néne nagyanyám. Fák szökkentek, nagyra nőttek. Árnyékukba mások üldögéltek. Nézték, hallgatták a fekete asszonyt. 1 Egy napon, akkor már surbankó voltam, így szólt hozzám: — Hm, te gyerek! Ha akarod, elmesélem az életem sorát, s ha tudod, megjegyezheted! Nos, ekként szól e történet. Messzi múltból ered ám! Akkoriban még divat volt a tömérdek boszorkánykonyha, és annyi volt a girhes boszorka, mint ég hálóján a pisla csillag. Szóval ő is tanulta volna, mert áhítozott a repülésre seprűvel vagy rostával: — Ejhaj, ihajja! Szebben ki tudja? — nevetett a görbedt asszony. Indult volna már lánykorában nyomban! Seprüt kaparintani a boltba, és suhanni! Ott fönn a légben hajókázni! Az ég hűvösében ... — Régen volt, nagyon régen ... — merengett az öregasszony. Lódult volna azonnal. Aztán egy napon ... már ő is közöttük volt. Egy távoli erdő derekán: hol köleskását — sótlanul — kotyvasztott sok tudós asszony, akiktől ember, ország és hatalom reszketett! így szólt hozzá az első boszorka: — Juli lányom, gyere már! Kóstold ezt az étket... Kígyófarok, békafej és egy kevés zabpehely is főtt benn! Ugye, finom? S ha félt is, lába reszketett szegénynek, mégiscsak az üst felé indult. Az üsthöz lépve kóstolót vett! — Miért is ne! Hiszen suhanás a bére! Repülhetsz égi madárként! S rioghatsz hozzá, vartyoghatsz, ha úgy kívánod örömödben! — Mindez csupán az első próba! — kacagott a második boszorka, egy vasorrú öreg táltosasszony, aki ördögökkel legyeskedett! — Holnap déli tizenegykor a keresztúthoz mégy, és ahány darázs szemberepül veled: déli egyig mind lenyeled! Ha ezt kiállód ... — vihogott. Hangja, akár a rozzant üstedény. — Meglásd, megjön a bátorságod a suhanáshoz! Elcsendesült a tűnődő asszony, Juli néne nagyanyám. Arcán fintor, úgy mondta: — Énekelni, táncolni, mulatni tudok. Suhanni? Suhanni? Suhanni nem! Pedig mégis elsuhant a következő éjjelen. nő 16
