Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-15 / 47. szám

---------- Ludmila Felcová --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------A narancsos szoba

Szinte szüntelenül magam előtt látom. Behunyt szemmel is. Közvetlenül az asztal felett függ, és tele van vele az egész szoba. Úgy ragyog, mint a nap, de talán még jobban is, és mindennek narancssárga színt kölcsönöz.

Különben nyomasztó nálunk a hangulat. Néha rajta kapom a mamát, hogy sír. Fekszik, fejét a tenyerébe hajtva, fél. nehogy észrevegyem gyötrődését.

Nem tudom elfelejteni azt a délutánt. A kitárt ablakokon áradt be a nap, szellő örvénylett. A szoba tömve volt ládákkal és kosarakkal. A mama és a papa egyiket a másik után csomagolták ki, le s fel járkáltak a lakásban, rakosgattak, rendezgettek.

Végre saját lakásunk van. Végre egyedül leszünk. Még mindig alig tudtam elhinni.

A mama hangja édes volt, mint a méz, és elárasztotta a szobát, az egész üj lakást, amelyben szokatlan nyugalom honolt. A papa tenyerébe fogta a mama fejét, megpuszilta, és valamit sugdosott a hajfürtjeibe. A mama halkan válaszolt neki valami szépet, ezt láttam a papán. Egészen közel álltam a nagy, gömbölyű, narancsszínű lámpához. Már esteledett, ezért a papa meggyújtotta. Mintha lángba borult volna a szoba.

Kimondhatatlanul jól éreztem magam, nem akartam szólni, jó volt átérezni, átélni az egészet. Ezután már mindig így lesz nálunk, mondtam magamban. Együtt leszünk mi hárman, szeretni fogjuk egymást, és boldogok leszünk. Szüntelenül.

A papa megfordult, még egyszer a mamára mosolygott, azután engem a nyakába ültetett. Ki-be futkározott velem az ajtón, és kacarászott. Gyí, gyi te. Fakó!

Kacagtam én is, már minden porcikám fájt, és a narancs csak világított. A papának mindig le kellett hajolnia, kerülgette a holmikat, nekem pedig szédült a fejem az örömtől.

— Hagyjatok valamit holnapra is! — szólt ránk a mama.

A kis stampedlikat, a poharakat és a hosszú kelyheket fényesitgette kivül-belül, mig nem ragyogtak úgy, mint az ezüst. A fény felé tartotta, megnézte közelről is, aztán tovább fényesítette, majd a vitrinbe rakta őket.

Minden nap szebb volt. Aztán egyszerre mindenből csak a narancs maradt, amely sárga fénnyel töltötte be a szobát és az emlékeket.

Egyedül maradtunk.

Aztán jött valaki kockás zakóban, csíkos nyakkendővel. Szakálla volt, és szemüveget viselt. Közelről bámulta a narancssárga fény árnyékában a falon függő képet, amely egy fát ábrázol, égbe futó úttal és alacsonyan szálló felhőkkel.

Folyóiratot nézegetett, várta a kávét. Anyuka ezüsttálcán, aranyszegélyes csészében, tearózsás tányérkán hozta be, és leült vele szemben. Beszélgettek, cigarettáztak, kávét ittak, nagyokat hallgattak, és nézték egymást.

— Ki volt ez? — érdeklődtem, amikor

elment. Anyuka visszajött a balkonról, ahová a metélőhagymát jár öntözni, most pedig a kockás zakót szokta onnan bámulni. Az keresztülvág az utcán a krémszinű Skodához, amelynek hátsó üvege mögött integető kéz látható.

— Egy ismerős — válaszolta kelletlenül, és felütött egy könyvet, hogy elrejtse előlem a szemét.

— A papa is ismeri?

Hosszú időbe telt, míg válaszolt:

— Eleredt az eső. Hallod, hogy zuhog?

Közben a falat bámulta, amelyen kékvirágos korsók és pipacsos tányérok lógtak. Meg a narancslámpák.

Egyszer a mama pipacsból babát fabrikált nekem, a papa pedig szappantartóból babakocsit. Ezek voltak legkedvesebb játékaim.

— Sötétedik — szólt a mama, — Gyújts villanyt. Veronika!

Narancsfény árasztotta el a szobát, és megsimogatott. Melengetett. Jobb érzés volt, mint mikor eszembe jutott Zuzana, aki megkérdezte tőlem, miért nincs apukám.

Nekem van apukám, védekeztem, és azt szerettem volna, hogy ö is halljon, és segítsen nekem. Hogy nézzen ki az ablakon, és hívjon haza. Hogy integessen, és puszit küldjön.

De hát miért nincs itt? Hol van?

Nem tudtam, mit válaszoljak Zuzanának. Még fel sem ocsúdtam az egészből, amikor Vitek jó hangosan kijelentette:

— Meglépett! Már árkon-bokron túl van. Elszökött. Ne állítsd, hogy van papád! Ha igazi apa lett volna, nem tűnik el!

Kezét zsebre vágta, és morcosán bámult rám.

— Te nem is tudod, hogy lelépett?

Vigyorgott, úgy festett, mint egy madóri -jesztö. Ezután már senki sem érdeklődött a papáról. Ennek örültem. A kiterített fehérnemű alá ültem, himbálóztak a szélben, egymásba gubancolódtak, aztán újra mozdulatlanul lógtak. A nap nagy volt, melegen sütött, és olyan volt a színe, akár a narancsnak.

Elka a sarkán forgott, mintha cipőjével lyukat akarna vájni a golyózáshoz, pedig már rég nem golyózik.

— Próbáld meg! — szólt át a fehérneműk fehér falán, amelyek úgy duzzadtak, mint a hajóvitorlák.

— Próbáld meg!

Elka nem is sejti, mi jár az eszemben, mi az, amire vágyom. Azt szeretném, ha megjönne a papa, és mindenki megtudná, hogy nem hazudtam. Mert nekem igenis van apukám. Lehet, hogy csak úgy ment el, mint Danek apja. Képeslapokat küldözget neki, és kereszttel jelöli meg a helyeket, ahol lakik. Danek vonalakat húz a naptárába, és minden nap kitöröl egyet. Milyen jó neki!

Elka leheveredett a fűbe, behunyta a szemét, majd négylevelű lóherét kezdett keresni.

— Aki elsőnek talál, annak teljesül a kívánsága — mondotta.

Keresni kezdtem én is. Kutattam a fűszálak, az összevissza növő százszorszépek között, amelyek kör- és félhold alakban

bokrosodtak. Közben számolgattam a lóhere leveleit. Már feltörtem a térdem a csúszkálásban, mégsem találtam egyetlen négylevelü lóherét sem. Egyetlenegyet sem ... Pedig ha találnék egyet, akkor talán...

— Mind háromlevelű és ötlevelü — szólt Elka, és hátat fordított. Egy lóherét a kezében szorongatott, aztán hirtelen hozzám fordult, és megmutatta, mit talált. Kacagva hátravetette a fejét, hosszú szöszke haja a hátára és a vállára omlott.

— Megvan. Megtaláltam. Idenézz!

Nyállal odaragasztott a háromlevelű lóheréhez egy hamis levelet.

— Ne keress tovább, itt nem nőnek négylevelüek!

Szertefoszlott a remény.

Azon az estén eljött hozzánk a mama ismerőse. Újra ott ült a narancsos szobában, kávét ivott, cigarettázott mosolygott. Az ajtóban álldogáltam, és a narancsszínű fénybe bámultam. Benne sugárzott a nap, az ablakban szél susogott, a fák között kergetőzött, egyik ágról a másikra ült, nem tudta, merre tartson. A falnak támaszkodtam, és váratlanul megszólaltam.

— Mit jelent az, hogy lelépett ?

A mama megdöbbent. Nagyot nyelt, mintha a torka fájna. Homlokához kapott, és a kockás zakóra nézett.

— Ki?

Kezét a mellkasára tette, és abban a pillanatban megértettem, hogy arról kérdeztem, amitől fél, ami gyötri őt.

— A papa. Vitek azt mondta, hogy meglépett. Miért nem mondtad meg nekem? Miért nem beszélsz róla? Miért tűnt el egyszerre? Hová ment?

Remegett az állam és a hangom, de a mama miatt visszatartottam könnyeimet. Meg azért is, mert itt volt az a zakó, a szakáll, a szemüveg és a szúrós tekintet.

— Én — kezdte a mamám, de hangja elakadt, mint a cipzár az ócska melegítőmön, amit az udvarra vesznek fel.

Az asztal üveglapjára támaszkodva egészen áthajolt, és úgy suttogta:

— Ezt nem kellett volna ... Elment, hát elment. Ne beszélj róla, felejtsd el!

Felállt. Fel-alá járkált a szobában. A képet nézegette a fával, az úttal, amelyre alacsonyan szálló felhők telepednek. Már igazán fejből ismerheti. Vajon mit keres még rajta? Megállt a lámpánál.

— Ne gondolj rá! Minden könnyebb lesz!

Zsebre tett kézzel az ajtóhoz ment, majd vissza az asztalhoz. A narancslámpára nézett.

— Túl alacsonyan lóg. És nem is illik ide. Kinek az ötlete volt ez?

Kesérüséget láttam a szemében. Eszembe jutott Elka hamis lóheréje, a negyedik levél, amelyet nyállal tapasztott a háromlevelűhöz. Az ilyen senkinek sem hozhat szerencsét. Nem igazi. Ugyanúgy, mint ez itt, akinek nem tetszik a narancsszínű fény.

A szőnyegen, mint elrontott rajzlapon, elmosódtak a színek. Remegett a térdem.

— Semmit sem lehet a véksőkig tagadni — hallottam az idegen csukló hangot. — Valahol pontott tett utánatok. Minek várni?

A mamám kézen fogott, és átvezetett a középső szobába. Leült mellém, és csendesen mondott valamit. Mindig ugyanazt ismételgette. Eleinte sémit sem akartam hallani, nem érdekelt, mit mond, később azonban felfigyeltem a hangjára, hogy elfelejtsem azét a másikét.

— Veronika, senkinek ne higgy! Senki nem tud semmit. Meglásd, visszajön hozzánk. Mindenki szívesen tér haza — ismételgette egyre csendesebben, lassabban, mintha arra emlékezne, ami szép és igaz volt.

Az igazság a legszebb dolog. Az az igaz, ami valóban megtörtént, amit nem kell kitalálni, és amiben mindig hinni lehet.

Visszamentünk a narancsos szobába. Még soha nem volt olyan gyönyörű színe, mint ma. Titokzatos fény vibrált körülötte, és a narancs majdnem piros volt. Az ilyenek a legédesebbek.

— Megérett — mondtam a mamának, hogy örömet szerezzek neki. Fogta a kezemet. Szüksége volt valakinek a közelségére a mi háromlevelűnkből csakúgy, mint nekem. Valakire, aki csakis az övé. A miénk.

— Más neve lenne. Bezárulna a kör, véget vetnénk a szóbeszédnek mondta a vendég az ajtóból. Lenyelte a cigarettafüstöt. majd kiengedte himbálózott benne, és távolodott, míg teljesen el nem tűnt. Csend lett. Újra magunkra maradtunk a szoba narancsszínű fényében.

Most anyuka odamegy az erkélyhez, hogy kinézzen. A zakós integetni fog neki, majd a kocsi hátsó üvege mögötti kéz is. Az a zöldessárga. Rikítóan figyelmeztető. A mama azonban velem maradt a szobában, fogta a kezemet, és néha gyengéden megszorította.

Behunytam a szemem, és valami nagyon szépet képzeltem el. Egy álmot, amelyben megszűnt minden, amit nem akarok, és visszatért mindaz, ami tündöklő és meleg. Úgy éreztem magam, mint amikor még mind a hárman itt voltunk.

Tudom, hogy ez csak képzelet, s ha kinyitom a szemem, minden eltűnik. Behunyt szemmel mosolygok a mamára, és a narancs világít a fejem felett. Ez megmarad mindkettőnknek akkor is, ha álmodozásomból felébredek. Szórja a fényt, elkergeti a rossz árnyékokat, és felidézi az emlékeket.

OREL ÉVA FORDÍTÁSA

nö 15