Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-27 / 44. szám

Beszélgetés Ferenc Györggyel

Művésznek tartod magadat? — Nem ... egyáltalán nem. Nézd, én teljesen autodidakta módon kezdtem el foglalkozni a fával, amit megtanultam, azt a saját véres verítékem árán tanultam meg. Természetesen most már vannak barátaim, akik menők a szakmában. És ott van a Ticce is, ahol persze mindenki csinálja a maga dolgát, de a tudat, hogy nem egyedül vagy, borzasztó erőt ad.

Sosem tartottam magam képzőművésznek, csak egyszerű fafaragónak. Ha teszem azt, énekes lennék, akkor ordibátornak titulálnám magamat. Hanem amit csinálok, az biztosan a képzőművészet része. Olyan, mint a réten az ökörfarkkóró, a gyermekláncfű, ha nem is a legnemesebbje, de ez is kell, enélkül nem rét a rét. Teszem a magam dolgát és kész. „Olyan" nagy ideálom nincsen, senkire nem akarok hasonlítani, olyat úgyse tudnék alkotni, mint mások, a többiek, csinálom hát azt, amit tudok.

— Azt mondod, autodidakta módon kezdtél el faragni. Ez biztosan azt is jelenti, hogy a magad kedvére tanultál meg bánni a fával.

— Jött az egész magától. Mint a többi falusi gyerek, fogtam egy darab fát, volt egy tömpe bicskám és elkezdtem farigcsálni mindenféle gyerekjátékokat. Olyan kis együgyű dolgokat csináltam, János vitézt, Winnetout, volt egy állattankönyvem, szép, színes madarakkal tele. Nekem az úgy megtetszett, hogy majd minden madarat megfaragtam, életnagyságban, szépen ki is festettem vízfestékkel a tollazata szerint, olyanok voltak, mintha élnének. El is határoztam, hogy erdész leszek. A széket, persze, egypárszor jól bevágtam, jól meg is pofozott az apám, mikor az ingázásból hazajött. Az őseim parasztok voltak, igaz, az apám már gyárban dolgozott.

— Az alapiskola után a kassai (Kosice) ipariba jelentkeztél, szülőfaludról, Leleszről (Leles) tehát elkerültél. De ahogy mondod, nem voltál éppen technikai beállítottságú.

— A bátyám is Kassára járt két évvel azelőtt, nem volt nagy választék, meg mindenki oda ment, aki jobban tanult. Én is oda mentem.

— Aztán meg is szűnt a faragás, az ipariban nem sok lehetőséged lehetett a „művészkedésre"...

— Dehogyis! Érdekes, mindig vannak ilyen szerencsés véletlenek az életemben. Például utána, a katonaságnál is olyan helyen voltam, ahol sok fa volt, véső meg mindenütt akad, úgyhogy nem kellett abbahagynom a faragást. Itt meg, Kassán, a Csermelyben laktam, albérletben egy műbútorasztalosnál, aki megengedte, hogy a fahulladékból faraghassak. Szerszámokat is kölcsönzött, fantasztikus műhelye volt. A következő — hogy is mondjam? — mérföldkő az volt, mikor másodikban megismerkedtem Löffler Bélával. Müteremlátogatáson voltunk nála, nos, engemet teljesen kifordított, amit ott láttam. Maszek alapon aztán még jópárszor meglátogattam, elnéztem, hogyan farag. Beszélgetni... Hol tudtam volna vele beszélgetni! Csak a szememmel követtem, a dolgaival beszélgettem.

— Folytassuk az életed alakulását Hova is kerültél katonaság után ?

— Munkás lettem, a vajáni (Vojany) erőműbe kerültem, ahol azóta is dolgozom. Lényegében a hetvenes évek végén kezdtem el komolyabban foglalkozni a fával; és itt megint van egy fontos állomás: megnősültem. Feleségem nagyon megértő ember, ösztönzött, biztatott. Elköltöztünk Kapósra (Veiké Kapusany); akkor már szakirodalmat olvastam és csak a fa érdekelt.

— Nem is jutott eszedbe, hogy valamilyen képzőművészeti irányzatú iskolába jelentkezz?Mindannyian ismerjük az amatőrlét zsákutcáit, azt, hogy mindig csak másodrendű vagy; például hogy kilenc szobrod áll köztéren, és nincs lehetőség hivatalosan honorálni; megrendeléseket nem fogadhatsz el stb.

— Néha eszembe jutott, még régebben, de ez csak olyan pünkösdi királyság volt. Megijedtem a sok dumától, amit ekörül beszéltek, a sok elméleti maszlagtól, tudálékosságtól. Vállaltam ezt a helyzetet, most már tudatosan is ...

— És végül miért éppen a fát választottad? A hagyományok szerint a szobrászat valahol a nemes anyagok, a bronz, a márvány művészete.

— Nagyon szeretem a fát, nekem a legnemesebb anyag ... Nem tudnék egy jó szobrot másból elképzelni, mint fából, úgy hozzámnőtt. Egy emberöltő kevés ahhoz, hogy megismerd. Érezni benne az életet, hiába vágod ki, nem hal meg, tovább él és csak veled pusztul el. Gyönyörűen lehet formálni...

Előbb, mikor beszélgettünk, azt mondtad, hogy az anyag, a technika és

a koncepció hármasának egymásra találásából alakul ki a szobor. Számodra tehát mindhárom ugyanolyan fontos?

— Persze ... Úgy gondolom, a koncepció oltárán nem szabad föláldozni a technikát. Talán az a legfontosabb, hogy ne erőltessünk az anyag természetével ellentétes „akciókat", mert az úgyis meglátszik. Példának vegyük csak az én első nagy élménykörömet, a történelmi események fába vésését: a honfoglalást, Dózsát, a huszitákat stb. Elkezdtem ugyanis történelmi témájú dolgokat olvasgatni, azok szinte kínálták magukat a véső alá, a figurák, az alakok szinte fába kívánkoztak. A rusztikus formákat csak a fa tudja igazán kiadni. Aztán egymásba gyömöszölni, egymásba gyúrni az alakokat fában gyönyörűen lehet... Összetartozást, bánatot, örömöt gyönyörűen ki lehet fejezni fában. És persze ezenkívül jópár kopjafát kifaragtam.

— Szívesen nyúlsz a népmesék világához is, munkáid ezt tanúsítják.

— Igen, ez a másik nagy témám: a mesék. Az a legcsodálatosabb bennük, hogy kitalációk, nincs megkötve a kezed, miközben faragsz. Szabadon lehet improvizálni, a fa meg segít, maga adja a formákat, még soha nem hagyott cserben. Mikor hozzákezdek egy ilyen szoborhoz, és miközben a kalapács meg a véső zenél, én beszélgetek a fával... És végül mindig eljutok valahova. Lényegében a kis miniatűröktől a monumentális dolgokig mindent csinálok.

— Engedd meg, hogy ide soroljam játszótéri szobraidat is, amiket, ahogyan hallottam, nagyon szeretsz. Készülnek újabbak?

— Természetesen szeretném folytatni, csak nincs rá igény ... Vas, betongyűrűk, gumiabroncs — ez most a divat a parkokban! Pedig ezeknek a faszobroknak azon kívül, hogy célszerűek, funkcionálisak — tehát rájuk lehet ülni, meg lehet őket simogatni, barátkozni lehet velük —, még egy előnyük van: hogy természetesek. Természetesek a környezetben, természetesek a belőlük faragott játékok. A gyerekek nagyon szeretik őket, csakhát, sajnos, nem ök döntenek

Egy fafaragó azonosítása

arról, milyen játékok kerüljenek az óvodákban és játszóterekre.

— Hogy gondolod, sikerült eddig valami rád jellemzőt, tőled jövőt készíteni?

— Azt hiszem, rosszul fogalmazol, mikor valami különlegeset kérsz tőlem számon. Mondtam már, teszem, ami a dolgom! Nem tudok bronzot önteni, vagy másként faragni, nekem ezt így kell csinálnom, ahogyan csinálom, és csak fából. És ahogyan minden fának megvan a maga története, minden szobromnak is megvan a maga élete. Én ezt másként nem tudom, csak így tudom.

— Köszönöm a beszélgetést!

NAGYVENDÉGI ÉVA NAGY LÁSZLÓ felvételei