Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-27 / 44. szám
A eszmélés egyik legjelentősebb fázisa a nem r\L. kézzelfogható dolgokon való csodálkozás volt. A lexikonban felfedezett rendjelek különösségén vagy a zsírból faragott szobrokon való ámulás konkrétumhoz, tárgyhoz tapadt, annak a felismerése, hogy én valamikor nem voltam, de a szüleim már igen. az ő hajdani mivoltuk viszont nem azonos apai-anyai külsejükkel-lénvükkel. szükségképpen el kellett hogy vezessen az idő fogalmához, nem ahhoz, amit az óra mutatott, vagy a naptár rögzített, hanem a kelelkezés-múlás-változás; az időfolyamat alig ébredt elmémnek nehezen felfogható kategóriáiig. Albumunk lapjain képek mutatták gyermek anyámat-apámat. akik csak halványan hasonlítottak általam ismert magukhoz ezeken a felvételeken, képek mutattak engem is pár órás koromban, csíkos pólyában a keresztanyám karján, ám az a hunyt szemű pólyás sem volt már sehol, helyette én bámultam önmagam egykori vonásait. Rólam azt mondták, megnőttem. a szüléimről, hogy megöregedtek. (...) Féltékeny voltam a szüléimre, azt szerettem volna, ha kívülem csak egymást szeretik, sőt valaha is csak egymást szerették volna, a köröttünk élők közül meg csak azokat, akiket én kiválasztok, egyáltalán engedélyezek; életünk minden olyan fázisa, amiből én kimaradtam. sértett valamiképpen. Az idő. miután számomra 1917. október ötödikén reggel nyolc órakor kezdődött, úgy érződött logikusnak, hogy másoknak is ezzel induljon. az én születésemmel: mindent, ami azelőtt történt, legszívesebben eltöröltem volna. Apám-anyáro. ha emlékeit idézte, sajátságos módon leginkább hajdani sérelmeit. fájdalmait emlegette felnőttként is, olyasmit, hogy anyám szűk koszton volt. vagy jelmezben járt iskolába, vagy a nagy-nagynéni gúnyolta, sértegette, meg mindig egyedül kellett játszania, meg milyen iszonyú volt a félelem picikorában abban a régi házban, ha a felnőttek mind színházba mentek, s ő egyedül maradt, vagy hogy apámat otthagyták a kiskocsin vagy megtették vele, hogy karácsony estéjén egyedül ő nem kapott számtalan testvére közül ajándékot, mert a keresztszülei elfelejtkeztek róla, nagyapámék meg elvből nem vettek ilyenkor semmit, nagyapám — mondtam már — nem szerette a látványos karácsony gondolatát, csak a szigorú vallásos ünnepét, s ott állt rengeteg bátyja-húga között pityeregve a kis Szabó Elek. tört szívvel és tanácstalanul törve okos kis fejét azon; ugyan mit véthetett, hogy neki nem adtak, s fel kellett nőnie, hogy valahogy rekonstruálja a hajdani karácsonyest történetét. Úgy gondoltam, legokosabb, ha ezeket a szomorú dolgokat végképp elfelejtik, és sokkal praktikusabb volna, ha mindketten tüstént akkor születhettek volna, amikor én, egyenest az én szüléimként, akkor nem lett volna egyikük sok szívfájdalma sem, se kínzó gyermekkori betegségeik. Nem szerettem az időt, amely egyszer csak megnyilvánult. volt valamiképpen, előhívhatta hang. tárgy, fénykép, akár egy füleden gomb is. az idő nekem ellenségem volt. úgy éreztem, s mindig örültem, ha valami, ami az én világrajövetelem előtti fázist idézhette fel, megsemmisült. Diadalmasan vittem ki a nálam idősebb vázákat, csészéket, ha eltörtük, és ha tehettem volna, kiviszem apám szájából a reggeli harsogást is. az idegen nők miatt, anyám orrából meg az ibolyailiatot. amely mind az idő szövetségese volt. Rengeteget sétáltunk anyámmal, ha csak lehetett, délelőtt, míg apám a hivatalban volt. Ha vásárolnunk kellett valamit, előbb hazavittük a szatyrot, csomagot a piacról, a .színházátjárón meg a Batthyány utcán át. s aztán visszamentünk előbb a korzóra, kirakatokat nézni, aztán csak úgy levegőzni a mellékutcákba, ha nem az erdőre, a Kincseshegyre vagy a temetőbe. Tudtam, minden séta mivel végződik: benézünk a Bethlen utcába is. ettől két okból viszolyogtam. Az utca közepe táján, egy magányos házban lakott testvérbátyám apja és ama bizonyos nagy-nagynéni második feleség, udvaruk házi ápolt és négerfiús özvegy lakóival féltem az őrülttől, nem szerettem a nagynénit, hogy testvérem szelíd, beteg apja miért riasztott, megírtam SZABÓ MAGDA Az idő- RÉSZLETEK AZ ÓK ÚTBÓL -már. Ám a főbaj a Bethlen utcával mégsem ez volt, hanem az,'hogy ott állt a Jablonczay-ház is, a ház, amelyben az a bizonyos nagy-nagynéni meg a nagyapám gyermek volt. ahol anyámat hároméves korától fogva nevelték, amelynek ablakában dédanyám trónolt haláláig, s nézte, kik haladnak el a kapuja előtt. A házban réges-rég vadidegenek éltek már, de valahányszor arra jártunk, anyám azért benyitott, sőt be is álltunk pár percre a kapubolt alá, ha éppen nem volt kinn senki. Unatkoztam ilyenkor, szerintem nem volt ott mit nézni, bár a kapubolt alól kétfelé is vitt feljárat, s bizonyára rengeteg szoba volt bent, a nagy vasajtó mögött is rejtőzhetett valami, s a kapu tetején sem volt csúnya a cikkelyekre osztott, félkörös üveg. Maga a kapubolt nagy kertre nyílt, bozóttá nőtt orgona látszott a végén. Alig bírtam kivárni, míg anyám végre rászánja magát arra, hogy tovább menjünk. Ha már nem győztem türelemmel, elkezdtem rángatni a kezét. Féltékeny voltam rá. mint egy haragos szerelmes; tudtam, mindenféléket lát a kapu alatt, olyasmit, amihez nekem nincsköeöm, éreztem, megint az idő játszik velünk ilyenkor, az teszi, hogy elfelejt még engem is ezekre a visszanézős percekre. Nem akartam, hogy a dédanyám közelségét érezze, azt se. hogy lássa az apját, vagy pláne önmagát, gombos cipőben, copffal, nem akartam vállalni életének azt a darabját, amiből hiányoztam. Rángattam kezét, ruháját, ha nem eszmélt elég gyorsan, otthagytam, kirohantam az utcára. Tudtam, utánam jön azonnal, a képek, amelyeket lát. vagy az én fülem számára kivehetetlen hangok, amelyekre ilyenkor önmagában figyel, elnémulnak az aggodalomtól, hogy aláfutok valami szekérnek. Egy csepp lelkifurdalást nem éreztem, ha így megzavartam, sőt úgy gondoltam, okosat, hasznosat cselekedtem, hogy visszalépem a veszedelmes és csak számára látható jelenések közül, amit a vén ház felidéz a számára, hisz valahányszor ide belépünk, más lesz az arca. min rendesen, figyelő és szomorú. Minek búsuljon? Örüljön apámnak, örüljön nekem. Akik itt valaha vele együtt éltek, meghaltak vagy elköltöztek, akár ő maga is. Hányszor akarja elmondani, hogy itt valamikor családi fotográfiát csináltak, a kapubolt kövén, s ki mindenki állt itt akkor, míg ő egy szőnyegen ült fehér ruhában, a dédanyám lábánál. Kit érdekel már ez, s ha őt igen, voltaképpen nem szép tőle. Nálunk a rossz híreket mindig a nagy-nagynéni hozta, híres volt erről. Ha becsöngetett, s én nyitottam ajtót neki, mindig aggódva néztem rá. ugyan mi baj lehet, s kivel, mert külön ok nélkül egyszer sern_ jött hozzánk. Apámat nagyon szerette, folyton praktikus tanácsot kért tőle (apámnak nyolc évtizedre terjedő életében egyetlenegyszer se jutott eszébe semmi praktikus, mindig csak valami szeretetre méltóan abszurd, gyönyörű és kivihetetlen). Azon a bizonyos napon megint csak apámnak súgta meg először az előszobában, mi hírrel jött. Ott álltam mellettük, hallottam én is. Ilyen nagyszerű újsággal. mint amilyet akkor hozott, még sosem állított be. Igazán viszolyogtam a nagy-nagynénitől, de akkor meg tudtam volna csókolni. Anyám az ebédlőben ült, körötte virág — mindig tele volt nálunk minden váza —, s rakta a pasziánszát a hagy mahagóniasztalon. Szerette nagynénjét — ezt se tudtam sose megérteni, hogy lehetséges, hisz annyiszor elmondta róla. milyen nehéz volt mellette felnőnie (tizennégy év volt köztük a korkülönbség), ám ő is aggodalmas arcot vágott, valahányszor bátyám mostohaanyja megjelent, sose lehetett tudni ilyenkor, mi történt, vagy van készülőben. — Bontják a házat. Lenke — mondta a nagy-nagynéni. — A város kisajátította, utca lesz arra meg valami középület. Anyám összeszedte a kártyáit. Mikor feltekintett, kerestem a tekintetében a bánatot, de nem látszott szomorúnak. — Nem baj — mondta anyám. — Eszik valamit, Gizi? Érthetetlen felnőtt-világ! Naponta elzarándokolunk ahhoz a házhoz, anyám meg is simogatja a kilincsét, csodálja a boltívet, nézi a vasajtót, a kertet, most aztán, hogy lebontják, és végképp eltűnik, még csak meg se siratja. Micsoda megnyugvás! Ha nem törődik vele, ha a ház megsemmisül, akkor ezt a kérdést végre elintéztük. Ha a ház ott a Bethlen utcán elpusztul, akkor vele pusztul minden, ami vele volt kapcsolatos. Ha nincs kapualj, ha nincs a tárgy, ami hívja, mint az ibolya vagy ha úgy tetszik, a kottalap vagy a régi operettdal. akkor nem tér vissza az idő. az a idő, ami nem kell nekem, amit nem akarok vállalni, ami elmúlt. Másnap elmentünk a házhoz, de csak pillanatokig maradtunk, s bár szó sem esett róla. és anyám meg sem érintette a falat vagy a kilincset, mint máskor, tudtam, most búcsúzik. Változatlanul nyugodt volt, derűs, megint csak nem mutatott semmi bánatot. Mikor megkezdték a bontást, és mi a Füvészkert utcánál bekanyarodva észrevettük a munkásokat, anyám hirtelen sarkon fordult, a Hajós utca irányába vezetett, valahol a Péterfián bukkantunk ki. Nagyon kicsi voltam. úgy képzeltem, már nem is kíváncsi semmire, nem fogtam fel, hogy nem bírja nézni, ahogy az épület előtt téglává bomlik, aztán semmivé. A hajdani Füvészkert és a Déry múzeum környékének rendezése évekig tartott. Sétáink során a város más negyedeibe vezettek, gyakran a pályaudvarra mentünk ki vonatfústöt szagolni, máskor az erdőre, a régi ház környékére soha. Mikor mégis arra tévedtünk, egy este, alig ismertem rá. hol járok, a ház nem volt sehol, olyan határig nem, mintha sosem állt volna. Teljesen ismeretlen. új utcában álltunk, félénk, fiatal telepítésű fák zsenge lombja alatt. Úgy megnyugodtam, hogy minden ilyen szépen elintéződött, a ház elszállt, mint a füst, van egy utca helyette, és semminek semmi köze sincs ahhoz, ami valaha volt. A Déry tér üres volt, ketten álltunk csak az utcán, szelíd lámpák világítottak ránk. volt egy csepp szél is, rezgeti a lombok árnyéka. . Mindig kézenfogva jártunk, anyám akkor hirtelen elengedte a kezemet és leguggolt. Előbb azt hittem, valami játék jutott az eszébe, hiszen annyit játszott velem, és mindig különös játékokat. Melléguggoltam, nevettem és vártam, mi lesz. Aztán abbahagytam a mosolygást, mert hallottam, hogy anyám beszél. — Nagymamám — suttogta anyám az utca aszfaltburkolatának. — Klári néni. Apa. Finom, vékony kezét az aszfaltra tapasztotta, úgy maradt sokáig, lefelé figyelve, mintha érezné a régi föld szívverését a tenyerén, a földét, amelyen valamikor kislányléptei kopogtak. Mikor felállt, felemelkedtem én is. Gyönyörű szeme fogva tartotta a pillantásomat. Nem sírt. inkább diadalmas volt. mint aki győzött. Én se sírtam, pedig tudtam, hogy vesztettem. Az idő átgázolt gyerek-magamon, két múlhatatlan kezében tartva a mindenséget, a jelen mellett a pusztít hatatlan múltat, és végre megértettem, hogy nem szabdalódik szakaszokra, nincs más. csak a bontatlan jelen pillanat, amely mozdíthatatlanul áll örök tengelyén, talpa alatt tárgytól, dallamtól, háztól, bármi külső jegytől függetlenül, az emberi tudatba ágyazva, és csak az emberrel együtt elpusztíthatóan a múlt, és előre forduló homlokán a jövendő. Szabó Magda nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját. Könyvének részletével köszöntjük az írónőt. (no is)
