Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-27 / 44. szám
KUCKÓ mOamm Fülbevaló sok van a világon, karkötő is, de kulcs sokkal több, a kulcsok megszámlálhatatlanul sokan vannak; s most képzeljétek el, hogy a kulcsok összebeszélnek, s nagy éjszakai gyűlést rendeznek. Egy ilyen éjféli jelenet nem megvetendő, mondogatják, élőképet is ki lehet alakítani, ha már arról van szó, a kapukulcsok és a pincekulcsok, a padláskulcsok és a kertikulcsok, a raktárkulcsok és a csillagvizsgáló kulcsa, az üvegházak, a kukoricagórék, a mosodák kulcsai, na és persze a szegény kis szállodai kulcsok, kulcsorrlyukaikban azzal a súlyos karikával; ennyi kulcs együtt igazán szép látvány, mondogatják, egyébként sem árt egy kis kikapcsolódás. Mindig csak egy körben forgolódni, a kulcskarikán, nem valami jó dolog, mindig kulcsra zárva lenni vagy a lábtörlő alatt heverni; milyen életünk van nekünk, s amellett az a felelősség; így hát a kulcsok megállapodnak, hogy új életet kezdenek. Hogy is lehettünk ilyen ostobák, mondja a kapukulcs, hisz kulcsok vagyunk, mindennek a kulcsai, ha összetartunk, miénk az egész világ. Mit szóltok ehhez? S a kulcsok nem győznek csodálkozni, hogy lehettek olyan ostobák, hogy ez nem jutott előbb az eszükbe: hisz kulcsok vagyunk, mindennek a kulcsai ; megállapodtak, hogy ezentúl összetartanak. Milyen szép lesz, kiabálnak egymásnak, strandra fogunk járni; miért ne, hisz miénk a kabinkulcs, s ha valamire étvágyunk támad, kinyitunk egy konzervet. Vannak köztünk konzervnyitó kulcsok? S a szardíniásdobozok kulcsai felteszik hosszú, vékony kezüket: jelen, de ekkor hirtelen egy kulcs lép az emelvényre, egy kulcs, melyet eddig senki sem vett észre, idősebb forma, egyetlenegy foga van, és rosszindulatú kinézése, s így szól: elég, egy szót se akarok többet hallani, elég ebből a fecsegésből, a világ nem lehet a tiétek, mikor az enyém, a világ összes zárának én vagyok az ura; s a kulcsok egymás között azt suttogják: az álkulcs, hogy is feledkezhettünk meg róla ; s lehorgasztják fejüket a kulcsok, lelki szemeikkel már látják szertefoszlani álmaikat, hát hogyne, nem hülye az álkulcs, nem adja fel csak úgy ukmukfukk a pozícióját, a maga kulcspozícióját a kulcsok között, úgy gondolkodik: ha tiétek lenne a világ, mire lennék jó én, s kajánul nevet, az álkulcsok pléhnevetésével, s ahogy nevet, nem veszi észre a kis bőröndkulcsot, a legkisebb kulcsot az egész teremben, amint odalopakodik az emelvényhez, az álkulcs mögé tol egy bőröndöt, lök egyet az álkulcson, mire az egyből beleesik a bőröndbe, lecsapódik a teteje, a bőröndkulcs térül-fordul és kész, le van zárva az ügy, az összes kulcs óriási lelkesedésben tör ki, egymás kezét szorongatják, a cukrászdakulcs a tornaterem kulcsáét, az órafelhúzókulcs a liftkulcsét, vállukra veszik a kis bőröndkulcsot, a violinkulcs is elfoglalja a maga helyét, felcsendül a zene, s a kulcsok táncolnak, nevetnek, s még azt sem hallják, hogy kint megvirradt, s dalolnak a madarak. Bojtár Endre fordítása Langstein Erzsébet illusztrációja Tallósi Béla Kiszámoló kinek sorban állva kinő negyven lába kinek vacsorára kell vagy hetven 'bálna kinek ennek hallatára kihull minden hajaszála elmondom hogy nemsokára anélkül hogy sorban állna jussa hetven sózott bálna Ravasz József a tenniakarásról ha én tavasz lehetnék a házunkat zölddel fedném az ablakát az ajtaját virággal beborítanám ha az ágynak szárnya nőne repülnék én világszerte Afrikában lepihennék gólyát fecskét hessegetnék a szobámban rét zöldellne a sok virág táncra kérne lepke tücsök vígan élne ha e vers igaz lehetne (nője)
