Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-27 / 44. szám
Nápoly im áin egyre több nyomul hagy a nyomor helyén járok, ahol mediterrán virágok, fák és bokrok közt kúsznak fel a tengerparttól a hegyoldalba a régi rómaiak villái és a mai fehérfalú, piroscserepes nyaralók. A~ sétányon üzletek, cukrászdák. kisvendéglők és kávéillatú presszók csalogatják a vendégeket, nézegetem az üzlet elé kirakott ajándéktárgyakat. Kezembe veszek egy szépen faragott dobozt s amint felnyitom a fedelét, megszólal a sorrentói szerenád. E lírai csendes hangulatból egyszerre Nápolyba csöppenek, amely elképesztő nyüzsgést, kavargást és lármát produkál. Ügy érzem, hogy kilyukad a dobhártyám. A városközpontba torkolló utcák — ahogy itt nevezik őket: a „Spaccanapolik” — sokat elárulnak az itt lakó nép életéről. Az ütött-kopott házakon egyre több nyomot hagy a nyomor s rendbehozatalukra nincs pénz. Ezek az utcák a turisták elé tárják az itt lakó emberek sorsát, akik itt dolgoznak, mosnak, főznek. esznek, vagy éppen a járda szélén vetettek maguknak ágyat és alusznak. Az utóbbiak sokadmagukkal szó szerint házon kívül vannak. A nők helyzete még ennél is nyomorúságosabb. Minderről szociológiai tanulmányköteteket és doktori disszertációkat írtak. Én csupán néhány kép felvillantására vállalkozom. Az utcán csavargókkal és alkalmi árusokkal találkozik az ember, akik úgy becsapják a külföldit, hogy még a nap is belepirul szégyenében. Az illegális bevándoroltak számát 50 000-re becsülik, ők együtt tengődnek az őslakókkal. Az egyik ismert olasz író mondta, hogy Nápoly Európa leg-dél-amerikaibb városa, népsűrűsége pedig hasonló Hongkongéhoz. Az amúgy is túlzsúfolt utcákat naponta több mint félmillió kívülről érkező gépkocsi tömi el végképp, s félő. hogy a kipufogógázoktól egyszercsak megfulladnak az emberek. De még ezen is átüt a sült hal illata, de az utcai árusok főznek itt polipot és apró tengeri rákokat is. A legtöbben mégis a pizzát veszik, amely úgy néz ki. mint a lángos. de a tetejére lecsót tesznek, vagy gombát, halsalátát, sajtot, pirított hagymát, zöldséget, esetleg mindezek keverékét. Nápolyi a görögök alapították a dombtetők egyikén, amelyet akkor Peleopolisnak neveztek. A város gyarapodott, egyre nagyobb lett, lehúzódott a tengerpartra. s ennek az új negyednek a Neapolis nevet adták. Innen ered hát mai neve. Tudjuk, hogy a történelem során számtalanszor cserélt gazdát, míg Garibaldi végleg az egységes I táliához csatolta. így lett az ország harmadik legnagyobb városa, majd hárommillió lakossal, nagy forgalmú kikötővel, élénk kereskedelemmel, iparral és óriási idegenforgalommal, utcáin pedig éjjel-nappal dübörgő, kavargó. fortyogó, nyüzsgő élettel. Féltem mindezektől a történelmi belváros műemlékeit és több tucat templomát. A dombtetőről fényképeztem a Nápolyi-öbölt. Szeretném, ha gépem minden színt, a fény és az árnyék minden részletét rögzítené. Valaki ultramarint keverhetett a vízbe, mert ilyen kék tengert még nem láttam. Lent. a kikötőben hajók horgonyoznak s az üdezöld tengerparton. amerre a szem ellát, gyöngyszemként csillognak a hegyoldalba felkúszó városok és települések házai. Másnap Sorrentóban hajóra szállók, hogy megnézzem közelebbről Olaszország egyik legszebb üdülőhelyét, Capri szigetét. A hajó habzó csíkot hasít a tengeren, hűs szellő simogatja az arcom, majd mélyhangú kürtszóval köszöntjük Capri szigetének Marina Grande kikötőjét. A fedélzeten sűrűn kattognak a fényképezőgépek. magam is beélesítem a lencsét a kikötő színes nyüzsgésére, a mögötte húzódó parti sétány még színesebb házaira, a zöldellő hegyoldal kertjeiben virító narancs- és citromfákra, agávékra és ezerszínü virágokra. Tiberius római császár is ezt a helyet választotta székhelyéül — s nem véletlenül —, hogy innen irányítsa a birodalmát. Egykori palotájára pálmafák vetnek hűs árnyékot. Mielőtt az ember felmegy a meredek hegyoldalba, meg kell néznie a kék barlangot. amelyben a keskeny nyíláson behatoló fény, visszaverődve a vízen, kékre festi a falakat, az embereket, a barlangtó vizét és az evezőről lehulló vízcseppeket. A mélyből gyerünk a magasba, ahová mikrobuszok visznek fel, lélegzetelállító meredek szerpentinen a szédítő mélységű szakadékok szélén. A szembejövő kocsik szinte milliméterre kerülik el egymást. Egyre közelebb jutunk a virágoskertekhez. a nyaralók teraszán pihenő, napozó emberekhez. Capri és Anacapri festői szépségű, színes, kanyargós, hol összeszűkülő. hol kitáguló utcáihoz. Rózsaszín, fehér, piros és lila oleanderek mindenütt, még Axel Munthe svéd író, filozófus és humanista házának kertjében is. A tengeri szél hűsíti a szikrázó napsütést. Jólesik megpihenni a ciprusok árnyékában, nézni a víztükrön hófehér barázdát szántó hajókat és a sziget jelképét: a festői szépségű két sziklát a parton. Míg sürgetően fel nem hangzik a hajókürt mély hangja: indulnunk kell visszafelé. Kép és szöveg: DUSEK IMRE > • > Nálam szinte állandóan turistaidény van. Vendégek jönnek. Keletről, nyugatról. az Óperencián túlról. Mindegyik jó kondícióban, húsz-harminc évet fiatalodva, és mindegyik tele mesélnivaló élményanyaggal. Azt mondja az egyik: „Tudod, én a kondíciómat annak köszönhetem, hogy a kétmilliót számláló városban, ahol élek, olyan szerencse ért, hogy az ég felé nyúló toronyházak között kis kertes, földszintes házat bérelhettem, melynek kapuját kulcsra zárhatom, és a kis házban a kis kert közepén úgy érzem magam, mint a paradicsomban. Ablakát éjjel-nappal tárva hagyhatom, kis rezidenciámat az utca felöl kőfal, köröskörül pedig sokablakos bérpaloták veszik körül ... Azaz, sajnos, ennek már vége. Már mint az ablakok nyitva hagyásának ... Ugyanis egy napon a szomszédok, akik a legközelebbi bérházban laknak és kedvükre betekinthetnek a kertembe, és akikkel véletlenül baráti kapcsolatot tartok fenn. észrevették, hogy három csavargó formájú alak sündörög a nyitott ablakaim előtt. Mint mondtam, ismerték a körülményeimet, tudták, hogy a napnak abban az órájában mindnyájan munkában vagyunk, rögtön felhívták a rendőrséget és figyelmeztették őket a hívatlan látogatókra. A rendőrség idejében meg is érkezett, elcsípte a betolakodókat. el is vitte őket, engem pedig egy udvarias spanyol rendőr megvárt hogy előkészítsen a történtekre, és körülnézzen a tett színhelyén... — Nos — ott valóban volt mit nézni. Képzeld! Teljesen kifosztották a hűtőszekrényemet. Az ostobák! Előttük volt az asztalon a fiam táskarádiója, a lányom arany karkötőórája, és egyéb értékes holmik... Ők meg a jégszekrényt ürítették ki. El is mentem a rendőrrel, hogy megtegyem a feljelentést, de amikor az őrszobán megláttam a „tetteseket", a három együtt sem lehetett több húszévesnél, nos akkor azt mondtam: hagyjuk, elállók a feljelentéstől. A műanyag tartót, amiben a vaj volt meg a sajt, visszakaptam. A tejesüveg, üresen bár, de ott állt előttem az íróasztalon, meg néhány konzerv, amit nem tudtak kinyitni. Megjegyzem, egy tányért már otthon, a kertben megtaláltam, valami húsétel volt benne, a lányom vacsorája. Egye fene, mondtam, nincs feljelentés! A rendőrök is helyeselték elhatározásomat. Figyelmeztettek arra, hogy csak utánjárás lenne belőle, tárgyalás, bizonyítás... Ezek meg itt, a bűnösök mind kiskorúak és valószínűleg éhesek... Hát igen . .. Vitathatatlan, távollétemben ezután nem hagyhatom nyitva az ablakot. Könnyelműség lenne..." — Feltétlenül — válaszoltam elgondolkodva, mialatt azon tűnődtem, hogy ha minálunk hasonló eset előfordulna, mert ugyebár, azért mi sem vagyunk angyalok. .. minálunk, úgy hiszem, inkább a táskarádiónak, aranyórának . . . esetleg egy szőrmebundának kelt volna lába... A hűtőszekrényem egyébként, amúgy is kiürült. No igen, látogatóim két hétig élvezték vendégszeretetemet... f
