Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-27 / 44. szám

Nápoly im áin egyre több nyomul hagy a nyomor helyén járok, ahol mediterrán virágok, fák és bokrok közt kúsznak fel a tenger­parttól a hegyoldalba a régi rómaiak villái és a mai fehérfalú, piroscserepes nyaralók. A~ sétányon üzletek, cukrász­dák. kisvendéglők és kávéillatú presszók csalogatják a vendégeket, nézegetem az üzlet elé kirakott ajándéktárgyakat. Ke­zembe veszek egy szépen faragott dobozt s amint felnyitom a fedelét, megszólal a sorrentói szerenád. E lírai csendes hangulatból egyszerre Nápolyba csöppenek, amely elképesztő nyüzsgést, kavargást és lármát produkál. Ügy érzem, hogy kilyukad a dobhár­tyám. A városközpontba torkolló utcák — ahogy itt nevezik őket: a „Spaccana­­polik” — sokat elárulnak az itt lakó nép életéről. Az ütött-kopott házakon egyre több nyomot hagy a nyomor s rendbeho­zatalukra nincs pénz. Ezek az utcák a turisták elé tárják az itt lakó emberek sorsát, akik itt dolgoznak, mosnak, főz­nek. esznek, vagy éppen a járda szélén vetettek maguknak ágyat és alusznak. Az utóbbiak sokadmagukkal szó szerint há­zon kívül vannak. A nők helyzete még ennél is nyomorúságosabb. Minderről szociológiai tanulmányköteteket és dok­tori disszertációkat írtak. Én csupán né­hány kép felvillantására vállalkozom. Az utcán csavargókkal és alkalmi áru­sokkal találkozik az ember, akik úgy becsapják a külföldit, hogy még a nap is belepirul szégyenében. Az illegális beván­doroltak számát 50 000-re becsülik, ők együtt tengődnek az őslakókkal. Az egyik ismert olasz író mondta, hogy Nápoly Európa leg-dél-amerikaibb városa, nép­sűrűsége pedig hasonló Hongkongéhoz. Az amúgy is túlzsúfolt utcákat naponta több mint félmillió kívülről érkező gép­kocsi tömi el végképp, s félő. hogy a kipufogógázoktól egyszercsak megfullad­nak az emberek. De még ezen is átüt a sült hal illata, de az utcai árusok főznek itt polipot és apró tengeri rákokat is. A legtöbben mégis a pizzát veszik, amely úgy néz ki. mint a lángos. de a tetejére lecsót tesznek, vagy gombát, halsalátát, sajtot, pirított hagymát, zöldséget, esetleg mindezek keverékét. Nápolyi a görögök alapították a dombtetők egyikén, amelyet akkor Pele­­opolisnak neveztek. A város gyarapodott, egyre nagyobb lett, lehúzódott a tenger­partra. s ennek az új negyednek a Neapo­­lis nevet adták. Innen ered hát mai neve. Tudjuk, hogy a történelem során számta­lanszor cserélt gazdát, míg Garibaldi vég­leg az egységes I táliához csatolta. így lett az ország harmadik legnagyobb városa, majd hárommillió lakossal, nagy forgal­mú kikötővel, élénk kereskedelemmel, iparral és óriási idegenforgalommal, ut­cáin pedig éjjel-nappal dübörgő, kavar­gó. fortyogó, nyüzsgő élettel. Féltem mindezektől a történelmi belváros mű­emlékeit és több tucat templomát. A dombtetőről fényképeztem a Nápo­­lyi-öbölt. Szeretném, ha gépem minden színt, a fény és az árnyék minden részle­tét rögzítené. Valaki ultramarint kever­hetett a vízbe, mert ilyen kék tengert még nem láttam. Lent. a kikötőben hajók horgonyoznak s az üdezöld tengerparton. amerre a szem ellát, gyöngyszemként csillognak a hegyoldalba felkúszó váro­sok és települések házai. Másnap Sorrentóban hajóra szállók, hogy megnézzem közelebbről Olasz­ország egyik legszebb üdülőhelyét, Capri szigetét. A hajó habzó csíkot hasít a tengeren, hűs szellő simogatja az arcom, majd mélyhangú kürtszóval köszöntjük Capri szigetének Marina Grande kikötő­jét. A fedélzeten sűrűn kattognak a fény­képezőgépek. magam is beélesítem a len­csét a kikötő színes nyüzsgésére, a mö­götte húzódó parti sétány még színesebb házaira, a zöldellő hegyoldal kertjeiben virító narancs- és citromfákra, agávékra és ezerszínü virágokra. Tiberius római császár is ezt a helyet választotta székhe­lyéül — s nem véletlenül —, hogy innen irányítsa a birodalmát. Egykori palotájá­ra pálmafák vetnek hűs árnyékot. Mielőtt az ember felmegy a meredek hegyoldalba, meg kell néznie a kék bar­langot. amelyben a keskeny nyíláson be­hatoló fény, visszaverődve a vízen, kékre festi a falakat, az embereket, a barlangtó vizét és az evezőről lehulló vízcseppeket. A mélyből gyerünk a magasba, ahová mikrobuszok visznek fel, lélegzetelállító meredek szerpentinen a szédítő mélységű szakadékok szélén. A szembejövő kocsik szinte milliméterre kerülik el egymást. Egyre közelebb jutunk a virágoskertek­hez. a nyaralók teraszán pihenő, napozó emberekhez. Capri és Anacapri festői szépségű, színes, kanyargós, hol összeszű­külő. hol kitáguló utcáihoz. Rózsaszín, fehér, piros és lila oleanderek mindenütt, még Axel Munthe svéd író, filozófus és humanista házának kertjében is. A tengeri szél hűsíti a szikrázó napsü­tést. Jólesik megpihenni a ciprusok ár­nyékában, nézni a víztükrön hófehér ba­rázdát szántó hajókat és a sziget jelképét: a festői szépségű két sziklát a parton. Míg sürgetően fel nem hangzik a hajókürt mély hangja: indulnunk kell visszafelé. Kép és szöveg: DUSEK IMRE > • > Nálam szinte állandóan turistaidény van. Vendégek jönnek. Keletről, nyugat­ról. az Óperencián túlról. Mindegyik jó kondícióban, húsz-harminc évet fiatalod­va, és mindegyik tele mesélnivaló élményanyaggal. Azt mondja az egyik: „Tudod, én a kondíciómat annak kö­szönhetem, hogy a kétmilliót számláló városban, ahol élek, olyan szerencse ért, hogy az ég felé nyúló toronyházak között kis kertes, földszintes házat bérelhettem, melynek kapuját kulcsra zárhatom, és a kis házban a kis kert közepén úgy érzem magam, mint a paradicsomban. Ablakát éjjel-nappal tárva hagyhatom, kis rezi­denciámat az utca felöl kőfal, köröskörül pedig sokablakos bérpaloták veszik kö­rül ... Azaz, sajnos, ennek már vége. Már mint az ablakok nyitva hagyásá­nak ... Ugyanis egy napon a szomszé­dok, akik a legközelebbi bérházban lak­nak és kedvükre betekinthetnek a ker­tembe, és akikkel véletlenül baráti kap­csolatot tartok fenn. észrevették, hogy három csavargó formájú alak sündörög a nyitott ablakaim előtt. Mint mondtam, ismerték a körülményeimet, tudták, hogy a napnak abban az órájában mind­nyájan munkában vagyunk, rögtön fel­hívták a rendőrséget és figyelmeztették őket a hívatlan látogatókra. A rendőrség idejében meg is érkezett, elcsípte a beto­lakodókat. el is vitte őket, engem pedig egy udvarias spanyol rendőr megvárt hogy előkészítsen a történtekre, és körül­nézzen a tett színhelyén... — Nos — ott valóban volt mit nézni. Képzeld! Teljesen kifosztották a hűtő­szekrényemet. Az ostobák! Előttük volt az asztalon a fiam táskarádiója, a lá­nyom arany karkötőórája, és egyéb érté­kes holmik... Ők meg a jégszekrényt ürítették ki. El is mentem a rendőrrel, hogy megtegyem a feljelentést, de ami­kor az őrszobán megláttam a „tettese­ket", a három együtt sem lehetett több húszévesnél, nos akkor azt mondtam: hagyjuk, elállók a feljelentéstől. A mű­anyag tartót, amiben a vaj volt meg a sajt, visszakaptam. A tejesüveg, üresen bár, de ott állt előttem az íróasztalon, meg néhány konzerv, amit nem tudtak kinyitni. Megjegyzem, egy tányért már otthon, a kertben megtaláltam, valami húsétel volt benne, a lányom vacsorája. Egye fene, mondtam, nincs feljelentés! A rendőrök is helyeselték elhatározásomat. Figyelmeztettek arra, hogy csak utánjá­rás lenne belőle, tárgyalás, bizonyítás... Ezek meg itt, a bűnösök mind kiskorúak és valószínűleg éhesek... Hát igen . .. Vitathatatlan, távollétem­ben ezután nem hagyhatom nyitva az ablakot. Könnyelműség lenne..." — Feltétlenül — válaszoltam elgon­dolkodva, mialatt azon tűnődtem, hogy ha minálunk hasonló eset előfordulna, mert ugyebár, azért mi sem vagyunk angyalok. .. minálunk, úgy hiszem, in­kább a táskarádiónak, aranyórának . . . esetleg egy szőrmebundának kelt volna lába... A hűtőszekrényem egyébként, amúgy is kiürült. No igen, látogatóim két hétig élvezték vendégszeretetemet... f

Next

/
Thumbnails
Contents