Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-27 / 5. szám
Éva, negyedéves medika: Egy éve három hétig nővérként gyakorlatoztam a pszichiátrián és^nagyon letört, amit ott tapasztaltam. Itt láttam csak igazán, menynyire nem teljes értékű a beteg ember. Pedig a pszichés betegek még túlérzékenyek is. Ha valami probléma adódott, elintézték azzal, hogy ezek „csak úgyis bolondok*”. Ha valami kívánsága volt a betegnek, vagy bejött a nővérszobára, csak útban volt. A nővérek (az orvosokról nem is beszélek, most nem erről van szó) feljebbvalóként viselkedtek. A betegnek meg szót kellett fogadnia! Pedig szerintem az egészségügyben a legfőbb az önzetlenség. A megértés, az emberi hang a legfontosabb a gyógyulás szempontjából. És azóta már betegként is voltam huzamosabb ideig kórházban. Tisztelet azoknak a nővéreknek, akik szeretettel és becsülettel végzik a munkájukat, sok ilyet megismertem. Mégis valahogyan más tónusban maradi meg bennem az egész. Mintha szakmai ártalom lenne, de úgy kezelték a betegei, mint egy esetet, mint egy betegséget. Szigorú szakmunkát végeztek. S ez az üzemszeríiség az egész egészségügyre jellemző. Pedig ez erkölcs, én legalábbis azért jöttem ide. Sok olyan nővér volt. aki kelletlenül, rutinból végezte a munkáját. Ha a beteg ember is akart lenni, azt már nem nézték jó szemmel. Az az érzésem, a mai egészségügy nem szereti eléggé a beteget, úgy kezeli, mintha egy másik világban élne. Az osztályon, ahol dolgoztam, sok skizofréniás beteg volt. aki nem tudott mozogni. Nem volt aki megfürdesse őket. ha történetesen az ápoló eltűnt, hiába hívtam a nővérkéket, nem volt aki segítsen. Igaz. hogy nincsenek megfizetve és túlterheltek. de nem tudom elképzelni, hogy valamit a tudásomhoz mérten azért roszszabbul csináljak, mert nem vagyok megfizetve. Úgy látom, a mai kórházakban minél fiatalabb valaki, annál jobb bánásmódban részesül. Az elemi dolgokat, az emberi hangot hiányolják a betegek. Fáj nekik a lekezelés, a „nénike ide, nénike oda”! Lehet, hogy túlbonyolítom, de ez a pálya modellt nyújt a betegeknek, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen a nővér tartása. Mária, fönővér: A falakat széthúzni, sajnos, nem lehet. Ami van, abba kell beleférnünk. Nem csoda, ha állandó a fertőzésveszély a betegek között, a sebészeten negyvenhat betegre jut három mellékhelyiség, a hároméves kisfiú a nyolcvannyolc éves bácsival jár egy WC-re. Soroljam tovább?! Ugye. majdnem teljesen intézményesült a szülés és az elhalálozás is. a létszámmutatók viszont semmit nem változtak. Apparátusunk teljesítőképessége a kereslet Szintje alá csökkent, ez a helyzet. Tizenöt évvel ezelőtt még emlékeztem arra. kinek hol van a kórlapja, most már két szekrényben sem fér el! Az emberekkel is könynyebb volt dolgozni, most reggel ha bejön a beteg, elválja. hogy délután már megmütsék! Mint munkaadók is egy csomó gonddal küszködünk. Az átlagéletkor a nővéreknél huszonöt (!) év, az ennél idősebbek általában főnővérek, vagy valami funkciót látnak el. Na most ez mit jelent? Idén már olyan nővéreket is kaptunk, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Persze, az új iskolatörvény! A beteg empátiát, együttérzést vár el az ápolójától. A sebészeten, a belgyógyászaton a testi leépülés, az elesettség. a halál látványa mindennapos dolog. Ennek elviselése, feldolgozása olyan lelkierőt, önuralmat feltételez ezeknél a fiatal lányoknál, aminek nincsenek birtokában. Hisz még idealizálják a világot, elsősorban önmagukkal foglalkoznak. A húszéves nővérnek még a kapcsolatteremtéssel is gondjai vannak, főleg a férfiosztályokon; arra vigyáz, hogy az injekciót rendesen beszúija; még az alapkészségek sincsenek nála automatizálódva. Most tanulja csak a szakmát. S egyszerre harminc emberről kell gondoskodnia. mikor még magáról sem tud. Csak maga a beilleszkedés két év! Tehát nem mindegy, hány éves az a nővér. A másik dolog, a majd százszázalékos feminizáció. A nő rosszabb munkaerő, mint a férfi. Az anyát a családban pótolni nem lehet. Pici gyerekkel kevesen tehetik meg. hogy műszakozzanak, főként, ha utaznak, és sok a bejáró. Otthon viszont nem maradhatnak, egy fizetésből nem lehet megélni. Mindenkit nem tudunk egy műszakra elhelyezni. Óriási a cserélődés. állandóan új arcok vannak, ami bomlasztja a közösséget, nem állandósulnak a kapcsolatok. Semmi különösebb ösztönzés nincsen ami itt tartaná a nővéreket az osztályokon. Öt év után egyáltalán nem számít a fizetéseknél az évek száma, aki húsz évet már lehúzott, ugyanannyit kap. mint aki épp csak megmelegedett. És akkor még nem beszéltünk a fokozott fizikai megterhelésről, mert ugye a beteget emelgetni, mozgatni kell?! Nincs semmi, ami az idősebb, tapasztaltabb nővéreket visszacsalogatná, az utolsó fizetésrendezés teljesen befagyasztotta a béreket. A mozgóbér. amit az éjjelezésekre meg az ünnepekre kap, az épp az adót teszi ki, olyan három-négyszáz korona. A túlórákat nem fizetik meg, szabad napban számolják el. így állunk. Ha sokat éjjelez valaki, teljesen kimerül és mire a beutazó hazakeveredik, például vasárnap, már dél van. Lényegében a mutatók által meghatározott nővérlétszám, szűkén szabva, elég is lenne a nővéri munkákra, arra, ami egy nővér hatásköre. Azonban a nővér ezenkívül takarítónő is, ebédosztó is, az ápoló munkáját is végzi, tehát mindenes. A nővér tizenöt kilót emelhet. Fél nyolctól négyig van az osztályon ápoló, de a mozgásképtelen beteget azután is forgatni kell. Éjjel is. mikor az egész kórházban csak egy ápoló van! A takarítónő négykor elmegy, de a beteg négy után is jár WC-re! A nővér tehát fogja a rongyot és takarít. Ilyen körülmények között, igen, a szükségleteket képesek vagyunk kielégíteni, de az igényeket nem. Ahhoz változás kellene. NAGY VEN DÉGI É\fA (A befejező rész a következő számban) Nem ér a nevem Még lenn zsibongnak az őszi kertben, futkosnak a halálra szánt fiivön, a hervadó dáliák és sarkantyúvirágok fáradt kelyhei között. Labdáznak, bujócskáznak; négyen, hatan, nyolcán. Felszabadultan, öntudatlanul búcsúznak a hosszú szabadságtól. a nyártól. Az ablakból nézem, hogyan tombolják ki magukat. Kiabálnak, birkóznak. dühöngnek, vitatkoznak szipognak nevetnek, összevesznek, kibékülnek. Ma nagyon rosszak szinte megvadultak. Figyelem meggyőző alkudozásaikat egy-egy új játék kezdeténél. Mutogatnak hadonásznak szerepeket osztogatlak. Figyelem, hogy az egyik percben még az álnok farkastól kiabálják: „híd alatt lakik aranytálban mosakodik, kiscica farkába törülközik". .. A másik percben már kötelet húznak apró kavicsokat dobálnak. aztán elég abból is. — Mit játszunk ezután? — tanakodnak kigyútva. — Papás-mamásdit — javasolja óvatosan Évike és érződik rajta, hogy a mama szerepét ő szeretné betölteni. A papa szerepét az egyik fiú vállalja a nagyok közül. Gyermek és doktor bácsi nem akad. — Á — fanyalognak többen —, fussunk inkább versenyt! — Gyereknek megfelel Viki baba — makacskodik a kislány —. csak doktor kellene még. — Hát jó. ón leszek a doktor — mondja belenyugvó hangon az egyik fíú. — Na. kezdjük! De hot van Viki baba? — Hozom! — mondja boldogan a kislány, és szalad az emeletre. — Na, végre sikerült az egyezség! — sóhajtok és elszaladok az ablaktól, hogy előkészítsem Viki babát, mire kislányom felszalad a lakásba. Összekapkodom a baba holmiját, az egészségügyi ládikóból pólyát háromszögletű kendőt, fertőtlenítő port kotrok elő (erre feltétlenül szükség tesz). A fogasról kalapot emelek le. jó lesz a „papának". A csengő fülsiketítőn berreg. Ajtót nyitok, s a kislány szalad a babáért.: kigyútva kapkod a holmik után és folyton csicsereg: „ Adjuk rá Vikikére azt a szép zöld selyemruhát, az olyan szép, azt én varrtam! Meg a kis kabátkát is, amit tegnap alakítottam át. és légy szives, egy párnát is adj. amire lefektetem őt, hiszen beteg lesz szegényke..." Évike szorosan magához öleli Viki babát a többi holmival együtt, és szalad le a kertbe. Ismét az ablakhoz megyek. Figyelek. A gyerekek már türelmetlenek. Egyszercsak megjelenik a .mama" sugárzó szemmel. Kíváncsian veszik őt körül, nézegetik. Fitymálják a babát de nem szólnak semmit. A „papa" a kalapot a „doktor" Viki babát kapja ki az Évike kezéből. Ki-ki a maga zsákmányát vizsgálgatja. A doktor forgatja, lóbálja a „beteget", elhúzza száját, összeráncolja homlokát, hunyorít egyet, és komisz, gúnyos nevetésben tör ki. Ez a hangos, gonosz nevetés felhallatszik az emeletre, még engem is szíven üt Viki babát felmutatják dobálják lóbálják a levegőben, és Évike szívét megsebző nevetésük egymásra ragad. Viki'baba zöld selyemruhája leng. viharzik Haja kóc. arca fura. szeme félig nyitva, műanyag babateste elővillan. Évike bús kék szemét sűrű könnyek áztatják. Arca eltorzul a fájdalomtól. Megtörtén áll a kacagó gyerekek között, és gyötrődve nézi Viki baba megcsúfolását. . . — No. ne bőgj!!! Itt van a vacak babád! Ezt szántad te gyereknek? Csúf. formátlan, rongygubanc a te Vikikéd! Nnnna, de hagyjuk az egészet! Bújócskázni fogunk! Hatvanig számolok — mondja ki megfellebbezhetetlen döntését a „doktor" — Tedd le a gyereket, és bújj! A húnyó a bejárat melletti faihoz hajtja fejét és számol. A kislány körülnéz, babáját a kebléhez szorítja, várja, hová bújnak a többiek Ezt a pillanatot akarja kihasználni. Szeretné visszacsempészni Vikit békés otthonába. Fél lábbal már a bejárati ajtónál van. A hunyó elkiáltja magát: hatvan. Évike megrezzen. A húnyó elkapja őt. „Megvagy, megvagy! Te vagy a húnyó!" — ráncigátja a kislányt, aki ösztönösen védi babáját és vadul kiáltja: „Nem ér a nevem." A többi gyerek is elővánszorog és mindannyian ráncigálják „Te vagy a húnyó. nem menekülhetsz/" A kislány ránt egyet magán, nekiiramodik a lépcsőháznak, és zokogva kiabálja: „Nem ér a nevem." Még mindig ott állok az ablaknál, nézem a letaposott kertet. Évike zokogása a vetőmig hat. Megborzongok. Eljövök az ablaktól, hogy segítségére siessek Hiszen a gyerekem. meg kell őt védenem!... Aztán mégsem teszem. Megállít a gondolat: Edződjék csak meg. míg időben van. Felnőtt korában úgysem kiálthatja, hogy nem ér a nevem... SZÁRAZ PÁL
