Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-27 / 5. szám

Az egészségügy a társadalom része. A modern betegápolás a beteg testi, lelki és szociális szükségleteinek kielégítését tartja szem előtt. Itt olyan mindennapi dolgokról van szó, mint a megfelelő gyógymód alkalmazása, a felesleges vizsgálatok és beavatkozások elkerülése, ■ adekvát fájdalomcsillapítás, emberi hang, a beteg kívánságainak és érdekeinek megfelelő felvilágosítás, együttérzés.

Az orvoslással

kapcsolatban a legtöbb szó a hálapénzről esik. Arról, hogy mitől működik rosszul biztosítási rendszerünk, miért érzi a beteg szükségét, hogy a levont biztosítási díjon felül még hálapénzt is adjon. Hangsúlyozzuk, a kérdésnek csak etikai megközelítése a valóságos okok elfedését eredményezi Azonban jelez valamit, mégha egészségügyi rendszerünk müködésbeli hiányosságaival és az abból adódó defektusokkal nem számol is, és minden problémát az orvos—beteg, nővér—beteg kapcsolatra vezet vissza, vagyis bűnbakot keres.

Az ágyhoz, kötött beteg a leggyakrabban a nővérrel kerül kapcsolatba. Ennek jegyében indította el az egészségügyi minisztérium azt a vizsgálatot, felmérést, melynek során nyolcszázhatvan, a fekvőbeteg-ellátásban dolgozó nővért, és ezerötszáz beteget kérdeztek meg. Kétrészes riportunk toldalék szeretne lenni, függetlenül a felméréstől és mégis beléfolyva, már amennyire a felvett anyag rugalmassága engedi.

I.

Ide ha az ember bekerül, csak pislog a szürke égre kifelé és azt mondogatja: Hej, csak bár már kinn lennék! Körül az égen felhők nyomulnak egymásba, benn fáradt ápolók fáradt betegeket hoznak, a kártyaosztó előtt embertömeg: alig akad talpalatnyi hely, hordágyak kanyarognak a zegzugos folyosókban; mindenütt, amerre csak szem ellát, sürgés, futkározás. Az oldalakon, sarkokban nővérek, fejükön két fekete tűvel odatüzött fityula; várakozók tárgyalják a különféle nyavalyákat. melyek az emberi testet sújthatják; bundasapkás asszonyok a lengőajtók előtt. Mivé lesz itt a hamvas reggel, idő előtti ráncok gyúródnék az ember képére! Első nézésre ennyi a kórház egész geográfiája.

ják. Amiért az iskolában majd fejünket vették, itt egyszerűen nem fontos. Itt gyorsan kell dolgozni, s bizony a sterilitást sem mindig tartják meg, kiveszi a nővér az infúziót, agyontapogatja, az üveget nem fordítja meg, visszateszi. Szombat-vasárnap nem nagyon csomagolják át a beteget; akiket forgatni kéne, azokat nem forgatják. Tele van a beteg felfekvésekkel, kisebesedik, tüdőgyulladást kap, s nem a betegségébe hal bele. hanem ebbe. Vagy sokszor mentünk hétfőn. és a beteg nem volt lemosva. Ez mind a nővéren múlik, hogy mennyire tisztességesen végzi a munkáját, no meg az orvoson, hogy milyen szokást vezet be. Olyan az egész itt az osztályon, mintha váza tört volna el. A gyakorlatban a nővérek nagy része mindig a kényelmesebb megoldást választja. Az a baj. hogy azok az osztálytársaim, akik azt mondták, hogy ők nem így fogják csinálni, nekik mindig lesz idejük a betegre, ugyanolyan morcosak és kiabálósak lettek. mint akiket emiatt lenéztek. Sok függ attól, hogy milyen a kollektíva az osztályon, a hangulat, megbeszélik egymással, ki mit csinál; vagy nincs folyamatosság a munkájukban, az egyik megszegi azt, amit a másik kiad. mert ez is előfordul.

Negyven évesnél idősebb nővért a mi kórházunkban, három műszakon, még talán nem is láttam. Aki lehúz itt egypár évet és férjhez megy, az mind igyekszik ki a rendelőkbe. Hiányoznak a tapasztalt, idős nővérek. Az biztos, hogy testileg-lelkileg teljesen kikészíti ez a munka az embert. De aki igazán szereti, ha csak nincs valami akadály — család, gyerek —. az visszajön ide. Sokan mondják, elmegyek, de itthagyni nem tudják.

sAlóvérke, kérem

Híre nem a legjobb, a munka dandárját a régebbi orvosok végzik, a frissen idekerültek amolyan ugródeszkának tekintik a fényesebb helyek megpályázására. Nagy a fluktuáció, ami természetesen rajta hagyja nyomát a szervezettségen és a munka kontroliján is. A vezetőség ahelyett. hogy a törzsállományt erősítené, minden vándormadarat befogad. A nővérek nagy része bejáró, általában a helyi egészségügyi középiskolából kerül ki. Itt betartani a korszerű egészségügy aranyszabályát, mely már Arisztotelész korában is a cél. eszköz és a módszerek egységét írta elő, nagyon nehéz.

Zsuzsa, kisnővér: Talán azért éri több bírálat a nővér munkáját, mert az van szem előtt. Az egész szoba zsűrizi, mit hogyan csinál. Az orvos, a mi kórházunkban legalábbis, tünékeny jelenség, alig van a betegek között (persze nem mindegyik). Megcsinálják a szakvizsgájukat, s már se hírük, se hamvuk. Azoknak a betegek nem is mernek szólni; nem tudják szakmai szempontból elbírálni a munkájukat, hogy helyes terápiát írtak elő vagy nem — ebben a tekintetben az orvosok biztonságban vannak. A beteg velük szemben laikus. Minket meg könynyü ellenőrizni, rajtunk vezetik le a feszültséget, villámhárítók vagyunk.

Az a helyzet, míg nem kezdtük el a gyakorlatokat, fogalmunk sem volt, mi ennek a pályának a lényege. Legtöbbünknek semmi konkrét kötődése az egészségügyhöz nem volt, csak imponált a fehér kötény, meg gyerekekkel szerettünk volna foglalkozni. Arra nem számítottam, hogy ilyen ronda betegségek lesznek, bűzök, pisiltetni, pakolni kell a betegeket. Az iskola meg a gyakorlat: ég és föld. Mi egész délelőtt pepecseltünk egy művelettel, amit az osztályon percek alatt meg kell csinálni, s természetesen nem az előírásoknak megfelelően csinál\