Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-06 / 41. szám
véletlenség volt itt. a Kara-Kum elragadó csodája, és ugyanilyen csoda volt. Grisának úgy tűnt föl, az Olgával való találkozás. Olga leningrádi biológus. A férje valahol északon maradt Nem, gyermekük nincs, és valószínűleg nem is lesz. így alakult az életük... Nemsokára teljesen besölétedett. Viszszamentek az állomásra. Unalmas semmiségekről beszélgettek: a tó vízszintjéről. arról, hogy itt nincs illata a virágoknak, a csillagok viszont szokatlanul nagyok. A terasz mellett megálltak. Grisa megfogta Olga kezét, suttogva megkérdezte: — Álmos? — és lassan magához húzta. — Egy kicsit már álmos vagyok. Korán szoktunk lefeküdni. Grisa a másik karját is megfogta, és még közelebb húzta magához. Olga hozzásimult. — Fainával lakik? — Nem. Faina ott lakik, abban a sarokszobában ... Suttogva beszéltek. Olga arca egész közel volt. Grisa érezte hajának eperszappan-illatát. — És maga melyikben? — Ebben a terasz mellett... Látja, nyitva van a védőtábla. Olga elfordította a fejét, Grisa pedig az ajkát kereste, meg akarta csókolni. Átölelte nagy, de könnyed testét mindkét kezével, egyre jobban szorította magához. Olga nem ellenkezett, csak a fejét fordította el. — Kirill vár... Grisa ujjai szétnyíltak. — Hol? — A szobában. Akarja, hogy bemutassam magának? Grisa hallgatott egy ideig, aztán sóhajtott: — Igen. • Felmentek a lépcsőn a teraszra, ahol Rejf és Lobutyev horkolt, majd a kis folyosón lábujjhegyen átsurrantak a nyikorgó ajtajú szobához. Mindenütt sötét volt. Nekimentek mindennek. Olga letérdelt, és égő gyufát kezdett dobálni az ágy alá. — Kir. Kir, Kir! Grisa csendben állt a sötétben, aztán ő is letérdelt. Kiderült, hogy Kirill egy kis nyuszi, aki nem kíván ismerkedni. Grisa bemászott az ágy alá. Az izgalomtól sehogy nem tudta meggyújtani a gyufát. A nyuszi elszaladt az arca mellett, és elrejtőzött a szoba másik sarkában, egy bőrönd mögött. Nem volt könnyű megfogni. különösen sötétben. Villámgyorsan futkosott az ágy és a bőrönd között. De valami okból feltétlenül meg kellett fogni. Végül Grisa elkapta a meleg, törékeny szőrcsomót, és átadta Olgának, aztán lihegve és halkan leültek az ágyra, simogatták a szarafán aljába fogott nyuszit. amely valószínűtlen ül reszketett, és Grisa szive ugyanúgy remegett, mint a nyúl... sen telített, vörösbor-színük volt. a buckák teteje felé halványult, egészen a gerincükön pedig csak néhány szál virított. Képtelennek tűnt föl. hogy ennek a virágtengemek egyáltalán nincs illata. — Nem tudok elutazni magától. Olga, egyszerűen beteg vagyok... — mondta tompán Grisa, és kezével nyomogatta Olga puha. lusta ujjait. — Itt maradhatok? Örökre? Olga óvatosan kiszabadította a kezét, lehajolt, és letépett egy pipacsot. Ujjával megérintette fekete közepét, aztán tépdesni kezdte szirmait. — Szép, igaz? — Az utolsó szirmot magasra felemelte és leejtette. — Egy hónap múlva pedig kezdődik a hőség, és minden kiég. Minden, minden ... Semmi nem marad. Nyugodt mosollyal nézett Grisára. ahogy a bánatos felnőttek néznek a gyermekek játékszomorúságára A tevéket már felmálházlák. Rejf és Lobutyev mellettük állt egy homokbucka tetején, és integetett. Rejf kiáltott valamit. Grisa vánszorogva elindult felfelé. Összetörtnek, reménytelenül szerencsétlennek érezte magát... A kutatócsoport július közepén visszatért a sivatagból Kazandzsikba. A tizenöt ember, a két tehergépkocsi és a hét teve megállt néhány órára a tó partján. Grisa a három hónap alatt feketére sült a naptól, lesoványodott, rőt bajuszt növesztett, amely már kifakult, hangja nyerssé, a széltől és a vodkától rekedtté vált: igazi földmérői basszus. — Ejha. magára nem lehet ráismerni, Grisa! — mondta csodálkozva Olga, amikor találkoztak. Ő is megváltozott, Grisa észrevette, hogy a melle lapos, nem jól viseli a melltartót, arca fáradt, hóna alatt izzadságfoltok a ruháján. Mégis volt benne valami, ami vonzotta, de egyáltalán nem úgy. mint azelőtt. A terasz tornácán ültek az árnyékban. — Az állomáson minden a régiben — mesélte Olga —, csak Fainának mondtak fel. Glafira Sztyepanovna féltette tőle a Nyikolaját. szörnyű botrányt csapott. Persze butaság, de sajnálom Fainát. Hiszen olyan magányos... Grisa nem tudott visszaemlékezni Faina arcára. Nem is igyekezett visszaemlékezni. Gondolatban már Ashabadban járt, aztán négy nap múlva otthon lesz. Moszkvában. Fullasztó volt a hőség. Fehéren izzóit a homok, az állomás körül a homokbuckák kihaltak és kopárak voltak, mint a sírok. A homokból imitt-amott poros cserje meredezett. Nem volt itt soha se pipacs, se zöld fű. semmi, csak homok és hőség. B. FAZEKAS LÁSZLÓ fordítása Fedír Lazorik A HATTYÚ SIKOLYA Hová lett az őszinte derű a pásztorélet nyájas szabadsága,— hol vannak az álmok, szárnyaló remények, amelyekről a sík mezőn annyit olvastam epedőn a terebélyes tölgyfa alatt?... Hová lett kedvesem kézszorításának nyoma,— hol vannak a fényes teremben lejtett táncok, a lányszemek bársonya, a csillárok és a rózsálló arcok sora, a diákkoromban megálmodott lányok mosolya? Messze szálltak, elsuhantak, mint a nótában a darvak, elszállt az ifjúság, s a tegnapi világ, csak a sajgó szívben maradt millió dermedt pillanat... De... meghunyászkodni— nem szabad a zord idők foga alatt! Hinni fogunk majdan a mesékben,— ... A meggörnyedő házak között, ha nagy a hó, olyan kedves lesz nekünk január-nagyapó, majd deli-május nyit a tél közepén, friss rügyet fakaszt, s az ifjúságnak,— átnyújtja a gyümölcsös ágat... Fordította: Dénes György V. Grendzsa-Donszkij SÖTÉT ÉJJEL írok... Éjfél van ... Nem megy! Selejtvers — tűzbe vetem! Bennem hangsorok zengnek, kint az éj — szurokverem. Nyoma sincs sehol fénynek; ez az éj bágyaszt engem, hervaszt, akár az élet itt — távol-idegenben. Kint zongoraszó árad, felsír egy bús síp hangja. Miért e maró bánat ? Ki tudhatja? Ki tudhatja? Fordította: Petrik József Reggel, akárcsak tegnap, lángoltak a pipacsok a napfényben. A homokbuckák között a mélyedéseknek különö-A két verset a csehszlovákiai ukrán köbök készülő antológiájából választottuk. A kötet a Madách kiadónál jelenik meg.
