Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-06 / 41. szám
P ip a c s o k A mezítlábas kislány egy kancsó hideg vizet egy tál aludttejet és egy kerek türkmén kenyeret tett az asztalra. Grisa és két társa nekiesett az aludttejnek. Egy tálból kanalaztak. Bejött két szarafános, erősen lesült, csupasz vállú nő, és köszöntek egymásnak. Az egyiket, a fekete hajú, szikár, barna arcú és szikár lábú nőt Fainának hívták: ő volt itt a rádiós. A másikat, aki telt és magas volt, Olgának hívták. Aztán Glafira Sztyepanovna, a metrológiai állomás vezetőnője jött be. A nők mosolyogva nézték, milyen mohón esznek a térképészek. A térképészek is mosolyogtak, és sebtében kissé tréfálkoztak egymással. Nemcsak az étel iránt fogta el őket a mohó vágy, hanem az árnyékos terasz, a nedves padló szaga, a hűvösség, a pihenés, a női arcok iránt is... — Csodálatos itt maguknál — mondta Lobutyev. — Mintha Szocsiban volnánk. — Egyáltalán nem! Itt ezerszer jobb! — vetette ellen tele szájjal Rejf. — Mondják, maguk itt egyedül vannak, férfiak nélkül? A talpraesett Faina válaszolta rá, hogy valóban, mondhatni, férfiak nélkül vannak. A metrológiai állomásukat ezért is nevezik ..nőinek". Nyikolaj Makarovics, a vezetőnő félje nem számít. Ő mindig olyan szerény, észrevehetetlen! ... — Amikor alszik — mondta Glafira Sztyepanovna. Cigarettázott, és a térképészeket is megkínálta. A teraszról látszott az állomás előtti homokos udvar, amelyen szélmotor és méhkasokra emlékeztető magas állványokon valamiféle műszerek voltak. Az esti napfény narancssárgára festette a homokot. Az állomás körül levő homokbuckákat piros tajték lepte el' virágzó pipacsok milliói. A napfényben lángoló, égőpiros koralltenger elborította az ember szemét, mint a vér. prilis volt,, virágzott a sivatag. Grisán kívül senki nem vette észre ezt a lenyűgöző szépséget. Ö még újonc volt. Őt még csodálatba ejtették a pipacsok, csodálatba ejtette az élet ebben a faházikóban, ott a homoksivatagban, amelyről olyan nyugodtan beszélt Glafira Sztyepanovna. — Autodidakta módon tanultam, és már tizenhárom éve dolgozom. Nagyszerű itt! Szerintünk mintha üdülőben volnánk. Itt az édesvízű tó, a falu sincs messze: hatvan kilométer ide. Csizmiben is a fétjemmel dolgoztunk, igaz. ott mintha szigeten éltünk volna. Az első hat évben ketten voltunk, ő meg én. A féljem még a szüléseknél is segédkezett a szülész helyett. Glafira Sztyepanovna hangja mély, rekedt, teljesen férfias. Ő maga pedig vaskos, alacsony és kerek arcú, mint egy matrjoska-baba. Öt gyereket nevelt fel. Mit is csinált volna a homoksivatagban? Van rá idő ... JURIJ TRIFONOV SZKUKÁLEK LAJOS illusztrációja Grisa különös izgalomba jött, képtelen volt összeszedni a gondolatait — talán a fáradtság okozta, hogy érthetetlen módon az aludttej hódította el. Könnyű mámorhoz hasonló érzés fogta el. De igen valószínű, hogy Olga okozta ezt. Olga távolabb ült a többiektől, hátát a terasz fakorlátjának támasztotta. Telt kaijának. váltanak és a csípőjére szorosan feszülő szarafánnak vonalaiban volt valami nyugodt lustaság, valamLvégtelen nőiesség, ami sóvárgást keltett. Olga hallgatott. és alig észrevehetően mosolygó, zöldes szemével hol Rejfre. hol Löbutyevre. hol pedig Glafira Sztyepanovnára, a főnöknöjükre nézett, és isten tudja, mire gondolt. Vajon-mire gondolt! — Csizmiben szoktam rá a dohányzásra. Nagyon fájt ott a fogunk — magyarázta Glafira Sztyepanovna —, kezelésre meg nem volt lehetőség, körös-körül csak a sivatag. A pásztorok engem is megtanítottak teijakot szívni, az az ópiumuk. Igaz. hogy enyhíti a fájdalmat, de a fogakat rettenetesen tönkreteszi. Ezt csak később tudtam meg... Látják? Kinyitotta a száját, és megmutatta fémfogait. — Nincs forró vizük, hogy megborotválkozhassam ? — kérdezte Rejf. — Adok, jöjjön — mondta Faina. Bementek a házba. — Holnap korán elindulunk, öt óra felé — mondta ásítva Lobutyev. — Addig is érezzék otthon magukat — szólt Glafira Sztyepanovna. — Egyszóval, aztán elküldték hozzánk egy fizikatanárt. az öreg Migunovot. A leánya is vele jött. Fél év múlva az öreg megbetegedett skorbutban. és meghalt. Megint egyedül maradtunk Nyikolajjal. — És maga. Olga. mit dolgozik? — kérdezte váratlanul Lobutyev. — Agrometeorológiai megfigyelő vagyok — mondta Olga. — Az mi? — Megfigyeli a füvet, a madarakat, a halat, amikor ívik, és így tovább — magyarázta Glafira Sztyepanovna. — Nemrég van nálunk Olga Szergejevna. Ez itt jó hely, sok a víz, a fa. De Csizmiben három kilométerre volt a víz, az is teljesen kénes. Nagyon szenvedtünk, különösen a cipeléstől. Olga csendben hallgatta a fönöknő magyarázatát, és zárkózottan, csak a szemével mosolygott. Glafira Sztyepanovna pedig mesélt a negyvennyolcas földrengésről, amikor az éléskamrájuk megrepedezett, és arról, hogy egyszer, amikor egyedül maradt, egészen egyedül a gyermekekkel, bement hozzá két bandita, azok közül, akik a sivatagban rejtőzködnek, és éjjeli szállást kértek, de elriasztotta őket a rádióadóval (mindennél jobban félnek a rádióadótól), és arról, hogy férje bocskort készített, hogy a homokban járni tudjanak, meg arról, hogy a férjét megcsípte egy fekete rovarpók. és ők rádión keresztül megkérdezték Ashabadot: ..Veszélyes-e a fekete rovarpók csípése?” — elmesélte a tizenhárom hosszú év minden eseményét. Kint valaki tördelte a sócseijét. Hallatszott a fa száraz recsegése, ahogy széttört a kövön. Füstszag teijengett. A mezítlábas kislány szamovárt hozott a teraszra, aztán megjelent Nyikolaj Makarovics — egy apró. kissé görnyedt hátú emberke, arca ráncos és a sokéves lesüléstől barna volt. Szó nélkül, valahogy fellengzősen kezet fogott a térképészekkel, töltött magának egy bögre zöld teát. és inni kezdte, hangosan ropogtatva a cukrot, és csámcsogott. Glafira Sztyepanovna folytatta elbeszélését. Aztán bejött Rejf. és a térképészek is hozzáfogtak a teázáshoz. Hirtelen leszállt az alkony, mintha az égből zuhant volna le. Lobutyev leplezetlenül ásítozott. és körbetekingetett, kereste. hova fekhetne le. Mint minden kövér ember, ő is szeretett aludni. Glafira Sztyepanovna két idősebb leánya becipelt egy alumínium nyugágyat meg egy nagy, fekete filc szőnyeget, amely fullasztó gyapjúszagot árasztott. A nők eltávoztak. Grisa nem volt álmos. Egy percet még ült a helyén, kétségbeesetten igyekezett összeszedni a bátorságát. majd hirtelen felugrott, és Olga után futott. — Olga. aludni megy ? — Hangja bizalmaskodón és hamisan csengett. Olga meglepetten hátraintett. — Én? Nem. — Esetleg. .. Nincs kedve kijönni a tóhoz? ' — Menjünk. Magamra kapok valamit. Rögtön... Grisa az udvaron állt. és nézte az eget. Az ég áttetsző zöld volt. nyugaton teasárga árnyalattal. Olga sötét kabátkában jött ki. Kezét melle alatt összefonva tartotta, amitől melle még dúsabbnak tűnt föl. — Gyerünk — mondta egyszerűen. Ugyanolyan magas volt, mint Grisa. Amikor az alacsony fakerítés kiskapuján kimentek, kicsapódott egy ablak védőtáblája. — Sokáig maradsz? — kérdezte valaki éles hangon. — Egy negyedóráig, Fajecska — válaszolta Olga, és gyorsan visszanézett. A tó partját összetaposták a barmok. Egy homokbucka mögül kinézett az alacsonyan álló, narancssárga hold, de fénye nem érte el a tavat, amely áz ég sápadt, zöldes derengésétől csillogott. Körös-körül tíz, északra pedig száz kilométerekre sivatag terült el; ez a tó merő
