Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-27 / 5. szám
Olvasónk, aki hónapokkal ezelőtt levelében megkeresett bennünket, nem a saját érdekében fogott tollat Egy nőismerőse nevében kérte szerkesztőségünk segítségét hogy ügyében annyi év után végre győzedelmeskedjék az igazság. Meglehetősen bonyolult az elmúlt évekbe, sőt évtizedekbe visszanyúló családi vitáról volt szó. amelyben — néhány bizonyíthatatlan körülmény, hiányzó okirat miatt — szinte lehetetlenség volt tisztán látni. Arról folyt a vita — a két egymással szemben álló fél rokon, mégpedig közeli rokon volt hogy kié is tulajdonképpen egy bizonyos földdarab, amely a két fél lakóháza között húzódó kert része. Néhány lépésnyi főidről volt szó csupán, éppen ezért megdöbbentett az a keserűség, az a mindenre elszántság, hajthatatlanság, ami a két fél és a többi családtag, valamint az őket támogatók szavaiból, tekintetéből áradt Fájt látnom, hogy ezekben a kemény munkában megfáradt megtört idős parasztemberekben mennyi indulat halmozódott föl egymás ellen. A sok huzavona, bírósági pereskedés során tönkretették egymást és magukat az asszonynak, panaszolták, már a puszta életét is féltenie kellett rokonaitól. Szemmel láthatólag mindnyájan túl voltak már egy bizonyos ponton, elcsukló hangjuk, reszkető kezük, könnyel telt szemük árulkodott erről. Ahogy hallgattam őket egyre inkább bizonyossá vált bennem, hogy nem tehet rajtuk segíteni, hogy egyik fél sem hajlandó engedményt tenni, hogy egy jottányit sem engednek, hogy Ponciustól Pilátusig járnak majd továbbra is, hogy érvényt szerezzenek valódi vagy vélt igazuknak. Hiába a józan ész érvei, hiába a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldás lehetősége, hiányzott az erre való készség, akarat Levélben mondtam el akkor a látogatásom után a véleményemet kérve olvasónkat és védencét legyenek ők a nagyvonalúbbak, fogadják el a köztes megoldást saját nyugalmuk, belső békéjük, egészségük érdekében is. Levelemre sem akkor, sem azóta nem érkezett válasz, tudtam, nem ezt várták tőlem, mégsem voltam képes arra, hogy meggyőződésem ellenére arra biztassam őket, körömszakadtáig küzdjenek a vitás területért. Akkor és azóta is sokszor elgondolkoztam azon. vajon miért tudunk olyan makacsul ragaszkodni valamihez, akár olyan áron is, hogy nem beszélünk a másikkal, hogy halálosan gyűlöljük, ártunk neki. Tudom magamról is, hogy ha az ember meg van győződve igazáról, nem egykönnyen képes arról lemondani, be akarja mindenáron bizonyítani, hogy objektiven nézve is az ő oldalán áll az igazság. De vannak helyzetek, események, amikor fölül kellene emelkednünk kicsinyességünkön, amikor előbbrevalónak kellene éreznünk, többre kellene értékelnünk embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkat, amikor a mérleg két serpenyője közül annak kellene súlyosabbnak lennie, amelyben az emberiesség, az engedni tudás, a szeretet van. Mert hogyan fajulhatnak odáig ezek a családi, szomszédok, ismerősök közti kisebb-nagyobb viták, perek, szóváltások, hogy nem áll szóba egymással — nemegyszer éveken át vagy akár a halálig — testvér a testvérrel, szomszéd a szomszéddal, apa a fiával? Miért olyan kevés bennünk a megértés, a türelem, a tolerancia másokkal szemben? Miért nem tudunk olykor könnyedén legyinteni, hogy vigye el az ördög, megteszem az első lépést a másik felé. hogy megegyezzünk, kibéküljünk, kompromisszumot kössünk? Miért csontosodunk bele, miért ragaszkodunk sokszor rögeszmésen valamihez, amit igazságnak hiszünk, bár az talán csak féligazság ? Miért nem éljük bele magunkat a másik fél helyzetébe, miért hiányzik belőlünk az empátia, miért feledjük olykor emberi méltóságunkat? Két idős férfi — egy ház társtulajdonosai — hosszú éveken át perlekedett egymással, megkeserítve a maguk és egymás életét Aztán — még mielőtt pont kerülhetett volna csatározásaik végére — meghalt egyikük, nemrégiben pedig a másik is; magukkal vitték utolsó éveik vitáit veszekedéseit csúnya jeleneteit. Vajon érdemes volt-e? Nem az a járhatóbb út az emberibb és emberiesebb, hogy felejtve sérelmeket és tisztázva félreértéseket, megértéssel és szeretettel közeledve a másikhoz, a kölcsönösség elve alapján, engedve a mi igazságunkból elismerjük és elfogadjuk a másik igazságát is? BERTHA ÉVA IGAZSÁG MINDENÁRON? NAGY LÁSZLÓ felvétele Főszerkesztő: PÁKOZDI GERTRUD Főszerkesztő-helyettes: JANDÁNÉ HEGEDŰS MAGDA Megbízott szerkesztőségi titkár: HRTANNÉ ZSEBIK SAROLTA Grafikai szerkesztő: ORDÓDY DÉNES A Szlovákiai Nőszövetség hetilapja XXXV. évfolyam Kiadja a Szlovákiai Nőszövetség KB ZIVENA kiadóvállalata. 812 64 Bratislava, Nálepkova 15 — Szerkesztőség: 812 03 Bratislava. Leninovo námestie 12. Telefon — titkárság: 334—745 — Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat — Megrendelhető bármely postahivatalban vagy kézbesítőnél — Előfizetési díj negyed évre 36.40 Kis. — Külföldi megrendelések: A Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat — PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlace. 810 05 Bratislava. Gottwatdovo nám. 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Hiriapelöfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) — Budapest V„ József nádor tér 1. Előfizetési dij: évi 180.—Ft — Csekkszámlaszám MNB 215—96 162 — A SUTI 6/28 engedélyével. Nyomja: Vychodoslovenské tlacíame. n. p., 042 67 Kosice. Svermova 47. Indexszám: 49 413 Kéziratokat és képeket nem őrzőnk meg és nem küldjük vissza! Címlapunkon: Kellős szerepben. Könözsi István felvétele (írásunk a 12—13. oldalon)
