Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-06 / 41. szám
A színésznő — Minek rólam írni, hiszen én csak egy öregasszony vagyok — mondja Csanaky Rudolfné sládkovicovói kertjének hűvösében ülve. — Minek rólam írni? — ismételgeti többször is, aztán csak felsejlik előtte a múlt, s mint filmkockák, peregnek az események. Mesélni kezd ifjúkoráról, amelyet csak az tett széppé, hogy reménykedő fiatal volt, s hitte, megváltozik a világ, jobbak, emberibbek, igazságosabbak lesznek a viszonyok. — Tizenketten voltunk testvérek, apa nélkül nőttünk, az iskolában könyvem sem volt, a szomszédom könyveibe pillantgattam bele. Tizenhárom évesen már dolgozni mentem, répabogarat szedtem, földmunkákat végeztem, mikor mi volt soron. Tizenhat évesen aztán a konzervgyárba kerültem. Egyetlen örömöm a munka lett, meg ha énekelhettem. Az udvarunkban összegyűltek a fiatalok, letelepedtünk a fűbe, citeráztunk, szájharmonikáztunk, ez volt minden boldogságunk. Mi is lett volna más, hiszen olyan szegények voltunk, a rajtunk levő ruhán kívül semmink sem volt. A gyárban akkor nagyon erős volt az összetartás, a munkásmozgalmi emberek igazi, jó kommunisták módjára nevelték, irányították a fiatalokat. A mi egész családunk baloldali érzelmű volt, fiútestvéreim minden este a mozgalomról beszéltek. Varga Béla, Vavrik Gyula, Vavrik Ferdinánd, Szalay István rendszeresen nálunk gyülekeztek. Egyszer aztán szóltak nekem is: „Manci, gyere, fogunk színházat játszani!" — így csábítgattak, most is szinte hallom, ahogy mondták. Úgy hívtuk, hogy „a szövetkezet" azt az épületet, ahol összejöttünk. A diószegi proletkultosoknak jó hírük volt már akkor a környéken. Az első színielöadásuk a Remény volt, 1932-ben. Én az első szerepemet a Tavaszfakadásban kaptam. Szobalányt játszottam, kék ruhában, fehér kendőben. Úgy mondogatták, hogy nagyon szép voltam! — mondja és csak néz a messziségbe, a múltba, s azt latolgatja, folytassa-e. Sürgető tekintetemre újra belekezd: — Aztán jött a többi! Balogh Évával, Zelník Annával játszottunk együtt, ők már elmentek, szegények! Amíg éltek, összejártunk, emlegettük a fiatalságunkat, pedig csak ez volt benne szép: a színdarabok! Az Egyetlen asszony, a Vakablak, a Tűzmadár, az Éjjeli menedékhely, a Trojka — úgy játszottunk, úgy beleéltük magunkat, hogy el is felejtettük, a színpadon vagyunk. Csak a fergeteges taps hozott vissza a valóságba, mert mindig nagy sikerünk volt. Mi meg olyan boldogok voltunk, hogy a közönség, az egyszerű munkásemberek úgy örülnek, úgy tetszik nekik a mi előadásunk! Most már csak a férjemmel emlékezgetünk ezekre, vele beszéljük meg azt is, milyen más ma, mindenük megvan az embereknek és mégis milyen kegyetlenek, sokan csak önmagukkal törődnek, azt tartják, már nincs szükség a társadalmi munkára, az összefogásra. Pedig nincs igazuk! Aztán ott voltak a május elsejék! Itt mindig nagy felvonulás volt, igazi munkásünnep, olyan hangulat, amely ma már nincs, pedig akkor nem is igen szervezték a felvonulást, mégis micsoda tömeg jött össze! És a szeretet őszinte volt, örültünk egymásnak. Mi, fiatalok már hetekkel előtte piros szegfűket készítettünk, persze papírból. Az ünnepnapon aztán ezeket tűztük ki, ezért pénzt adtak, amit átadtunk a pártszervezetnek. Szabó Sándornak, egy gazdag helybelinek is fel akartam tűzni egy szegfűt, mire ö azt kérdezte nagy gőgösen: „Fehér nincs?" Erre én azt mondtam: „Nincs, a fehér még nem nyílott ki!" Nem is vett, de nam baj, vettek a szegények, akik nem sajnálták a párt támogatására a csekélyke pénzüket. Nehéz idők voltak, gyötrelmes életünk volt, ezek voltak a szépek benne. Aztán egyszer jött hozzánk Nagy Szilveszter, nálunk egyedül neki maradt meg a pártigazolványa — amikor jöttek az üldözések mindenki igyekezett eltüntetni, megsemmisíteni az igazolványát —, hogyan, hogyan nem, ő megőrizte. Bátorság, mindent megvető merészség kellett ehhez. Szóval jött, s mondja, hogy Tornócon (Tmovec nad Váhom) felvonulást rendeznek, innen nyolcszáz ember megy, a színjátszócsoportnak is ott a helye. Hát mi aztán kitettünk magunkért, a Vág partján játszottuk el a Toldit Ez volt az utolsó előadásunk, utána más idők jöttek, gyülekezni veszélyes volt, a párttagok is csak lopva találkoztak. A bátyám képviselő volt, több éjjel is találkozott nálunk Siroky, Sirokyné, Lörincz Gyula, Steiner Gábor, Major István! — tekintete újra a távolba réved, messze, nagyon messze. Valójában csak számunkra távoli az az időszak, amelyet ö megélt emberi tisztaságban, segíteni akarásban, kommunista meggyőződésben. Önzetlenül dolgozott jelenünkért, s bár elszomorítja öt betegsége, kora, bánkódik a világ sorsa felett, felderül a jelen biztonságát látva, mely jövőt tervező akarásukat igazolja. Azokét, akik annak idején megálmodták, s megtervezték ezt a társadalmat! BENYÁK MÁRIA Fotó: a szerző » » * Figyelmemmel ez alkalommal a dolgozó nők felé fordulok. Fontosabban a „fődolgozók" elé. Elsősorban azok felé, akik fontos szerepet töltenek, vagy töltöttek be koruk (korunk) társadalmában. Hogy úgy mondjam: hatáskörhöz jutottak. Tárgyilagos szemlélettel bírván, ellenőriztem a múltat is, és ilyenformán eljutottam néhány, nők által betöltött királyi trónusig. No... mondhatom, azért azok sem voltak mindig arany idők. Királynőkkel, császárnőkkel sem cseréltem volna helyet minden időben. Volt királyi asszony, akit lenyakaztak, volt, akit szíven szúrtak, olyan is volt, akit méreggel fosztottak meg rangjától. (Úgy értve: életet kioltó méreggel.) No és olyanra is rábukkantam kutatásaim során, akit puszta kézzel fojtottak meg. Nos hát ennek a likvidálási formának, hála haladásunknak, immáron vége. A királyi hivatalok is demokratizálódnak. Némely királyfiak polgári családból származó élettársat választanak maguknak, némelyek akarva, vagy kedvük ellen, köztársasági elnököknek adják át a kormányzásba való beleszólás jogát. Annál gyakrabban tünedezik fel azonban „a gyenge nem " a diplomáciai forgalomban. Olyik kedvünkre, másik kedvünk ellen teljesíti megbízatását a harmadik sehogy... De miután sem az egyikhez, sem a másikhoz semmi közöm, nem avatkozom a dolgaikba. Én most a közvetlen környezetünkhöz tartozó királynőkről, nem szépségkirálynőkről, a kiskirálynőkről kívánok beszélni. Sorsom óvjon attól, hogy kritizálni merném a „működésüket".. . Inkább a fellépésük, a tárgyalási módszerük ellen emelek vétót. Nem új téma, sokan és gyakran emlegetik, hogy bizonyos pályák „elnőiesedtek”. Hivatkozva haladó hagyományainkra, ezt nem is tartom hibának. A hiba ott kezdődik (vagy ott folytatódik), hogy nem mindig, de elég gyakran, ha nő kerül lényeges beosztásba, az íróasztala másik oldalán megjelenő ügyfelet — amenynyiben nő az illető nem tartja személyéhez méltó tárgyaló partnernek. Hogy világosabban fejezzem ki magam, és ne bonyolódjak bele saját körmondataimba, kimondom egyenest. A fontos beosztásban működő nődolgozók, nő ügyfeleikkel szemben idegesek, fölényeskedők, türelmetlenek, fennhéjázok. Minél fiatalabb, a hivatallal megbízott annál türelmetlenebb és annál gyakrabban feledkezik meg arról, hogy ö van az ügyfélért, és nem az ügyfél miatta ... Bocsánatot kérek a tiszteletreméltó kivételtől. Tudom, az is van. Azt is tudom, hogy dolgozóink el vannak halmozva munkával és munkakörrel. Azt is belátom, hogy némelyik ügyfél — pláne magas kort megélt öregasszonyok, avagy munkában túlhajszolt idegroncsok — néha fölösleges szöveget is kevernek mondanivalójukba (különösen ha már tizedszer állnak kérésükkel ugyanazon asztal előtt), miáltal maguk sem rendelkeznek a tárgyaláshoz szükséges hidegvérrel, de azért szívesen nyomnék olykor diadémot a kiskirálynők tökéletes frizurájára, és azzal együtt nyakaztatnám le őket. Minél fontosabb beosztásban feledkeznek meg arról, hogy a hivatalukkal járó „működésükért" fizetést kapnak, minél gyakrabban feledkeznek meg a beosztásukkal járó kötelező udariasságró! annál keményebben büntetném őket... Hadd kínlódjanak! Más a helyzet, amikor a pult mögött nem tud uralkodni idegein a nődolgozó. Annak legalább megmondhatom a véleményemet Legfeljebb máskor nem vesz elő részemre a pult alól árut... Ezt még csak megreszkírozhatom. De ki mer feleselni egy kiskirály nővel, akitől létfontosságú ügye függ? Egyetlen megoldás létezik tehát... Kis felségéhez kérésünk érdekében férjünket, vőlegényünket, vagy udvarlónkat) kell elküldeni, és miután reménytelennek látszó ügyünket eredményesen elintézte, gondoljunk hálával haladó demokráciánkra, mely végül kivívta számunkra emancipációnkat: jogegyenlőségünket... t
