Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-29 / 40. szám
André Mauroh N égyéves voltam — mesélte Natalie —, mikor anyám elhagyta apámat, hogy egy szép német férfihoz menjen feleségül. Nagyon szerettem apámat, de ö gyenge, beletörődő természetű ember volt, s nem erőltette, hogy magánál tartson Moszkvában. Én viszont, akaratom ellenére, nemsokára csodáltam mostohaapámat, aki szeretetet mutatott irántam. Ám azt, hogy apámnak nevezzem, elutasítottam: a legmegfelelőbbnek az látszott, ha úgy, mint anyám, én is Heinrichnek szólítom. Három évet töltöttünk Lipcsében, mikor anyámnak rövid időre vissza kellett mennie Moszkvába, hogy néhány ügyet elintézzen. Felhívta apámat telefonon, szívélyes hangon beszélt vele, és megígérte neki, hogy engem egy napra odaküld hozzá. Én boldog voltam, hogy viszontláthatom őt, és újra ott lehetek abban a házban, ahol annyit játszottam, s amelyről csodálatos emléket őriztem. Nem is csalódtam. A háziszolga a kapunál, a nagy behavazott udvar egyezett azzal a képpel, amely emlékezetemben megmaradt... Ami pedig apámat illeti, ő valóban elkövetett mindent, hogy azt a napot emlékezetessé tegye számomra. Új játékokat vásárolt, remek ebédet főzetett, és estére a kertben egy kis tűzijátékot készített elő. Apám nagyon jó, de rendkívül ügyetlen, amolyan kétbalkezes ember volt; bármilyen jószándékkal fogott is hozzá bármihez, az balul ütött ki. Az új játékok láttán régi játékaim után kezdtem vágyódni, de azok már nem voltak meg. A cselédek, akikre nem ügyelt fel háziasszony, rosszul készítették el a jó ebédet, s én beteg lettem tőle. A tűzijátéknál pedig egy szikra a háztetőre hullt, onnan a kérvényen át régi szobámba esett, és meggyújtott egy szőnyeget. Vödörrel a kézben, táncot alkotva kellett a házbelieknek hozzálátniuk, hogy még a kezdetén elfojtsák a tüzet, s apám közben megégette az egyik kezét. így aztán erre a napra, amelyet szép emlékül szánt nekem, az ijesztő láng és az égett szag emlékeztetett. Mikor estefelé a Fraulein értem jött, könnyek között talált. Kislány voltam még, de erősen érzékeny az érzésbeli árnyalatokra. Tudtam, hogy apám szeret, és minden tőle telhetőt megtesz a kedvemért, de semmi sem sikerül neki. Sajnáltam öt. és ugyanakkor egy kicsit szégyenkeztem is miatta. El akartam titkolni előtte ezeket a gondolatokat, mosolyogni próbáltam, de könnyeztem. Elindulásunk előtt apám említette azt az oroszországi szokást, hogy karácsonyra az emberek képeslapot adnak barátaiknak, s hogy ö is vett nekem egyet. remélve, hogy tetszeni fog. Ahogy ma visszagondolok arra a képeslapra, tudom, hogy szörnyű volt, de akkor szépnek találtam. Fenyőfák, csillogó hópelyhek, a háttérben a kék éjszakai ég vörösen fénylő csillagaival, ez volt a képen, meg egy szánkó, amelyet úgy lehetett egy kartoncsíkkal mozgatni, hogy azt a látszatot keltette, mintha a havon siklanék. Megköszöntem az ajándékot, megcsókoltam apámat; elbúcsúztunk. Nemsokára jött a forradalom, és én többé nem láttam őt. A Fraulein visszakisért a szállodába, ahol anyám és mostohaapám lakott. Vacsorára készültek barátaikhoz; anyám fehér ruhát viselt, nagy gyémánt nyakékkel. Heinrich frakkban volt. Kérdezték, hogy éreztem magam. Kihívó hangon feleltem, hogy csodálatos volt; elmeséltem a tűzijátékot, egy szót sem említve a tűzesetről. Aztán, apám nagylelkűségének kétségtelen bizonyítékául, megmutattam a képeslapot. Anyám, amint megnézte, nevetésre fakadt. — Istenem, ez a szegény FSerre nem változott... Ez a lap egy giccsgyűjteménybe illenék! Heinrich, aki közben engem figyelt, odahajolt hozzá, és rosszallóan mondta; — Menjünk, menjünk... És ne itt, a kislány előtt. — Elkérte anyámtól a képeslapot, mosolyogva csodálta meg a csillogó hópelyheket, megmozgatta a szánkót, és így szólt: — Sohase láttam még ilyen szép képeslapot; ezt gondosan meg kell őrizni. Hétéves voltam, de biztosan tudtam, hogy nem mond igazat, hogy akárcsak anyám, ő is szörnyűnek tartja a lapot, hogy mindkettőjüknek igazuk is van, és hogy Heinrich merő szánalomból csak mentegetni igyekszik az én szegény apukámat. Összetéptem a lapot, mostohaapámat pedig attól a naptól fogva gyűlöltem. Fordította: FODOR ZOLTÁN André Maurois (1885—1967) — francia regényíró, esszéista TOMPA MIHÁLY Őszi tájnak Őszi tájnak hervadása! Őszi napfény ragyogása! Hervadásból, fényből támad Lelkemen e kedves bánat. Omlik a lomb, hallgat a dal; Visszatérek gondolattal A tavaszra, ... ah de annál Betegebbnek tetszik a táj! Ez a rét volt olyan ékes ? Ez a határ olyan népes ? Ez a halom, völgy és tájék ... Mintha a sírkertben járnék! Lemegy a nap nem sokára ... Haldoklásnak szent országa! Olyan édes forró vággyal Ölel téged lelkem által! Az elmúlás bája rajtad, Lelkemen vesz mély hatalmat; S bár meghalni kéne véled. Mégis, mégis szeretnélek! Néma a táj, arca sápadt. Rá derengő napfény árad; Ah, mi vonzó szép halál van E mosolygó hervadásban! Édes terhed, édes álom! Szinte érzem szempillámon; Hogy lehajtsam, szinte vonja Fejem' a fák hulló lombja. A fák lombja csendesen hull!... Nem küzdéstül, fájdaiomtul; Itt a végharc ösmeretlen: Lehet-e meghalni szebben ... ?! A VERS KÖZLÉSÉVEL A 170 ÉVE SZÜLETETT KÖLTŐRE EMLÉKEZÜNK.
