Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-22 / 39. szám
BORISZ LASZKIN Elmondom, hogyan történt. A legapróbbb részletekre is pontosan emlékszem. No, nem azért, mert ilyen a memóriám, hanem ... De nem vágok a dolgok elébe. Sorjában úgyis kitalálnak mindent. Nézzenek csak széjjel. Láthatják, megjött az ősz, az év legcsodálatosabb évszaka. Egyesek részére — szürke eget, szelet, reggeltől estig tartó esőt jelent. Nem tagadom, van benne részünk, nem is ritkán, ennek ellenére én mégsem ilyennek látom. Jusson eszükbe Puskin: „Busongó idő! Mily varázslat! Kedves nekem elmúlást jelentő pompád." De hallgassák csak, hogyan folytatja később: „Minden ősszel kivirulok újra". Hát így van ez; egyeseknek a hervadást, másoknak az újjászületést jelenti. Kezdem azzal, hogy ezen az estén, minden szerencsésen alakult. A fodrásznál, ahová munka után beugrottam, nem kellett várakoznom. Amikor frissen nyiratkozva kiléptem az utcára, örömmel állapítottam meg: először — a reggel beígért esőnek se híre, se hamva, másodszor — nyomban észrevettem egy taxit. Odaintettem, bemondtam a címet. A sofőr szégyenlősen mosolygott. — Én önt, kedves polgártárs, csak egy feltétellel viszem el. Ha tudja, merre kell mennünk. — Mindent tudok, csak hajtson. — Akkor, teljes gázzal előre! — adta ki a parancsszót játékosan. — Tudja, eléggé rövid ideje dolgozom taxisként, még tájékozatlan vagyok. Tapasztalatlan ifjú ... És nevetett... Végigmenve a rakparton, befordultunk a Komszomolszkij sugárútra, s akkor megláttam öt. Világos köpeny volt rajta, derekán szorosra húzott övvel. Egyik kezében fonott táska, a másikban ernyő. A buszra várt. Később tudtam meg, hogy Marinának hívják. — Gyerünk oda — mutattam a buszmegálló felé. — Álljon meg a járda mellett! Megálltunk, és kihajoltam az ablakon. Rajta kívül egy szerelmespár s egy öregember ácsorgóit ott. A párocskán látszott, nekik teljesen mindegy, jön-e busz, vagy sem; egymással voltak elfoglalva. A komótosan sétáló öregember csöndesen dudorászott, sehová sem sietett. Csak egyedül ö. Egész lényéből nyugtalanság áradt. Le nem vettem róla a szemem, vártam, hogy elkaphassam a tekintetét, ami olyan hideg és közönyös volt, hogy netovább. Pedig észre kellett volna vennie, hogy a járdaszegélynél álló kocsiból egy férfi merően csak őt figyeli. De nem! Mintha ott se lennék, egy csöppet sem csodálkozott, nem érdekelte az egész; csak állt, ide-oda nézegetett, rám ügyet sem vetett. Ekkor elhatároztam — stratégiát változtatok. Az újságok nemegyszer megírták — szóltam, egyenesen hozzá intézve szavaimat —, hogy ezen a vonalon a legritkábbak a járatok. A szerelmespár rám se hederitett, a dudorászó öregember talán-talán egy pillanatra elhallgatott, Marina viszont gúnyosan fölnevetett. Meg se lepődtem, mert egy idegen pasas, aki taxiban — Igen — bólintott. — Arany ősz. Újra csend támadt. — Mégiscsak elfogadom az ajánlatát — szóltam. — Hogy értsem ezt? — Először én megyek haza, aztán maga. — Ez a variáció megnyugtat. S Úgy, mint akkor pöffeszkedik, mi jogon kritizálja a ritka autóbuszjáratokat ? — Maga valószínűleg nagyon siet — folytattam csökönyösen. — Parancsoljon, szálljon be, elvisszük, ahová óhajtja. — Nem csodálom. Egy vadidegen férfival furikázni haza ... S ha ezt meglátja a férj... Alig észrevehetően, inkább csak a fél szemével, elmosolyodott. — Átlászó trükk. Miért nem kérdezi Egy picikét gondolkozott, majd az órájára nézve így szólt: — Hát sajnos, kénytelen vagyok az ajánlatával élni — mondta unott, a legkisebb lelkesedést is nélkülöző hangon. Jó ideig szó nélkül haladtunk. Én a vezető mellett ültem, ő hátul. Nagyon rokonszenvesnek találtam, sőt, ahogyan értésemre adta, hogy annyira érdeklem, mint a tavalyi hó, ez még jobban fokozta csodálatomat. — Lenne egy ajánlatom — szóltam. — Először magát visszük haza, aztán engem. — Nem, nem — tiltakozott, s még a fejét sem fordította felém. — Először hazamegy maga, azután én. — De hát nagyon siet — vetettem közbe, érezvén; ha nehezen is, de beindul a beszélgetés. Nekem különben sincs miért sietnem,.. Nem válaszolt. Hogy a szünet ne nyúljon hosszúra, folytattam: — Csodálatos szeptemberi nap, nem igaz? egyenesen, „férjnél van 7' Gondolom ez így, nagyon szimpla. De adhatok más tippet: „Aférje véletlenül nem az építészeti központban dolgozik?" — Vegye úgy, hogy feltettem ezt a kérdést. Mit felel rá? — Újra elmosolyodott, de most már nyíltan, tele jóindulattal. — A válaszom: nem. — Mit értsek ezen ? — Egyet a kettő közül. Vagy azt, hogy egészen másutt dolgozik ... — Vagy? — vágtam közbe. — Vagy nem vagyok férjnél. Megint elhallgattunk. Kissé közelebb hajoltam a sofőrhöz, aki nagy figyelemmel vezetett, de látszott az arcán, hogy kíváncsi érdeklődéssel hallgatja párbeszédünket. — Most egyenesen, s az első kanyar után balra — adtam meg az útirányt —, ott lát egy hatalmas épületet. A Volga a kapu előtt fékezett. — Kész. Megérkeztünk — mondtam és elővettem a pénzt. — Nem megérkeztünk, hanem csak megérkezett — javított ki Marina. De én már kinyitottam a hátsó ajtót. — A kocsi nem megy tovább. Kérem, szálljon ki! Meg se rezzent. — Azt hiszi, most nagyon szellemes? — A kocsi váratlanul bedöglött. Ugye — fordultam a sofőrhöz —, ez a vadonatúj masina bekrepált? A sofőr mosolygott, s hol egyikünkre, hol másikunkra nézve, szomorúan széttárta a karját: — A kocsi bedöglött. Mehet a selejtbe. — Hallotta? A sofőr várt. Kíváncsi volt, mi sül ki a dologból. — Ne csodálkozzon — mondtam Marinának. — És ne haragudjon. Igaz, alig ismerjük egymást, és tudom, nevetségesnek tartja, képtelen vagyok kifejezni, mily rettenetesen szeretném, ha nem utasítaná vissza a meghívásomat ... Marina a fejét rázta. — Nagyon kérem, ne mondjon nemet. A helyzet ugyanis a következő: családunk számára a mai nap emlékezetes dátumot, ünnepet jelent, és meg vagyok győződve róla, hogy nagyon jól érzi majd magát... Hosszú, kutató pillantással nézett rám és kiszállt a kocsiból. — Elmehetek? — érdeklődött a sofőr. — Igen. Köszönöm. A sofőr elégedetten elhajtott. Fiatal volt és derűs, mint mi. — Micsoda váratlan fordulat — szólt Marina. — Haza igyekszem, mára vendégeket várunk, és most ez a különös eset... Amikor felértünk a nyolcadik emeletre, újra rám nézett, de most már nem leplezte rokonszenvét. — Nagyon köszönöm, hogy meghívott. Beléptünk a lakásba. — Minden, de minden úgy történt, mint akkor... — mondta Marina halkan. — Nem egészen. Azon az estén esett az eső — helyesbítettem. — Valóban, akkor esett az eső. S ami a legfontosabb, akkor még nem voltunk házasok. Marina felnevetett, meghúzta a fülemet és beszaladt a konyhába. Kevés volt az időnk. Kilencre vendégeket vártunk. Oroszból fordította: BARATÉ ROZÁLIA Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN
