Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-01 / 36. szám

1

M

C

y M

C

t

e

U

K?

A váraknak is megvan a maguk sorsa, miként minden embertől származó dolognak. Csakhát ez a sors ritkán világos. Kardvasra csapódó kardok, pajzsvasnak eső buzogányok, ennyi lenne az eltűnt idő? Igaz, hevesebben legyezget bennünket a történelmi idők szele, midőn fölpillantunk az ilyenfajta égre nyújtózó „csontváztömegekre", mint a nagykövesdi (Velky Kamenec) várrom. „Bordázatja" még poriadásban is fönséges nagy rontást tekintélyében nem tettek az elmúlt évszázadok.

Mit jelenthet a falunak, az itteni népnek? Mindent és semmit. Mert másként nézi e sorsot, a gólyamadár, melynek fészkét már harmadízben piszkálják le a villanyoszlop tetejéről és másként az ember, ki nyugalmában békén nem hagyja. Megegyezni nehezen tudnának.

Mert mi látható innen a csontüregből? Piros fedelű házaknak békés karéja, ahol a dicsőség és erő tétje már nem a kicsinyke föld, hanem a szomszédénál is magasabb ház, előkelőbb márkájú kocsi. Persze, az urbanizáció mindent egybemosó hulláma ellenére is vannak még helyi színek a vidéken, az eltérések megmutatkoznak szokásban, emlékekben, majdnem a teljes mindennapi életben. Itt egy öreg parasztház, ott egy gémeskút, amott egy szőlöspince a ház udvarán, aztán itt van még a pesti rádióban is megénekeltetett öreg gulyás ... És megvan a természetnek, a vár menti környezetnek az a bája, az esőnek az az illata, a fának az a suhogása, ami csak a Bodrogköznek ebben a csücskében élvezhető igazán.

Mégsem ezek itt az uralkodók. Uralkodók a foghíjas porták, a falu közepén düledezö hajdanvolt nemesi kúriák, a romlásnak és az elaggásnak azok a jegyei, amelyek annyira elborzasztják a falvainkat járó embereket. Mintha Nagykövesd egyszer s mindenkorra leszámolt volna a múltjával. Panaszkodnak az emberek, azt mondják, nem helyénvaló a falu vezetősége: nem viseli vállán a falu terheit. A felelőségről meg azt tartják: az osztódás hatására nemhogy csökken, teljesen eltűnik.

A vár meg ott, fönn a magasban? Észre sem veszi a falu, úgy megszokta. Még a gyerekek sem járnak föl játszani; esetleg egy-egy vadabb diszkó után a vérmesebb szerelmesek.

Világos helyzet, a falu oly sokáig élt együtt vele, ormótlan csontváztestével, hogy — elfelejtette. Teljesen elfelejtette.

Öreg bácsi ballag a dombra fölfelé, botjával a kákicsot böködi: „Szabad egyáltalán számonkérni, ilyesmit? Nem rajtunk múlik az egész." Nem tudom, de akárhogy van; a kérdések sokkal, de sokkal izgalmasabbak, mint a válaszok, mert azok valahol mélyen, valamikor régen már lezáródtak.

Higgyünk hát a szavaknak, a faluképnek? Nagyobbak a házak, mint régen, de kevesebb a csönd alattuk. Higgyünk hát a fülünknek és a szemünknek? Mindenesetre a gólyamadár, melynek fészkét hivatalos parancsra piszkálják le már harmadízben, bólogat: Hogyne, higgyünk!

(nagyvendégi)