Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-01 / 36. szám
Látogatóban az NDK-ban I. A „közeli” Proschwitz René kis hátizsákkal érkezik. Az iskolaév vége felé járunk, ma nem volt tanulás, kirándulni voltak egy közeli sziklánál. Érdeklődésünkre máris meséli a sziklához fűződő mondát, majd egy strucctojáshoz hasonló tárgyat mutat. Nem, nem tojás, mondja nevetve, az Elba partján találta a szép sima követ. Egy pillanat múlva pedig már a tévéműsort böngészi, sok mai gyerekhez hasonlóan imád tévét nézni. Szinte úgy érzem magamat, mintha hazai tájainkon kopogtattam volna be egy család otthonába, csak az idegen nyelven folyó beszélgetés, a fokozott koncentráció figyelmeztet arra, hogy több száz kilométerre vagyok otthonról. A Német Demokratikus Köztársaság déli részén fekvő, porcelánjáról híres Meissen városkától néhány kilométerre lévő Proschwitz nevű faluban vagyunk, a Süptitz család otthonában. Karin, a harminckét éves fiatalasszony, a kedvünkért jött haza Trabantjával a szomszéd faluból, Ochrillából, ahol az egyesített termelőszövetkezetben az állattenyésztésben dolgozik. Elhozta az óvodából kislányát, Yvonne-t is, így csupán a családfővel nem sikerül találkoznunk. Ő lakatos, a freibergí acélgyárban dolgozik három műszakban, ingázik, több mint ötven kilométert utazik naponta. Ragaszkodik a gyárhoz, hiszen ott tanulta ki a szakmát. Karint először arról faggatom, hogyan lett zootechnikus. f — Itt születtem, a szüleim földművesek, ök építették ezt a házat a 49-es földreform után, most is itt laknak, lent a földszinten. Hárman vagyunk testvérek. Már gyerekkorunkban hozzánk nőtt a föld, az állatok, így szinte természetes volt, hogy a pesterwitzi állattenyésztői szakközépiskolába jelentkeztem. Érettségi után szerettem volna továbbtanulni, így kerültem egy másik mezőgazdasági szakiskolába, ahol további három évet tanultam. Ez tulajdonképpen agrármérnöki szak volt. Lehetőségem lett volna arra, hogy a három befejezett év után még egy évet tanuljak ott, s akkor főiskolai végzettséget szereztem volna. Ezt azonban már nem vállaltam, mert közben tagja voltam mára szövetkezetnek, férjhez mentem, terhes lettem. — 1979-ben megszületett a fia, René. Hogyan alakult ezután az élete? — Sajnos, három évig itthon kellett maradnom, mert a faluban nincs bölcsödé. Igen, azt mondom, hogy sajnos, mert aztán mindent újra kellett kezdenem, mintha akkor jöttem volna ki az iskolából. Betegségek miatt először csak részmunkaidőben dolgoztam, a papírmunkát itthon végeztem. Miután teljes beosztást vállalhattam, csoportvezető lettem, mindent nekem kellett megszervezni, gondoskodni arról, hogy legyen elég munkás. 83-ig végeztem ezt a munkát, akkor született Yvonne, s én két évig ismét otthon maradtam. Édesanyám közben nyugdíjas lett, elvállalta a kislányt, így 85-ben újra kezdhettem a munkát, most már harmadszor. A borjúneveidében vagyok csoportvezető, tíznapos koruktól hathónapos korukig gondozzuk az állatokat. — Nem nehéz munka ez egy fiatal nőnek? Könnyen boldogul a beosztottjaival? — Hát, nem egyszerű munka, az biztos. Hét ember tartozik hozzám, és férfi beosztottjaim is vannak. Nálunk van gyakorlaton három szakmunkástanuló, velük is én foglalkozom. De nincsenek különösebb problémáim, a beosztottjaim figyelnek, hallgatnak rám. Nem szabad túl szigorúnak lenni, és tudni kell, meddig mehetek el. Néha egyszerűbb szót érteni a férfiakkal, meg az idősebb nőkkel is jobb, ők tapasztaltak. A fiatalok viszont kijönnek az iskolából, azt hiszik, mindent tudnak, s úgy is lépnek fel a többiekkel szemben. Nem mindegyik ilyen, persze. — Hogyan telik el egy hétköznap a Süptitz családban? — Ötkor kelek, reggelit készítek, rendet rakok, fél hatkor már keltem a gyerekeket is. Negyed hétkor indulunk otthonról mi hárman, a férjem aszerint kel, milyen műszakos éppen. René gyalog megy az iskolába, hattól már nyitva a napközi. Délig van a tanítás, délután az elsősök még alszanak, pihennek. A leckét is a napköziben csinálják meg, itthon már csak olvasni, gyakorolni kell. Yvonne-t kocsival viszem az oviba, nekik is van már órarendjük, sok mindent megtanulnak. Én, amikor reggel beérek a munkahelyemre, mindjárt körülnézek, mi a helyzet, rendben van-e minden. Aztán a tanulókkal foglalkozom, s intézem a napi dolgokat. Változatos, mindennap más a munkám. Délután négy — fél öt körül már otthon a család. Ott a háztartás, állatokat is tartunk, el kell őket látni. A gyerekeket este hétkor tesszük le, s akkor még mindig marad elég tennivaló. Bár René már viszonylag önálló, sok mindent megcsinál maga. — S hétvégeken, amikor együtt van a család, vannak-e közös programok? — Természetesen. Ha a férjem éppen szabadnapos, akkor utazunk ide-oda, meglátogatjuk anyósomékat, kirándulunk, Berlinben is voltunk már többször. Nyáron aztán többet lehetünk együtt, a szabadságunkat a szövetkezet hazai üdülőjében töltjük, de arra is lehetőségünk van, hogy majd csereüdüléssel Csehszlovákiában vagy Magyarországon nyaraljunk. Még látogatásunk előtt tudtam meg kedves meisseni vendéglátómtól, Gudrun Roobtól, a Német Nők Demokratikus Szövetsége (DFD) járási bizottságának elnökétől — aki Süptitzékhez is elkísért —, hogy Karin asszony aktív tagja a DFD-nek, Így magyarázatot kapunk arra, mivel tölti kevés szabadidejét. Karin elmondja, hogy falujukban jól működik a pótnagymamaszolgálat, a szomszédok kisegítik egymást, ha kell. Falun ismerik egymást az emberek, ha vigyázni kell valamelyik apróságra, rögtön akad pótnagyi a szomszédban, aki akár több gyereket is elvállal. Az is bevett szokás Proschwitzban, hogyha valaki más vidéken vagy külföldön jár, hazatérése után beszámolót tart a DFD-tagoknak és minden érdeklődőnek, diaképeken mutatja be a többieknek, hol járt, mit látott. Most éppen Karin szülei vesznek részt egy szovjetunióbeli utazáson, a kővetkező élménybeszámolót ök tartják. Sok minden szóba kerül még Karinnal, azt is megtudom, hogy a Földművesek Demokratikus Pártja helyi szervezetének vezetőségi tagja, de legfőképpen azt, hogy nemcsak tagja e pártnak s több tömegszervezetnek, hanem hogy ő is egyike azoknak, akik értelmes munkával, szervezéssel alakítják a falusiak életét, segítik pihenésüket, szórakozásukat, művelődésüket. Aztán ismét visszakanyarodunk a gyerekekhez, s eszébe jut, nem mondta még, hogy minden évben — a gyermeknapot megelőző vasárnapon — országos vásárt tartanak a gyerekeknek Meissenben. Több ezer gyerek vett részt az idei Harlekin-napon (idén Így nevezték), s persze, René és Yvonne is ott volt a szüleivel, csakúgy, mint az előző években. Ünnepség ez, szórakozás, sok játékkal, vidámsággal, ezt nem lehet elmesélni, ezt látni kell, mondja Karin és a gyerekek. A visszaemlékezésekből, élményekből Karin hirtelen visszazökken a hétköznapokba, s máris ugrik a telefonhoz, mondván, a szakmunkástanulóknak kell utasítást adnia. Nem is tartjuk fel tovább, hiszen még vissza kell mennie a szövetkezetbe, vár rá a munka. Búcsút veszünk a Süptitz családtól, s az autóban ülve a Meissen felé vezető úton arra gondolok, hogy nincs is olyan messze tőlünk Proschwitz. BERTHA ÉVA Frank Vomfei felvételei (nős)
