Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-01 / 36. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM Szeptember 1-je a fasizmus elleni hunnemzetközi napja. 1887. szeptember 1-jén született tilaise Cendrars francia költő, regényíró, a 20. századi francia irodalom egyik nagyalakja. 1942. szeptember 4-én hall meg Móricz Zsigmond magyar kritikai realista író. 1817. szeptember 5-én született Alekszej konsztantinovics Tolsztoj orosz költő és drámaíró. KÖNYV Élők, holtak, istenek háza Az ókor hét világcsodája között első helyen mindig az egyiptomi piramisokat említik — joggal, hiszen a néhai fáraók síremlékei monumentalitásukkal és fenségességükkel minden korok embereit ámulatra késztették. De csodálatunkra és elismerésünkre az egyiptomi építőművészet többi alkotása is számot tarthat; erről győz meg bennünket Czellár Katalin érdekfeszítö könyve, mely elénk tárja az ország világi és vallási építészetének számos ránk maradt, romjaiban is lenyűgöző emlékét. Mindezen túl megismerteti az olvasót a Nílus-völgyi birodalom életének sok érdekes mozzanatával, vallásával, társadalmi tagozódásával, lakóinak hiedelemvilágával, áttekintést nyújt a fáraók földjének történetéről, szól a legismertebb uralkodókról és dinasztiákról. Legfőbb célja természetesen az, hogy átfogó képet adjon az ókori Egyiptom építészetéről; bemutatja annak sajátosságait, gazdag formakincsét, téralakítását, épületszerkezeteit, a munkálatok megszervezésének és kivitelezésének folyamatát, s figyelmet szentel az előkerült tervrajztöredékeknek is, amelyek a hajdani építészek alaposságáról és elismerésre méltó szakmai tudásáról tanúskodnak. Jelen lehetünk a piramisok építésénél (ahol a fáraó ejtette meg az első kapavágást és ő helyezte el az alapkövet), ellátogathatunk a városokba és a falvakba, a parasztok, kézművesek és tisztviselők lakóházaiba, a fényűző palotákba és a hatalmas erődökbe. Az egyiptomi építőművészet hű tükrözője volt a lakosság vallásos világképének; ez a magyarázata annak, hogy az örökkévalóságot, a halhatatlan isteneket és a végtelennek hitt túlvilági életet szolgáló sírépítményeket, templomokat és szentélyeket kőből emelték, mely dacolhat az idővel, míg az agyagból, fából és nádból készült világi épületek csupán a „földi" élet időtartamára kellettek, és — sajnos — éppoly mulandóknak bizonyultak, mint tulajdonosaik léte. A szerző elkalauzol bennünket Szakkara és Giza piramisaihoz (ez utóbbi helyen találhatók Kheopsz és Khephrén szinte valószerűtlen méretű, a világcsodák közé sorolt síremlékei), Ahet-Aton, Asszuán és a thébai Királyok Völgye sziklasírjaihoz, a szent Ápisz-bikák „temetőjéhez", Heliopolisz, Luxor és Karnak Nap-templomaihoz, Abu- Szimbel lenyűgöző, legendába illő sziklatemplomához. Kiváltképp érdekes a piramisok szimbolikájáról szóló fejezet, melyből megtudjuk, hogy az uralkodók végső nyugvóhelye egyaránt jelképezte az égbe vezető utat és a napsugarat, az öröklétet és az életerőt. Czellár Katalin elvezeti az olvasókat e rendkívüli építmények belsejébe is, ahol csak labirintusszerű járatok, kiismerhetetlennek tűnő folyosók útján lehetett eljutni a kincsekben gazdag sírkamrába. Általában elmondható, hogy az ókori Egyiptom építészeti alkotásai különösen gazdagok domborművekben, falfestményekben és más képzőművészeti emlékekben, amelyek ékesszólóan bizonyítják egy rég letűnt kultúra magas fokú fejlettségét, a művészek kiváló tehetségét. A kötet pontos és részletes választ ad a téma kapcsán felvetődő kérdésekre; a szöveg illusztrálását és kiegészítését kitünően szolgálja a sok színes fénykép, rajz és térkép. A könyvesboltjainkban is megvásárolható mű nagy érdeme, hogy teljes gazdagságában mutatja be az évezredeken keresztül virágzó egyiptomi építészetet, amelyet ma is métán csodál a világ. G Kovács ^S2l0 A fogyó félhold árnyékában A Magyar História szépen gyarapodó kötetei lassan felölelik a magyar nép egész történelmét. Egyike-másika nálunk is megvásárolható, mint például Varga J. János „A fogyó félhold árnyékában" című könyve, amelynek alcíme — A török kiűzése Magyarországról — sok mindent elárul a könyv tartalmáról. Ismert tény, hogy az 1526-os vesztes mohácsi csata után a török megszállta Magyarország nagy részét, s 15 évvel később csellel beveszi Budát; az országot két részre szakítja. A török birodalom ékként fúródik az ország szivébe, a nyugati, északi és északkeleti része a Habsburg uralom alatt nyögő királyi Magyarországé, Erdély pedig önálló állammá alakul (a fejedelemség fennállását a hatalmas oszmán birodalom biztosítja). A királyi Magyarország, és Erdély is, a megszállás óta törekszenek a török iga lerázására. Báthory István (1571 — 1586) erdélyi fejedelem, később lengyel király és néhány évtizeddel később Bethlen Gábor (1613— 1629) erdélyi fejedelem törökellenes elképzelései érdemelnek említést. A könyv szerzője ezeket az eseményeket és elgondolásokat csupán előzményként kezeli, fő figyelme a 17. század második felére irányul, amikor a Habsburg-ház — a franciákkal való békekötés után — bevetette a török ellen ereje nagy részét, s komoly terveket állított fel a török végleges kiűzésére a magyar földről. A sikeres hadjáratok 1683-ban erősödnek fel, s ettől kezdve évről évre újabb és újabb haderőket vetnek be a török ellen. A hadjáratok csúcspontja Buda megvívása 1686-ban. Akié Buda. azé az ország! — tartja az egykorú mondás, s bár a török feladja a várat, de még csaknem tizenöt év kellett, hogy Magyarország 1699-ben végleg felszabaduljon a török uralom alól. Szemtanúi vagyunk a sikeres hadjáratoknak, az egyes csatákat részleteiben is megismerhetjük. Kevesen tudják, hogy 1686-ban lezajlott egy második mohácsi csata is, amely ezúttal a királyi seregek győzelmével végződött. Találkozhatunk Zrínyi Miklós költő és hadvezér alakjával, nyomon követhetjük Thököly Imre erdélyi fejedelem ténykedéseit, de a csatákban már felvillannak — természetesen a királypárti oldalon — a későbbi kuruc felkelés kimagasló alakjai is: Bercsényi, Bottyán János, Bezerédy. A török kiűzésével súlyos tehertől szabadult meg az ország, de a Habsburg uralom sem volt könnyebb teher. Nem csoda tehát, hogy néhány év múlva ismét lángokban áll az ország. Ez azonban már egy másik história. Mészáros Károly KIÁLLÍTÁS Lengyel fotóplakát A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a lengyel grafika nemcsak közép-európai, hanem világviszonylatban is az újszerűség erejével hatott. Mindenekelőtt letisztult, tömör formanyelvével, amelynek egyik ismérve az elvonatkoztatás, a meghökkentő, egymásnak látszólag ellentmondó elemek társítása, a szürrealizmusból is táplálkozó szemléletmód. Máig elevenen él bennem néhány Rózewicz-dráma grafikai, rajzos plakátja, vagy a Wajda és Fellini filmjeit népszerűsítő „falragaszok". A plakát a fal, az utca művészete. Elsődleges funkciója a figyelemfelkeltés, s mint ilyennek, el kell néznünk neki hatásvadász törekvéseit. A fényképművészet hetvenes évekbeli világméretű előretörésével mifelénk éppen a lengyel plakátról szorultak ki elsőként a konvencionális grafikai megoldások, helyüket átvette a fotó és a tipográfia sajátos elegye. A lengyel plakát szelleme, világ- és emberszemlélete azonban ezzel mit sem változott. Ellenkezőleg. A fotó, szinte drasztikusan nyers hatásával, vizuális dinamizmusával csak fölerősitette, hogy szinte minden mondandó lényege az ember. Nyilván ennek is tulajdonítható, hogy a bratislavai Lengyel Kulturális és Tájékoztatási Központban közszemlére bocsátott plakátokon is az emberi test a főszereplő. S többnyire mezítelenül, mindenféle álszemérmeskedés nélkül, nyersen, nyíltan és szépen. Mert ez az elcsépelt, szinte már mindenre vonatkoztatható, tehát kiüresedett fogalom — a szép —, ha hitelesen alkalmazható még valamire, akkor éppen a testre. És a lengyel plakátmüvészeknek kiváló érzékük van ahhoz, hogy a lemeztelenített emberi test ábrázolásával fölerősítsék az ember kiszolgáltatottságát. A kiállitóteremben — az érzékiségen, az intimen ható nemiségen túl — ez volt a legmeghökkentőbb. És az, hogy milyen barbár kifejezöereje van a plakáttá nagyított fotónak. Egyszerűen nem lehet elmenni mellette, mi több, arra késztet, hogy megnézzem azt a filmet, színházi előadást vagy képzőművészeti kiállítást, amelyre invitál. Amelyről ö is beszél. Elmondja — egyetlen képbe zsúfolva — a lényegét, tartalmát, üzenetét. Mit mondhatnék? Szeretnék plakátművész lenni, s lengyel fotósokkal, lengyel tipográfusokkal dolgozni. Szigeti László FILM Tánckar Ezerkilencszázhetvenötben bemutató a Broadway-n, ugyanabban az évben a kritikusok legjobb drámának kijáró dija, Pulitzer-díj a drámakategóriában, kilenc Tony-díj — többek között a legjobb rendezésért, a legjobb főszereplőnö és a legjobb mellékszereplönő teljesítményéért, az év legjobb zenéjéért (Maorin Hamlisch kapta), a legjobb színpadi világításáért. Egyszóval (és külön Tony-dijjal): a Tánckar (Chorus Line) az év legjobb musical comedyja volt. Michael Bennett koreográfus ötlete testesült meg ilyen sikersorozatban, s több, mint 4 000 előadást ért meg. Aztán fokozatosan minden valamirevaló színházi városban is bemutatták és azokban is meghódította a közönséget. A filmesek meg tömi kezdték magukat a megfilmesítés jogáért, s olyan hires rendezők kerültek szóba, mint Sidney Lumet, Mike Nichols, James Bridges és maga a koreográfus, Michael Bennett is. Végül Richard Attenborough-ra esett a producerek választása. Mikor ez eldőlt, az angol rendező éppen Gandhi című filmjének világraszóló sikerét élvezhette (nyolc Oscar-díjat kapott a film). Nyilván ez is befolyásolta a producerek döntését, merthogy nem valószínű, hogy Attenborough 1969-ben készült és egyetlen filmmusicalje, az „Ó, az a csodálatos háború" adta volna rá az okot. A tánckar 1985-ben készült el. Szereplői jórészt névtelen revütáncosok, habár olyan is van közöttük, aki már volt „valaki", de akinek magántáncosként nem sikerült a pályafutása (pl. Cassie, akit Alyson Reed alakít). A többség azonban fiatal, tehetséges és a nagy lehetőségre vár, ami lényegében egyet jelent a készülő show-ban kapott szerződéssel, azaz a megélhetéssel. Tulajdonképpen a filmnek alig van sztorija, nincs kibontakozás és nincs megoldás sem a végén. Aki meg valamiféle happy end-et vár, az csalódik. Mégis mitől nézhető a film? Elsősorban a tánckar mindvégig színen lévő szereplőinek teljesítménye miatt. Profik a javából, közülük talán még a leggyengébb is napi jó néhány órát gyakorol. Attenborough rendezése azonban rendkívül lagymatag. Mintha csak hagyná maguktól csordogálni az eseményeket. Mintha ott sem lenne. De azért megy az nélküle is, csak éppen savaborsa nincs. Inkább a filmbeli rendező-koreográfus irányítja a dolgokat. Zách (Michael Douglas játssza) adja az instrukciókat a táncosoknak, igazából ö manipulál velük (amellett, hogy sorsuk felöl is ö dönt). Kizárásos módszerrel dolgozik. Egy-egy „menetből" kimaradnak a gyengébbek, s ez igy megy egészen addig, míg az állásra váró tömegből nyolc szerencsés marad. Van itt önironizáló zsidó táncos, komplexusokkal teli Puerto Ricó-i, vagy éppenséggel már kiöregedett táncosnő, és többek között Cassie, a filmbeli rendező volt barátnője, aki visszatérne hozzá, no meg a tánckarba. Cselekmény, lendület és lelkesedés helyett láthatunk sok-sok csillogó-villogó revü-egyenruhát, automata bábként taktusra egyként mozgó táncosokat. S a végén némi bizakodást sugárzó fergeteges finálét. Ahhoz azonban, hogy a hatás megsokszorozódjon, már óriási tükrök kellettek. Friedrich Magda (nőz)
