Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-01 / 36. szám

Hetven évvel ezelőtt, szeptember 2-án Ipolyszalkán (Salka) felsírt egy csecsemő, akit Turczel Lajos néven anyakönyveztek. Iskoláit egy földrajzilag viszonylag szűkre határolható területen végezte; 1942-ben jogi doktorátust szerzett. Mégsem jogász, hanem irodalomkritikus és irodalomtörténettel foglalkozó pedagógus lett. A Komensky Egyetem Bölcsészkara magyar tanszékének docenseként vonult nyugdíjba, 1982-ben. Tanulmányköteteiért Nemzetiségi díjat és két Madách-díjat kapott; s az egész országban élnek „gyermekei", a szlovákiai magyar pedagógusok, akiknek több nemzedékét nevelte, tanította. Milyen a jó pedagógus ? — kérdezem őt második emeleti lakásán, Szlovákia fővárosának a strkoveci tóhoz közeli lakótelepén.

sem, hogy ne csak a szépirodalmat, hanem a kisebbségi lét egyéb területeit is bebarangoljam, hogy a két háború közti kornak és irodalomnak ne csupán esztétikai hanem politikai és ideológiai rétegződését és mozgását is az olvasó elé tárjam.

— Milyennek látja most, 1987 nyarán irodalmi életünk feltételeit?

— Jónak látom. A hetvenes évek derekától helyreigazodtak a vonalak, kezdetét vette az egészséges értékrendeződés.

— Jól ismerem a két világháború közti helyzetet, akkor nem voltak ilyen utóreagálások, amelyek árthattak volna a kritikusnak. Ennek természetesen egyik oka az, hogy a hetvenes években a kritika hangvétele megváltozott. Előtérbe kerültek az élesebb kritizálások, az analitikus elemzések, néha a viviszekciók is. Dehát mit lehetne tenni? Ha áhítjuk a fejlődést, el kell fogadnunk a kritikai mérce megváltozását is. Úgy érzem, az Írószövetség magyar szekciójá-Szívből köszöntjük, Tanár úr!

f

KONOZSI ISTVÁN felvétele

— Az a jó pedagógus, aki a tárgyát alaposan ismeri, szereti, és megvan az a képessége, hogy ismereteit át is tudja adni. Jómagam többek között a huszadik század magyar irodalomtörténetét adtam elő, de minden évfolyamnak először általános szellemi alapvetést nyújtottam. Egy órát a kor történetének, majd azoknak a művészeti és filozófiai irányzatoknak szenteltem, amelyek a magyar irodalmi gondolatkört megtermékenyítették. Ennek azért láttam szükségét, mert a középiskolákban alaposan csökkentett humán óraszámok miatt egyetemi szinten szinte lehetetlenné válik az irodalom tanítása, ha az elején nem rakjuk le azokat az alapokat, amelyekre a későbbi előadássorozat épülhet. Még az előadásaim alatt sem lehettem mindig tárgyközpontú, gyakran láttam szükségét kilépni a tárgy margójára, természetesen erős összefüggésben azzal a témával, amiről előadtam.

— Tanár úr nagyon sok szlovákiai magyar pedagógust felkészített a pályára, akik szerte az országban szép emlékkel beszélnek segítőkész, megértő szigoráról, már-már atyai gondoskodásáról.

— Hát, igen, az én gyermekeim a hallgatók voltak. Aggódtam értük. Még ma is figyelemmel követem sorsuk alakulását, dehát erről nem hiszem, hogy szólnunk kellene.

— Én úgy gondolom, igen, hiszen manapság már nem egy olyan pedagógusról beszélnek, aki elefántcsonttoronyból, mondhatni, személytelenül adja át tudását.

— Rendkívül fontos, hogy a pedagógus szellemi és erkölcsi mivoltában bizonyos fokig eszménykép is legyen. Számomra elképzelhetetlen, legalábbis alap- és középiskolai fokon az olyan távolságtartás, amely a tanító elidegenüléséig, elszemélytelenedéséig vezet. Egyetemi szinten még elképzelhető, de ott is legfeljebb a harmadik-negyedik évfolyamban. Ott az előadó már beleöltözhet az anyagba úgy, hogy ö maga szinte észrevétlen marad. De én a másik előadásmód híve vagyok, mert szerintem rendkívül fontos a tanár—diák kapcsolat személyes jellege.

— A hatvanas évek közepéig irodalomkritikával is foglalkozott; írásaira nagyrészt a pedagógiai ihletettség volt a jellemző. Nem gondolt arra, hogy mint az 1945-től 1965-ig született irodalmunk avatott ismerője, megírja e szakasz fejlődési ivét?

— A hatvanas évek második felében valóban felhagytam a kritikaírással, s azóta teljesen az irodalomtörténetre és művelődéstörténetre figyelek. Felhagytam, mert úgy véltem, a küldetéstudatból készült, segítő szándékkal és pedagógiai szemlélettel irt dolgozataim sorát nem kell folytatnom, ugyanis irodalmunk elért egy bizonyos fejlődési szintet. Ugyanakkor azt is látni kell, olyan rettenetes időszakban kezdtem kritikusi pályámat, amelyben szinte mindenki próbálkozó író, szinte kezdő volt, tudatában a kultúrpolitika tömjénezte sematizmus hatásával. Igazi irodalomról nem nagyon beszélhettünk, a kritikának mégis működnie kellett. Azért sem lehetett olyan kényszerképzetem, hogy megírjam a negyvenöttől hatvanötig terjedő szakasz szlovákiai magyar irodalomtörténetét, mert amit most írnék erről a korszakról, az teljesen ellentmondana annak, amit a kritikáimban kényszerű szükségszerűséggel írtam. Ha valamit számonkérhetnél tőlem, akkor a két világháború közti irodalomtörténetünk megírását.

— Ne haragudjon, hogy nem ezt a korszakot említettem elsőként de mentségemre legyen mondva, az akkori irodalmi törekvésekről kerek képet nyújtanak számomra a „Két kor mezsgyéjén" fi967, 1983), a „Portrék és fejlődésképek" (1977/ és a „Hiányzó fejezetek" (1982) című kötetei. Sőt, rendkívüli eredménynek tartom, hogy az irodalmi életen kívül a kisebbségi szellemi mozgás egyéb területeiről is komoly összképeket vetít elénk.

— Tudod, minek köszönhető ez? Amikor kezdtem összeállítani e korszak irodalmát bemutató antológiákat, rettenetes nagy anyagot kellett átolvasnom. Akkor döbbentem rá, mennyire szegényes e korszak itteni irodalma. Nem találtam írót, akinek ne lenne selejttömeg az írásaiban. Elriasztott, hogy mit is kellene megírnom, felmutatnom. Ebből alakult ki az a törekvé-Ugyanakkor mind a prózában, mind a költészetünkben műnemi kiegyensúlyozottság is mutatja magát. Egyedül a drámaírásban érzem az alapkiforrotság hiányát.

— Jómagam is úgy látom, a nyolcvanas évek elejétől újból reneszánszát éli a dilettantizmus. Ennek megállapításához elég összevetni az 1975 és "80, illetve a '81-től napjainkig tartó könyvkiadásunkat mégha ezeket a határidőket nem is lehet ennyire szétválasztani: a jó és a dilettantizmus bájában tetszelgő könyvek aránya újból szemmel látható.

— Tény, hogy a novella visszaesőben van. Pedig voltak örvendetes kiegyensúlyozottságok. Duba Gyulára, Gál Sándorra, Bereck Józsefre és társaira gondolok. Az utóbbi években mindenki regényt akarna írni, és többen mintha visszavonulást fújtak volna. Az is igaz, hogy az utóbbi évek felszínre vetettek néhány, a korábban elért szinthez méltatlan művet is, de ennek okát főképp kritikai életünk hiányosságaiban látom.

— Lapjainkban sem a világirodalmi, sem a csehszlovákiai magyar műveknek nincsen rendszeres kritikai visszhangja, ugyanakkor legjelesebb esztétáinknak kedvét szegték a személyes és egyéb torzsalkodások.

nak fel kellene vállalnia a kritikai élet fellendítését, éspedig úgy, hogy be kellene vonni összes lapunk főszerkesztőjét. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, nem is anynyira a kritikai rovatok vezetői — ilyenek talán nincsenek is —, hanem ők tehetnek a legtöbbet ebben az ügyben. A nyolcvanas évek elején kialakult hiányt, a törést a szekcióban is észlelték, ezért is hívták életre a (uitikai szakbizottságot, amelybe recenzensektől kezdve kritikusokig, mindenkit meghívtak. Fontos volt, amit ez a bizottság megszervezett, munkája hatékonyságával mégsem lehetünk elégedettek.

— Vagyis úgy látja, hogy semmiképp sem lehetünk elégedettek a jelenlegi kritikai helyzettel, annak hatékonyságával, céltudatosságával, irodalmi tudatformáló erejével?

— így látom, miközben örömmel tölt el. hogy az Iródiások közül néhányan elméleti anyagokat is publikálnak. Vagyis egyfajta folytonosságot látok, mégha ezek az ifjak másfelé orientálódnak is, mint Dubáék. Tőzsérék vagy akár az Egyszeműsök. Roppantul örülök, hogy éppen diákvárosom, Érsekújvár (Nővé Zámky) gyűjtötte egybe s bocsájtotta újra ezeket a fiatalokat. A spontaneitás, az egészséges tenniakarás, újat keresés addig nem ismert levegője csapott meg köztük, s bár nyilvánvaló, nekik is elmondtam, hogy lesznek kiválások és lemorzsolódások, már most úgy mutatkozik, irodalmunk új vonulattal, sőt, vonulatokkal erösbödik általuk. Abban közösen kell bíznunk, hogy nem lesz elmélet nélküli az irodalmuk, hogy nem fog légüres térben mozogni, vagyis lesz kritikája, amely fölmutatja valós és korszerű értékeit.

— Végezetül hadd kérdezzem Tanár úrtól azt, milyen érzés hetvenévesnek lenni?

— Mit mondjak? Az utánpótlás láttán jóleső érzés... És azt is mondhatnám, megérte. Hiszen az ő jelentkezésük valahol összefüggésben áll a pedagógusok munkájával is. Ha mégis az adósságaimat kellene elsorolnom, úgy érzem, a két világháború közti szakaszról, a szépirodalmon kívüli fejlődésnek, mozgásoknak nem kellett volna annyi energiát szentelnem. Ha jobban gazdálkodom az erőmmel, akkor már meglenne az az áhított irodalomtörténet. De' biztató az a tudat, ahhoz, hogy elkészüljön, már tényleg csak egészség kell. És mintegy öt esztendő.

Mi mást mondhatnék végezetül: jó egészséget! Hogy még sokáig használhassa írógépét az az irodalomtörténészünk (egyetemi tanárunk), akit irodalmunk (pedagógiánk) minden nemzedéke tisztelt és tisztel, mert csak a legvégső esetben kötött — másoknak semmi esetre sem ártó — kompromisszumot Mert mindvégig tisztességes maradt.

SZIGETI LÁSZLÓ