Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-25 / 35. szám
Eila Pennanen pohánka. És mi ill halunk éhen. szomjan ebben a lapos mesterkéltségben. Valaki dúdol: ..Hűtlen voltál, elraboltad a szívemet”. Az egyik Enneli hálál nézi. a másik hátrafésült dús haját figyeli. Ő szeretne megfordulni és a szemükbe kiáltani: — Hazudtok, ti is olyan gépiesek, igénytelenek és szerencsések vagytok. Sokat tudok rólatok! Eszébe jutott a vízi jelenet. Gondtalanul gyönyörködtek a növényekben, amikor valami fenyegető feketeséget pillantottak meg a víz színén. Megriadtak a fenékről felemelkedett vízi szörnytől, amely riadtan úszott tova a vízen. Hullámok keletkeztek, és kékesen köröztek körülötte. — Fáradt vagy, Enneli ? — Tán szórakozott. — Biztosan szerelmes. — Vagy napszúrást kapott. Bosszantó, célzatos szavak. Fáradtan megfordult, karkötőjének láncszemei megzörrentek. — Tréfálhattok, lányok, csodás szabadságom volt. V Nyelnie kellett, hangja furcsán és hamisan hangzott. De amazoknak el kellett hinniük, ha azt akarták, hogy nekik is higgyen. — Csodás volt a szabadságom, csodás a nap. a víz. az evezés, az úszás! Tudjátok. milyen megnyugtató a vidék csendje, békéje? — Bizony, csodás a vidéki táj! A legidősebb titokzatosan bólintott, majd írógépe fölé hajolt. — Odanézz! Az ám az igazi lagúna, arra nő a magas gyékény, sűrű. mint az erdő. Arra menjünk! A lány leült, a fiú iparkodott egyensúlyt tartani. — Úgy ülj, hogy én is lássak! A fiú magas és izmos. Szemével a partot követte, kezével szétválasztotta a nádat. — Nézd. azon a földszoroson égerfa nő. meg zsombékok. De nem érdemes odamenni, mert iszapos a víz. bepiszkítanád az új ruhádat. Tekintetével követte a ruha derékig érő kivágását, ami igen előnyös volt Ennelinek. Ez a ruha pár heti fizetésébe került, de hát az ember mit meg nem tesz a szépségért! Valójában egész nyári szabadsága idején együtt sétáltak, csónakáztak. táncoltak. Unokatestvérei, a szomszédok már a fejüket csóválták. De ő egyetlen biztató szót sem szólt, még pillanatnyi meghittség sem alakult ki köztük. Lesz ebből a látszólagos közeledésből valami? Vagy az élet csak színlelések sorozata, amiben nincs szív, mélység? Talán csak „barátkozni lehel”, és minden tapasztalat nélkül férjhez menni bekerülve különböző emberek társaságába? A nádas zizegett, de ő csak a fiú tartózkodó, elgondolkozó hangját hallotta. amint így szólt: — Ha a nádason túl elérjük a másik partot, akkor már hazajutunk. Valaki Enneli fülébe súgja: Szeretnél tavaszra fizetésemelést? Ő szinte félálomból ébred, megpróbál barátságosan felelni. (Más mi jobbat képzelhetne el?) — Szeretnék, igen. hisz már öt éve itt dolgozom. — Eddig nem lehetett. Pitjo szólt, hogy hallotta, amint Mántynen mondta Alatalonak. hogy ő jóváhagyta a fizetést a kérelmező lányoknak. Meg kellett fordulnia, hogy lássa a beszélőt. Sovány, fáradt arc. amelyben semmi vonzót nem talált: szelíd, zárkózott. — Nem kell közbenjárnod, lnkeri — súgta vissza —. tudom, hogy mit mondott Mántynen. Fizetésemelés. Ha fizetésemelést akar. távolabbi vidékre kellene mennie. Ha ezt kérné, őszig talán nem kellene megválnia a munkahelyétől. De utána még több munkát kellene vállalnia ezért a nyomorult fizetésért. Mindamellett az volt az életcélja, hogy vidéken éljen. Látni akarta a barna fejű bocikat, bárányokat, amelyek olyanok, mint a mozgó gyapjúbálák. Evezni akart a tavon, nézni az iszapos vizet. A szépségért megérné. Enneli egyszeriben felébredt, szinte reszketett a bosszúságtól. Ha elmegy, nem látja a várost, a parkot. Ha elmenne, ki tudja, visszajöhetne-? Még nem volt ősz, csak vénasszonyok nyara. Csónakjuk orra lágyan tört utat a nádasban, s miután partot értek, kiléptek a fövenyre. A fiú partra húzta a csónakot. Megkerülték a lagúnát, átbújtak a bokrok között, végül egy kaszáló mezsgyéjére értek. A fiú szemében lelkes csodálkozás látszott. — Micsoda dús széna, lehet, hogy ez a rét éppen a mi földünk. Itt kell lennie valahol az öbölnél. Közben rátekintett a lányra, várva, hogy őt is érdekli a dolog. De a lány másként fogta föl a kérdést. — Hogy hogy nem tudod? Hogy lehet az. hogy a ház fia nem ismeri a saját földjét? A fiú magyarázkodni kezdett. — Nézd, nem én, hanem a bátyám a gazdaság vezetője, most fogott hozzá. Én kívülálló vagyok, nem vagyok állandóan otthon. Télen tanulok, nyáron gyakorlaton vagyok. Nem tudom, lesz-e valamim valaha, de a ház nem az enyém. Ez nyílt beszéd volt. „Én kívülálló vagyok.” Enneli leengedte kezét. Tovább sétáltak a rét szélén, az árok mentén. Enneli megpróbált belelátni a fiú gondolatvilágába: kissé kilóg a családból, szülei biztosan szeretik, büszkék rá, de ő más életpályát választott, s elszántan nekivágott, hogy elérje célját. De vajon nincs-e kiskora óta elkényeztetve, ami nem kívánatos egy csinos, vonzó lány számára, vagy talán számítón gondolkodik, szegénynek. reménytelen esetnek tartja őt? Vagy — ami a legrosszabb —, valami különös titka van, amit gondosan takar, s ami miatt nem mer kikezdeni egy lánynyal ... — Kisasszony, jöjjön ide egy kicsit! Ő nem hallja, szorgalmasan ír kipirult arccal. — Enneli, hívnak, a főnök hívat. — Nagyon belemélyedt a munkába — mondja a főnök fanyar mosollyal —, jöjjön be! Enneli fölkel székéről. Átmegy Szilva József tusrajza az irodán, titkos tekintetek követik. Az üvegajtó lassan becsukódik mögöttük. — Odanézz, békák! Kis békák köröztek alattuk, élvezték a napsütést. A fiú a zöld címeres leveleket nézegette, amelyek ellepték az öböl vízszínét. Nem beszéltek. — Vigyázz, le ne ess. a part meredek, a sáros vízbe csúszhatsz! Amikor elindultak az öbölből, vihar keletkezett. A fiú teljes erejéből evezett. A lány védekezve mögéje bújt. kapaszkodott, amibe lehetett. Végül kijutottak a lagúnából. Sűrű esőcseppek hullottak, ők pedig a dombon levő ház felé futottak. Ügy érezték, ilyen közel még nem voltak egymáshoz. — Üljön le. Főnöke taglejtése ironikusan udvarias, arcán ravasz mosoly. Enneli a szék szélére ült, szentben főnökével. — Mikor jött hozzánk, kisasszony? — Öt éve. — És a kisasszony ebben a munkakörben folytatta tanulmányait? — Részt vettem egy angol tanfolyamon. tanultam olasz és francia könyvelést. — Hát. igen. Ezek alapján szó lehetne a fizetésemelésről, de a mostani nehézségek mellett ez nem lehetséges. Csökkentettünk kell az alkalmazottak számát. No. ne aggódjék. Bizonyos átszervezés keretében — igen, tudjuk, ön lehetséges, törekvő —. ajánlom önnek, hogy vegye át az elhúnyt Salos kisasszony munkáját. Leppanen nem maradhat ott. cseréljen vele. Enneli néma maradt, alig tudott felocsúdni az iménti élményből. Az irodába visszatérve kíváncsian kérdezgették. — No. nti volt? Mit mondott? Megremegett. Gépéhez ült. társaira nézett. Sajnálta, szerette őket. — Azt mondta csak. hogy a másik szobába kell mennem. — Hová? — Salos irodájába — És hová megy Leppanen? — Ide. — Te jó ég, kapunk egy férfit?! A fiatalabbak örvendeztek, de Saristo kisasszony (náluk hét évvel idősebb) hűvös hangon megjegyezte: — Gratulálok, nyilván vitorlát kaptok a szeletekbe. Enneli írógépéhez fordult. Egyszerre egy sápadt, szomorú arc villant elébe: Mántynen arca. Nézte félénk arcát: a reménytelen valóságot. Eszébe jutott a lagúna, a nádas, a gyékények, a gyönyörű tündérrózsák, Mántynen. Gúnyosan mosolygott önmagán. Levertséget érzett, mintha titokzatos indák fonták ‘ volna körül. Az üvegfalon túlról legalább egy'kevés. de valóságos fizetésemelést remélt. Karkötője megzörrent. Miért kell a virágot a lagúnában keresni? Finnből fordította: SZABÓ ZOL'IA A (nő 15)
