Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-08-25 / 35. szám

Kolozsvári Grandpierre Emil

22.

Reggeli után Franciska fürdőt kért. Gyula elkészítette fenyőhabbal, ahogy anyja kedvelte. „Csak nálad szeretek fürödni" — hajtogatta. valahányszor a fiánál aludt. Hóna alá szorította a fehérneműjét, és tettre készen indult a fürdőszobába. Néhány perc múlva halkan és ijedten a nevén szólította a fiát:

— Gyuszika.

— Tessék, anyuka.

— Gyere be, szivem. \

Az öregasszony a kád előtt állott hálóingben, és tanácstalanságában felváltva nézett fiára s a kád fehér hab borította, zöldes vizére.

— Most mi lesz?

— Nem merek bemenni a kádba — folytatta aztán —, félek, hogy elcsúszom.

Gyula megértette, hogy hiába fürge, mozgékony, édesanyja a kórházban elvesztette a biztonságérzetét. Ott mosdatták.

— Te nem fürdethetsz meg! — jelentette ki az öregasszony határozottan. De mindjárt utána elbizonytalanodott.

— Nem akarok pisiszagú vénasszony lenni.

Arra igyekezett rábeszélni, hogy egyelőre mosdjon meg felül, ö majd szerez ápolónőt, aki lemossa tetőtől talpig.

— Miért nem szólsz Mirácskának vagy Dinácskának, ők is meg tudják csinálni.

Bement a szobába telefonálni. Ujja a tárcsán, egy pillanatig arra gondolt, felhívja Mirát. Valószínűtlennek látszott, hogy egyik napról a másikra elutazhassanak. Elszégyellte magát, inkább Edinát kereste. Ervin vette fel a kagylót.

— Edina Mérgespusztán van egy német turistacsoporttal. De ha tudok segíteni valamiben, örömmel.

Elmondta, hogy ápolónőre volna szükség, aki Franciskát megfürdeti és valakire, aki öt felváltja, hogy legalább délután bemehessen az Intézetbe. Ezután Elüt hívta fel. Barátnője egyetlen árva szót sem szólt a bejelentéshez, hogy édesanyját magához vette. A neheztelés mégis valósággal elborította a készüléket. Ervin délután háromra ígérkezett, Elli későbbre. Mindkettő megígérte, hogy utánanéz az ápolónőnek. Ugyanazt ígérte a titkárnője is, aki annak idején a kardigánügyben a segítségére volt. Kezében a készülék, másik kezében a kagyló, idegességében fel-alá járkált a szobában, úgy bonyolította le a beszélgetéseit. Mintegy véletlenül észrevette az orvosságokat, s eszébe jutott, hogy a reggeli adagot Franciska nem kapta meg. Ottó — a precíz ember — használható táblázatot készített, feltüntette rajta, melyik nap milyen orvosságokat kell bevenni reggel, délben, este. Nem tudta, mihez fogjon. Félt, hátha baj származik belőle, ha a reggeli gyógyszereket most véteti be, tizenegy órakor. Uzonit tárcsázta, hatodszorra kiment a csengetés.

— Add csak be nyugodtan. Előtte keverj egy erősítő koktélt. Az jót tesz. Az éjszaka hogy telt?

Ebben a pillanatban lépett be Franciska a szobába, frissen, jókedvűen:

— A fenekemet is megmostam — újságolta diadalmasan.

Fia zavart arckifejezéséből azonnal megértette, hogy róla van szó. Vonásai megfeszültek. Gyula verejtékezve kapkodott idegen szavak után. hogy a lényeget közölje Uzonival, de ugyanakkor anyja előtt eltitkolja.

— Folytatódott, ami nálatok volt, nox intranquilla — nyögte, bár tudta, hogy nem így kell mondani —, amellett insomnia, különösképpen alvásélménnyel. Appetito? Az van. De különben statusquo ante, minden tekintetben. Semmi precesszió, akarom mondani, semmi progresszió, se előre, se hátra ... A soror-ügy megoldatlan ... Soror, sorella, soeur... Nagyon hálás volnék ... És ami az insomniát illeti, nem volna indikált valamilyen somnifer vagy tranquilláns?... Ja, értem, szóval ne ... Hogy tudnék ... Talán egy órát.. . Szervusz, szervusz, köszönöm.

— Nincs neked valami bajod, Gyuszika? Nagyon furcsán beszéltél. Még csak az hiányozna, hogy te is megbetegedj.

Pihentnek, szinte vidámnak látszott. Alig végzett azonban a reggeli cigarettájával, elfogta a nyugtalanság:

— Most mit csinálunk? — kérdezte először tanácstalanul, aztán türelmetlenül.

Az újságot néhány másodpercnyi csattogtatás után félredobta:

— Nem érdekel...

Nem érdekelte a regény sem, amiből Gyula fél oldalt felolvasott, ráunt a képeslapokra, rá a művészettörténetre, holott régebben sokat gyönyörködött a színes reprókban. Az operettrészletek hallatára viszont felragyogott az arca:

— Nagyon szeretem az operetteket. A fiatalságomat juttatják eszembe.

Egy félóra, a rádió ennyi ideig sugározta Lehár szerzeményeit, aztán riport következett.

— Most mit csinálunk? — hangzott ismét a kérdés, hogy a rádió elnémult.

Szerencsére kisütött a nap. Gyula felöltöztette édesanyját, hogy az erkélyen meg ne fázzék. Egymás mellett üldögéltek, Franciska a fiatalságáról beszélt, bálokról, udvarlókról, mindarról, amit a muzsika felidézett. Egy óra körül gömbölyűn és zavartan becsöngetett Erzsók. Az esti megbeszélésből csak azt tartotta meg, hogy ebédre hívták. Jóformán meg sem értette, hogy Gyula kilenc órára várta.

— Kilenckor nem szokás ebédelni — mondta meggyőződés nélkül, mint aki nem bizonyos abban, hogy időközben nem változtak-e meg a szokások.

Ebben a pillanatban Gyula lelki szeme előtt kitárult a frizsider ajtaja. Sok mindent látott benne, amivel két nénje megtöltötte, ebédről azonban csak egy napra gondoskodtak. Rövid tűnődés után Ervintől kérdezte meg telefonon, nem jöhetne-e egy órával korábban, mégpedig ebéddel mind a négyük részére?

— Ebéddel? Miben? Hogyan? — hangzott a megdöbbent válasz, aztán csak nehéz szuszogás rezegtette a kagylót.

Ervin nem ismert vendéglőt vagy kifőzdét, ahonnan kihordják az ebédet. Gyula maga az Intézetben ebédelt. Végül abban egyeztek meg, hogy Ervin hoz egy grillcsirkét, savanyúságot és krumplit, amit majd megfőznek.

Valamennyien jóizűen ettek, a pillanatnyi siker nem feledtette el Gyulával, hogy a koszt ügye, csakúgy, mint egy sereg más feladat, távolról sincs megoldva. Útban az Intézet

felé, abban reménykedett, hogy Margitka, a ; titkárnője időközben kitalált valakit. A reménység gyorsan semmivé foszlott.

— Ne haragudjék, mérnök úr — fogadta Margitka —, a fél délelőttöt telefonálással töltöttem. Eredmény semmi. Se hivatalos, se magánúton.

Gyula úgy nézett maga elé, mint egy árvízkárosult.

— De hát a mérnök úrnak két nővére van! — kockáztatta meg az asszony.

— Elutaztak, Margitka. Az egyik külföldre, a másik Ibuszos, abból él.

— Elutazni? Ilyenkor?!

— No — kérdezte Gyula, s tenyerével az Íróasztalra csapott —. van valami újság?

Fél aggyal figyelt a hivatalos ügyekre.

A titkárnő hangja hirtelen elcsuklott:

— Én szívesen segítenék a mérnök úron, a gyerekeim miatt nem tehetem. A kicsit haza kell vinnem az óvodából.

Bátortalanul lépett az asztalhoz. Az anyás simogatás benne maradt a tenyerében.

Mire hazaért, Ervint Elli váltotta föl. A két öregasszony egymás mellett, ö külön, hidegen és fenségesen. A férfi kérdő tekintetére megrázta fejét, tartózkodón beszélt, mint aki a felét sem mondja el annak, amit gondol.

Mindenekelőtt néhány használható tanáccsal szolgált: a húst, a sonkát Gyula előbb darálja meg, úgy tegye Franciska elé, éjszakára gyújtson lámpát a szobában, hogy ha az öregasszony felébred, lássa, hova lép. Nem! Nem a csillárt, annak a fénye akadályozná az alvásban, hangulatvilágítást csináljon. Egyébként meg akarta fürdetni az öregasszonyt, az azonban tiltakozott, hogy már fürdött.

— És Juliska? — tudakolta Elli. — A kedvedért bizonyára megteszi, hogy főz Franciskára.

A szomszéd házfelügyelő felesége, jólelkű, készséges teremtés, idestova tíz éve takarított, mosott Gyulára, és főzött rá meg Ellire hétvégén, rá meg Franciskára, mikor az öregasszonyt vendégül látta. Juliska azonban nem tartózkodott Pesten, a Nyírségbe utazott, beteg testvéréhez.

— Borzasztó, hogy összejött minden!

Miután ezt megállapította, Elli fölajánlotta,

hogy Juliska távollétében naponkint bevásárol és megfőz kettőjüknek másnapra, az estéket pedig nála tölti, hogy Gyulát tehermentesítse.*

Ez a kedvesség egy pillanatra ellágyitotta a férfit. A fáradtság eloszlott a tagjaiban, és az a csalóka érzés kerítette hatalmába, hogy a gondok elenyésztek. Ez az ábránd egészen addig tartott, amíg éjjel fel nem riasztotta Franciska mocorgása. Fehér hálóingben, üres tekintettel közeledett valami láthatatlan cél felé.

A második éjszaka részlethű másolata volt az elsőnek. Gyulát eleinte az aggodalom nem hagyta aludni, később Franciska megmegújuló matatása riasztotta fel. Reggel felé ugyan elnyomta az álom, de minthogy korán kelésre szoktatta magát, alig pihent.

ífolytatjuk)

Enneli írógépe fölé hajolt‘Csuklóján aranyozott karkötő csillogott, amelynek lapos láncszemein apró virágminták voltak bevésve. Ilyen virágok egymás hegyén-hátán nőttek a sekélyöböl homokzátonyain. Nagy ablak mellett ült írógépéhez kapcsolódva, s ha kinézett, látta a zöld parkot. Üt fiatal nő ült ugyanabban az irodában, de csak ő látott a parkra.

— Marhaság az. amikor vége van a szabadságnak — szólt egy fiatal éretlen hang. A másik megtoldotta: — Olyan klassz itt a városban élni. minden este lehet táncolni!

— Észrevettétek, hogy a kasszánál új fiú van? — kérdezte a harmadik.

Egy. két, három óra — megállás —, aztán újból egy. két. három óra. na és aztán? Mit számít az! Utána leltet sétálni. Egész nap vágyakozol, aztán egyszerre semmi! A park hullámzik, aszfalt takarja a földet, kőgyűrü övezi a szökőkutakat. Ha szomjas vagy, az is maradsz, ha egyedül vagy... hát én ebből nem kérek!

A lagúna belsejében egy csónak evez. Eleinte tétován siklik, egyszer erre. másszor arra. Végül orrával a nádashoz ér. beljebb nyomul. A nád elhajlik, a csónak eléri az öböl szélét, és megfeneklik. A lány nevet: — Ezek aztán elevenek, a fejünket verik.

A fiú kimérten mosolyog: nem gondolta. hogy a nádat elevennek is lehet nevezni. Igaz. hogy élnek, de ettől még nem kell eleveneknek mondani őket.

A nap sütött, de az ég alján vastag felhők tornyosultak. Csodás a nádas! Odébb egy átjáró rés nyílt, s az egy hangú nádas őrizetlen tündérrózsái üdvözölték a csónakot és a csendes hullámokat.

— Akarsz tündérrózsát?

— Igen. akarok!

A lány maga is megütközött kíváncsiságán. hogy arra gondolt, a fiúnak nehéz dolga lesz azt megszerezni. A fiú mélyen lehajolt, és iparkodott gyökerestül kiemelni a virágot, de a szára leszakadt. Enneli így is szépnek találta.

— Mi van ott?

A lány felkelt, belekapaszkodott az imbolygó csónakba, és kémlelőn tekintett a nádas lölött a távolba.

— Gyékény, evezzünk oda!

A fiú egyelőre habozott. Tekintete átsiklott a lány hajára, hajáról a nyakára, derekára, majd ismét a hajára.

— No, miért nem evezel — szólt a lány nógatva. Majd leült a csónakban, lehajtotta fejét, és szempillái alól méregette a fiút.

— Gyerünk hát, de arra igen sekély a víz.

Enneli tétova természetű volt: nem tudta, mit akar. Együtt volt benne vágy. ellentmondás, töprengés. Karkötője halkan zörgött, amint ujjai mozogtak az írógép fölött. Észreveszi valaki, hallja-e valaki?

Itt minden tiszta, kellemes. Az ablakban virág, a függöny a szemnek szép és célszerű. Nem. nem! Eiz mind hazugság! Nekem a korhadt szagú iszap kell. amiből az eleven tündérrózsa nő és az illatos

J

i/m

&i/S'G

S'E

T'P&tt