Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-25 / 35. szám
Lipcsey György Lipcsey Györgynek, ennek a semmiféle kártékony kompromisszumot nem kötő harminchárom éves szobrászművésznek a személyisége sugárzó feddhetetlenséget kölcsönöz szobrainak. Csakhogy ó ezzel a sugárzással törődik a legkevésbé. Nem mintha nem tudná, hogy életünk tényleges károsodásai erkölcsünk károsodásával azonosak, hogy az önbizalmában, azonosságtudatában, belső értékrendjében megingottak világszerte pótértékekbe vetítik bele magukat. Tudja, de legkevésbé sem törődik azon kollégáival, akik művészetüket képtelenek személyiségükkel hitelesíteni. Ö szótlanul, mondhatni társtalanul végzi a dolgát; vall a világról, érzéseiről, egyetemes létállapotokról. Mindenekelőtt azonban a munkáról. a csöndes, de halálba is fárasztó dologtevés fájdalmas hitéről nyilatkozik fában, márványban, gipszben. Arról, hogy a parasztélet hagyományossá merevedett tartalmai képtelenek mozdulni, mert viszszavonulásra kényszerültek, mert e tartalmak letéteményesei kételkednek abban, hogy létüknek még lehet fölemelő célja — amely felé mégis titkos energiák vezérlik őket. Akárcsak szobrai többségének, Lipcseynek is ez az energia az egyetlen hite, egyetlen hajtóereje. Amolyan vezércsiilaga, amely a ritkán jelentkező telítettség utáni kiüresedést is képes fénnyel, munkával elűzni. A júniusi tárlatnyitón zsúfolásig telt nézőkkel a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Muzeum Galériája, amin egyik pillanatban maga is csodálkozott, a másikban viszont természetesnek tartotta, hiszen végső soron otthon. szülőföldjén mutathatta be eddigi müveinek mintegy felét. Hogy elégedett-e juk nyúlni. Mondták is, fiatalember és öregembereket csinál, sehol egy szép nő. Dehát nem is lehetett, mert en a kezdet kezdetén úgy ütöttem a vésőt, hogy a szobor felülete nyers maradt, durva, mint az élet, s egyáltalán nem kecses, mint a nő. Mindez a nyolcvanas evek elején kezdett eltűnni, mintegy hat szobromban az állat és az ember kapcsolatát fogalmaztam meg. A tárlaton ezekből csak a Budai Ilona látható. Aztán hót jött az akt. Az első nöszobrom egy combos, melles, ülő figura, de érdekes módon, állatfeje van. Vagy inkább ősi élőlény-feje. Azóta több aktot csináltam, néhány ki is van állítva. Ezen az úton jutottam el a nonfiguratív szobrokig, a leegyszerűsített formákig is. Sokan meglepetéssel is nézték ezeket, mert azt hitték, valami fafaragó vagyok. Feltételes módban beszéltek annak előtte a szobraimról, népi ihletettséggel ruháztak fel, mert nem végeztem akadémiát. Meglehet, éppen a parasztmotivumok, régebbi szobrainak balladás jegyei minősítették őt a csallóközi parasztsors ábrázolójának, holott csupán arról van szó — hiszen balladák nemcsak mifelénk, a világ egyéb tájain is születtek és születnek —, hogy Lipcsey engedelmeskedik az atavisztikus emlékeknek, az ősei elviselte megaláztatások kényszerítésének, azonban látni kell azt is, hogy szobrászata ezen a témakörön régen túllépett — tágabb igényű teremtés. Valamiféle pogány litánia az eddigi életmű, amely az emberi érzelmek és cselekvések szentségét hirdeti, és fölébe emeli mindenféle balga eszménynek, amelyekből pedig épp eleget termelt századunk. Néhányan mégis feltételes módban beszélnek és beszéltek szobrairól. Az ekként gondolkodókat vajon megnyugtatja, ha ideírom, Lipcsey már évek óta a képzőművészeti szövetség nyilvántartásában szerepel? Mert vitatkozni nem akarok velük. Viszont megjegyezném, a feltételes módok többnyire érték- és értékelési bizonytalanságot fejeznek ki. s közben örömmel nyugtázom, az augusztus végéig nyitva tartó tárlat bizonyára jó szolgálatot tett a feltételezések állításokká alakításában. Mert nemcsak ennek a munkában kitartó, semmilyen művészi komprbmisszumot nem kötő fiatal szobrászművésznek fontos ez a tárlat, hanem mindnyájunknak, hiszen kevésszer áll módunkban szlovákiai magyar szobrászművészt galériában köszöntem. Hiszen nem is kell hozzá a két kezem, hogy meg tudjam számolni, mennyi van belőlük. SZIGETI LÁSZLÓ HRAPKA TIBOR felvételei (nő 13) a tárlattal és annak visszhangjával, arról a városhoz közeli hegyétei (Kútniky) műtermében, szülei portáján így felelt: — Nem vagyok sem elégedett, sem elégedetlen. Azt érzem csak, hogy milyen ritkán tudtam megteremteni magamnak az ideális munkához való feltételeket. Ha az utóbbi tizenöt évben mindig azt csinálhattam volna, amit akartam, más szobrok is lehetnének a csarnokban. De hát ez ábránd Az élet olyan, amilyen. Nagyon jó érzés, hogy ismerőseim, barátaim, de még az ismeretlenek is azt állítják, sikerült ez a tárlat, jól vizsgáztam, mégsem lehetek elégedett. Egy sportoló lehet, mert neki mérhető a teljesítménye, de egy művésznek ? — A szobrok láttán kérdezem; mi az az alázat, s a ketelkedesben rejlő emberi méltóság ? — Ez két kérdés. Válaszom az alázatra vonatkozik, mert azt szüntelenül látom a közvetlen környezetemben élőkön. Már öntudatlan bennük. Szükebb pátriámban, a Csallóközben két alaptipust különböztetek meg, s ez a válaszom már a méltóságról is szól. Az egyik a törtető, a dölyfós, a másik a szerény, az alázkodó. Szobraim többsége a szerényekről vall. Jómagam ritkán kötök kompromisszumot, legkevésbé magammal. így őrzöm méltóságomat. Ezt a keményfejüséget apámtól örököltem, aki közös célokért sok minden embertelenen ment keresztül. Mégis állva maradt... — Apa, család feleség, nő ... Az utóbbi evekben megszaporodtak nőket ábrázoló szobraid. — Az első tiz évben azért nem nyúltam a női figurákhoz, mert nem tudtam hozzá1. 2 3. 4. 5 6 Bartók Béla (fa) Akt (fa) Apám (gipsz) Fajdalom (fa) Alázkodók (fa) Formák (fa)
