Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-19 / 4. szám
CSALÁDI KÖR Innen mindig kívánatosnak láttam az eget. Az egyetlen szórakozásom az volt, hogy néztem az elvonuló felhőket az ablakon keresztül és örültem, hogyan táncoltatja a szél a rozsdás leveleket és az almacsutkákat vagy a szemcsés havat a túloldalon. Mindegyik iskolámban ez volt a legjobb. Akkor az alábbi dolgok, amelyeket Erika és Ildi ezekről az iskolákról elmondtak, üres kockák voltak. Ezért is foglalpak kétszeres helyet bennem, egyszer az akkori helyüket, másodszor meg a mostanit. Pedig azóta már számtalan reform kerülgette a közoktatást és magát a neveléstudományt is. Azt a nézetet, hogy a betegség egyáltalán nem terjed, fenn lehet tartani, de épp oly fölöslege^, mint azt állítani, hogy a betegség végzetes. A rossz kiéli magát; csak hol és meddig, az a kérdés. Az alább következő beszélgetések a d.-i középiskolák sötétebb foltjait mutatják. A valódit, ami ilyen is és másmilyen. Feketébb és világosabb is. „az fűben is nem Erika: Van úgy, hogy három órát itt ülünk, este hatig a tanítás után, mert nincs véleményünk. Közben hallgatjuk a szöveget, hogy jellemtelenek, gyávák vagyunk, mert nincs véleményünk. Pedig ott szorongatjuk a kezünkben a megírt beszámolót, csak akkor éppen nem ez a beszámoló kell, hanem más, és mi ezt nem tudjuk. De ez van minden osztályfőnökin. Azt az egyet megtanultuk, az a legjobb, ha nem mondunk semmit. A legelején persze lelkesedtünk, beleszóltunk, s utána két napig hallgattuk, hogy ilyen hülyeséget csak mi tudunk mondani. Ha ez a véleményünk, hogy merünk egyáltalán megszólalni, nem szégyelljük magunkat?! A régi iskolámban örültünk, ha valamit még ráadásul csinálhattunk az iskolán kívül. Nem értettem, miért hallgatnak itt a lányok, miért nem jelentkeznek. Most már én is ilyen vagyok. Itt minden fontosabb, mint mi. Mi csak mindenkit szeressünk! De hogyan tiszteljem azt a tanárt, aki azzal jön be naponta az órára, hogy mennyire utál bennünket?! Minden visszaszáll ránk. Kitöltöttünk egy anonim kérdőívet, az iskolára vonatkozó kérdések voltak benne, olyan felmérésféle. A másik nap már odaszól az orosz tanárnő: No mi az, Eri, maga nem szereti az oroszt? Nocsak, nocsak ... Nem bíznak bennünk. nem hisznek nekünk. Piri rosszul lett az órán, a tanárnő azt se tudta, hogyan sziszegje oda: Tűnjön orvoshoz! Azt gondolta mindjárt, hogy terhes. Itt nincs titok, magánügy. Az osztályfőnök rendszeresen kikutatja a táskánkat, a zsebeinket. A múltkor eltűnt a noteszom a táskámból, észre sem vettem, csak mikor behívatta az édesapámat — szigorúan kikötötte, hogy ő jöjjön be —, akkor tudtam meg. Ha a tanár hibát követ el, biztos, hogy mi isszuk meg a levét. Nyáron gyakorlaton voltunk, az utolsó éjjel sokáig fennmaradtunk, zsoliztunk, beszélgettünk, egyszer csak bejön a tanár, hogy: Mit képzeltek, mit csináltok? S lehúzott a Katinak egy pofont. Az a tanár, aki addig csak akkor látott bennünket, mikor valami zűr volt körülöttünk, amúgy nem volt ránk kiváncsi. A többi napon ránk se hederitett, program az nuku, hadd ne mondjam, hova járt ... Semmiféle hagyománya nincs az iskolának, ami összetartana bennünket, ami különválasztana a többiektől, büszkeséget adna. Se diákavatás, se diáknap, semmi... Mi csak tanuljunk, ne ilyeneken jártassuk az eszünket! Messze vagyunk nagyon egymástól. hogy most nő hanem hogy nőtt az látszik." Edit, tanárnő: Nevelünk, mi? Mindent, csak azt nem. Időnk sincs rá, kedvünk sincs rá, a színvonal is egyre romlik. Vadul és rettenetesen leterheltek vagyunk, nekem például szerdát kivéve mindig nyolc órám van. Hogy egy jó kört csináljak, arra nincs idő, mert nekem ott van még a gyerek is. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy túlterheltek, örülnek, ha kiszabadulhatnak az iskolából. Ha nem szeretnék tanítani, már régen elmentem volna. De a tanítás gyönyörű szép. Itt naponta meghal az ember. Egyrészt a gyerekek miatt, másrészt a lehúzó környezet: hogy mit főzök vacsorára, mit kössek a fiamnak (ugye, a feminizálódás), magasabb téma az nincs. És a kicsinyes áskálódások! Meg miért kapom mindig én a leggyengébb osztályokat, könnyű a válogatott osztályban jó tanárnak lenni. Ez van. Aztán bemész az osztályba, kiállsz a tábla elé, és tudod, minimum ki kell törnöd a lábad, hogy igazán rád figyeljenek. Főleg az én tantárgyaimra. A diák, ha felhívom, mindennel foglalkozik; hogyan álljon fel, húzza le a köpenyét... Hiába mondom, hogy nem kell felállni, nem tud ülve maradni, mert naponta tízszer beléverik, hogy felelésnél fel kell állnia, s lehet, hogy aznap épp azért kapott egy ötöst, mert nem ugrott azonnal. A mi iskolamodellünk híjával van a bizalomnak. Én mindig azt mondom : közelebb a gyerekekhez, mert óriási árok tátong közöttünk. Csakhát egyedül ezt nem lehet. Automatizmusok irányítanak bennünket. A diák megzavarodik, az eddigi iskola nem Így nevelte, nem tudja elfogadni a kinyújtott kezet. Nem tudja érdemien elfogadni; vagy bratyizni kezd, vagy felül a magas lóra. A tanárokban egyáltalán nincs meg — hangsúlyozom, a saját tapasztalataimról beszélek — a hajlandóság a kontaktusra. Nem járnak vissza hozzánk a diákok. Nincs kapcsolat Meg nincs is fórum, ahol beszélhetünk, hiszen az a negyvenöt perc még a tananyagra sem elég. Ha valaki nem osztályfőnök, akkor alig-alig tud valamit kezdeni a pedagógiájával, nevelésével. A legfontosabb: aki alapállásában szereti a gyerekeket, csak az menjen tanárnak, és csak a gyerek érdekét tartsa szem előtt! Számítson neki, hogy mi lesz abból a gyerekből. Mert van ilyen szemlélet, ugye: ha Karcsi olyan jó matikus és olyan sokat tud, nyesegessük csak meg a szárnyait, tömjük meg abból a németből is, hadd legyen mit csinálnia! Pedig a jó pedagógia taktikus és elnéző. „A jó iskola voltaképpen a jó tanár" — olvastam egy múlt századi tanügyi iratban. Biztatnak a kollégák, hogy majd beletörsz te is, úgy sem tudod megváltani a világot! Nem hiszem. A legfőbb baj, hogy nincsenek gyökereink. Ha minden iskolának lenne tradíciója, közösségi szelleme, amit tud és mer vállalni, az átsegítené az akadályokon. Mert ha ez nincs, akkor csak tömeg van, amely képtelen megtalálni a gyökereit. Pedig ez a lényeg. Most ha a „szabály" rendben van, annak leple alatt mindent lehet. Hogy közben az életet megerőszakoljuk, az nem számít. Hdi: Érettségi előtt állunk, többet kell tanulnunk, de még azt sem hallottuk ebben az iskolában, csak ritkán, hogy igyekezzetek. Csak azt, hogy amilyen buták vagyunk, úgyse csináljuk meg. S ez nagyon megvadit bennünket. Azért is, mert tudjuk, mi van mögötte. Tudom, hogy protekciós vagyok és többet megengedhetek magamnak, mint a többiek. Különben ezek a dolgok közöttünk elég nyíltan zajlanak. És ez valami fennsőbbségérzetet meg nagyképűséget is ad nekünk, még egynémelyik tanárral szemben is ... Óriási a túljelentkezés, talán ezért bomlottak így meg a dolgok. Minden felvételizőnek van egy kártyája, amire ráírják az eredményeket. Nőhet mi ebbe belepillanthattunk, ugyanis négyünket-ötünket mindig elküldték átírni ezeket. Volt olyan, hogy akinek négyese volt, mondjuk két négyese — hogy rosszabbat ne mondjak —, azt felvették, s akinek kettese, azt nem. Osztályunkban például azok a legjobb tanulók, akiket tudjuk, hogy nem protekcióval vettek fel, s hiába bíztatják őket a tanárok, hogy menjenek tovább, nem mennek. mert attól tartanak, nem bimák őket szüleik támogatni. Kevés olyan tanár van itt, aki magából, a személyiségéből belead valamit az anyagba, csak leadják az órát, és kész. Olyan, mint a silózás. Éppen a szaktantárgyakat, amelyek a legfontosabbak lennének, azokat tanítják a leggyengébb tanárok, tehát a szakképzést teljesen elhanyagolják. Pedig az iskolánk a legmodernebb a járásban, a legtámogatottabbak közé tartozik! Minden a személyiségen múlik, ha éppen egy tehetséges ember mondjuk a fönevelő, akkor sok érdekes rendezvény van. Ha meg nem, akkor pangás. Nemcsak a tanárokból hiányzik a pedagógiai szellem, ami azt jelenti, hogy nem tanítanak örömmel, hanem a diákok is azzal a tudattal ülnek a padokban, hogy csak teljen le a négy év, legyen meg a papír, ami a legfontosabb, tehát nincs benső indíték. A tanárok csak fölöslegesen idegesítenek, terhelnek bennünket hülyeségekkel, úgyse ez számít. így is van. A magyartanárommal sokat szoktam beszélgetni és panaszkodik, hogy egyre romlik a színvonal, egyre gyengébbek a tanulók. S ami a legszomorúbb, hogy látjuk, a tanárok közül ki kit nem szeret, melyik párt szereti a dirit, ezek a dolgok többé-kévésbé nyíltan mennek, persze azt már nem tudjuk, hogy miért. De érezzük az ellenségeskedést. Tudjuk, hogy ki a diri talpnyalója, ki utálja, és hogy nincs összhang. Hogy ki a jó tanár, az életkortól független, de nagyon messze állunk a tanároktól. Hármat-négyet, ha tudok mondani, akivel jó a kapcsolatunk. Különben nekünk ez a természetes; a követelmények, hogy tanulni kell, szigor van; és a mellékzöngék is természetesek. Lajos, a volt diák: Persze, óriási a kereslet és a kínálat a megalkuvásra a felkapott iskolákban, s ezt mindkét fél érzi, és mindkét fél felelős ezért. És egyre többen szorulnak patthelyzetbe, tehetetlenségbe, azok, akik nem tudnak versenyezni. Lehet, hogy frázis, de valamikor példakép, erkölcsi példakép volt a tanító. Egyetlen tanárnőm volt, aki másként tanított, mint a többi. Nem is a viszony volt más köztünk, hanem a módszer s ezen keresztül a viszony is. természetesen. Egyetlen célja volt, hogy megtanítsa velünk az oroszt. Eljártunk hozzá a lakására, ez is célzatos volt, akkor is órát tartott, csak mi azt akkor nem tudtuk. Neki nem az volt a fontos, hogy leadja az anyagot, partner voltál, a véleményedre volt kiváncsi. Amit ő tíz hónap alatt elért, azt tíz éve egyetlen tanárom sem tudta elérni. Igen, aztán volt még egy tanítóm, de ö az előírásokból, a meghonosodott gyakorlatból indult. Ami miatt mégis más volt: az az embersége. A többiek viselkedést tanítottak, nem morált Egyszerűbb a gyereket belezámi égy rendszerbe, leckéztetni, mint nevelni. Ez vagy alkalmazkodást vagy dacot, vagy kritikát szül. Más kérdés persze, hogy a pedagógiának sem rózsás a helyzete. Annak az a jó diák, akibe beleszórja az egész tankönyvet, a száján meg kijön. Az egyéniséget nem tűri. Nem tanít önállóan gondolkodni, zavarba kerülsz, ha a saját véleményedet kérdik. Nekem olyan magyartanámőm volt, akinél Ady az húsz verscím volt, Petőfi az harminc. Az összekötöszöveget meg szóról-szóra kellett felmondani. S ez nemcsak módszer, hanem magatartás is. A legszömyübb, mikor a diák észreveszi, hogy a tanár csak azokat az órákat vezeti le jól és becsületesen, ahol ellenőrzik. Ez még annál is szörnyűbb, mikor azt kell látnia, hogy a tanár saját tantárgyán belül nem mozog biztonságosan, nincs áttekintése. Ha a diákot egyszer átejtik, másodszor már ö ejti át a tanárt. A nagyobb iskolákban elszemélytelenedett a viszony tanító és a diák között, a középiskolákban meg egyenesen harccá változott. Persze, nem az a baj, hogy harc van. Hanem, hogy értelmetlen ez a harc, ha nem azért van, hogy a tanár bebizonyítsa igazát a tanítványok előtt. Hogy mennyire van becsülete a tanárnak a diák előtt ? Amennyire becsületes, annyira. Ezt ő d.-i iskola is bizonyítja. Sárkolonc tapadt a lábunkra, olyan nehéz, hogy szinte lépni sem tudunk Ebben az iskolában mindent összesároztunk, a padokat, a tantermet, i táblán a megbicsaklott vonalat. Pedig ezek között a falak között honol a a valami, amin nem fog sem tűz, sem víz, semmilyen elem. Az eszmény ember. NAGYVENDÉGI ÉV> CSEPP, HÁROM EGY CSEPP, KÉT
