Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-28 / 31. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil 18. Útjuk a kórházból a közeli presszóba vezetett. A kapunál Ottó legeibüvölöbb mosolyával bocsátotta maga elé az udvariasan szabadkozó Gyulát és a lomhán cammogó Edinát. Maga hátramaradt a feleségével. A két testvér már a presszó előtt topogott, a házaspár még mindig összebújva pusmogott. Odabent a felszolgálónő félárbocra eresztett testtel érdeklődött, mivel szolgálhat. A kérdést Ottó vette át, és egy pingpongjátékülföldön lebonyolítjuk az ügyeinket. Ennek fejében viszont vállaljuk az egész nyarat. Érted ? Az egész nyarat! — Ez a kérés teljesen készületlenül ér... — dadogta a mérnök meglepetésében szédülten ... Máról holnapra nem lehet beletanulni a betegápolásba ... Félek, hogy ennek a sorrendi változtatásnak tragikus következményei lesznek... — Előbb vagy utóbb úgyis rád kerül a sor... — És a lift! Emlékezz, mit mondott Uzoni a liftről! — Drága Gyuszikám, attól még nagyon messze vagyunk, hogy édesanyátok sétálni Mirát minden cselekedetében hajtotta, minden ítéletében befolyásolta, most, hogy táplálékot kapott, ismét begyulladt. A motor rázkódásainak ütemét követve törtek ki belőle a fogadkozások, ünnepélyesen és zordan: — Igen, ón ott leszek mellette, fogom a kezét. Ha kell, mellette alszom! Ha kell, le sem hunyom a szemem! Ha kell, nem mozdulok el az ágyától! Ottó alig győzte csillapítani, magyarázkodás helyett simogatással. Viszonylag nyugodt hangulatban ültek be Gyula kocsijába és szálltak ki belőle sorra, kinek merre akadt teendője. lás vonzása, mely a percekkel együtt mindennap leszakít róla valamit, elhervasztja mosolygását, el az álmait, el a mozdulatait, . hogy végül belekeverje a maga megváltoztathatatlan sötétségébe. Szédülten ült le a padra édesanyja és Mira mellé. — Mi az, szivem, csak nem lettél rosszul ? — hallotta Franciska résztvevő hangját. — Nem. Nem, anyuka. Csak a fejem fáj. Mira szótlanul vette át öccsétől a kórház pecsétjével ellátott papírost, s mintegy fejest ugrott bele. — Mit olvastok a hátam mögött? — Én nem olvasok, anyuka. <9iAcR<&4AT6S6EePePcEeF<i kos gyorsaságával továbbította. Duplát kértek mindannyian. — Abban, ugye. már megállapodtunk — kezdett szóba Ottó —, hogy a terheket harmadoljuk. Edina el akarta helyezni azt a mondatot, amellyel minden ilyenszerű alkalommal érvelt: — Mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Ottó megelőzte: — Elvben, Edina, nyugodj meg. Egyébként figyelembe vesszük mindenkinek az elfoglaltságát, a kötelezettségeit, az anyagi erőit, és a részleteket magunk között megbeszéljük. De valahonnan csak kell indulni, nem igaz? Szóval ebben megegyeztünk? Gyula gondolkodás nélkül. Edina vonakodva bólintott rá. Ottó fürgén folytatta: — Az eddigi gyakorlatot követve, azt hiszem, a következő menetrendet fogadhatjuk el irányadóul. Mi vállaltuk, hogy elsőnek vesszük magunkhoz Ciska mamát, utánunk Gyula következne, júniusban Edináék, majd ismét mi. Gyula, Edina... Bármi adódik közösen határozunk. Gyula az órájára pillantott: — Helyes. Akkor talán ... — Gyuszikám, még egy pillanatot engedélyezz számunkra. A hivatal megvár. Volna egy igen szerény módosítási javaslatom, ami a lényeget nem érinti, csak a sorrendet. Azt is a közös ügy érdekében. Mira tekintete megtapadt a férjén, ellágyultan, ködösen, elborultam Alsó ajkát enyhén beszivta, két ujja közt árván füstölt az elfelejtett cigaretta. — Őszintén szólva a helyzet, ami elé Uzoni állított bennünket, váratlanul jött. a lehető legrosszabb időben. Nekem ugyanis egzisztenciálisan fontos ügyekben Lyonba, Rotterdamba és Milánóba kell utaznom. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy ha Ciska mama állapota megkívánja, lemondok az utazásról, de az nagyon sokba kerülne nekünk. Mintegy szavai megerősítését várva feleségére nézett: — Sajnos — sóhajtott Mira —, a gazdasági életnek megvannak a maga vastőrvényei. — Annyi szent. Ezt Edina” mondta. — És mi lenne a sorrendi változás? — Lényegében minden marad, változás annyiban lenne, hogy elsőnek te vennéd magadhoz Ciska mamát... — Én?! — Egy hónapra, Gyuszikám, ezalatt mi mehessen. Sajnos! — Aztán ne feledd — a két nővéred nem haragszik meg — Ciska mamának te vagy a kedvence. A morális tényezőknek döntő szerepe van a gyógyulásban. Na és a levegő? A rózsadombi levegő többet ér száz injekciónál. — Ez mind igaz, de hiszen az előbb magad mondtad, hogy először ti... — tanácstalanul nézett egyikükről másikukra. — Nézd, Gyula, azt a pénzt, amit Franciska mamára költünk, meg is kell keresni. Ha lemondom ezt az utazást, nem leszek abban az anyagi helyzetben, hogy akkora részt vállaljak a terhekből, mint amennyit szent kötelességemnek tartok vállalni. Gyula nem gondolkozott, mint egy filmet, amit ismét és ismét elölről kezdenek, ugyanazt a képet látta: édesanyját, amint önkívületben fekszik a kórházi ágyon, karjában az infúziós tű ... Behunyta szemét, két tenyerébe fogta fejét. úgy mondta: — Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá ... — Ne légy kishitű, Gyuszikám. Minden segítséget megadunk neked a verkli megindításához . .. Értesíted a körzeti orvost, az injekciókat majd ő adja vagy a melléje beosztott nővér... Az éjjeli ápolónő ügyében magam járok el... Éjjel ö lesz a beteg mellett, nappal Erzsók, aki megvárja, amíg megjössz a hivatalodból... Meg sem mostad a kezed, máris betoppan az éjjeli ápolónő ... Holnap Mirával együtt mentek a kórházba, s ő majd elkísér a lakásodra, hogy minden simán menjen ... — Erzsók jó ötlet — ismerte el —. jól megértik egymást Franciskával. — Délutánonkint felváltva meglátogatunk, hogy legyen szabadidőd pihenésre meg arra, hogy Ellivel találkozhass. Az édesanyádért ennyit igazán megtehetsz. No? Minthogy Gyula még mindig habozott, Ottó pilátusi mozdulattal mintegy mellékesen odavetette: — Legvégső esetben, megkérhetjük Uzonit, hogy még néhány hétig tartsa ott Ciska mamát, de hát, ez, ugyebár... Ujjait úgy lebegtette, mintha légszárító alatt tartaná őket. — Nem! Nem! A kórház a biztos halát. Uzoni megmondta. Jöjjön csak hozzám! — Gratulálok az elhatározásodhoz. Nézzünk szembe a tényekkel. Hosszú folyamat előtt állunk, tehát az a célszerű, ha Mira önfeláldozó gondoskodását a végső menetre tartalékoljuk. A kategorikus imperatívusz motorja, amely Másnap, mialatt Gyula a formaságokat intézte, Mira felöltöztette édesanyjukat. Kitűnt, mozgékony, jókedvű Franciskából szánandón töppedt öreganyóka lett. Megrémült a tükör előtt, de lánya biztatására, hogy a jó házi koszt és a sör megerősíti, szinte azonnal megnyugodott. — Sört is kapok? — kérdezte felcsillanó szemmel. — Mindennap egy üveggel. — Az sok. Egy üveggel nem tudok meginni. — Annyit iszik meg belőle, anyuka, amennyi jólesik. — És a többivel mi lesz? - aggodalom színezte a hangját. — Nem öntjük ki. Kár volna. — Jégre tesszük. Időnként, ha ismerős beteg haladt arra, Franciska megszólította: — Hazamegyek! — jelentette ki hangosan. — El sem búcsúzik tőlem ? — Dehogynem, Franciska néni. Isten segítse. — A fiam visz haza. Ugye, ismeri a fiamat? Nagy tudós. — Mira megfejthetetlen értelmű pillantást vetett az ismeretlen betegre. — Hütlenkedünk? Hütlenkedünk? — a kórház egyik orvosa állott meg egy pillanatra előttük, biccentett Mira felé, Franciskát megérintette: — Hütlenkedünk, bizony — válaszolta. Mihelyt az orvos eltávolodott, odasúgta Mírának: — Mindig megveregeti a váltam. Hát mit képzel ez?! Gyula az adjunktus szobájában olvasta el a zárójelentést. Állva kezdett bele, de ahogy mondatról mondatra lejjebb zuhant, bugyorból bugyorba, erői elhagyták, mint akit letaglóztak, rogyott le a székre ... arteriöse, univ. .. cor pu/monare decomp. . . Idáig még értette ... ami viszont ezután következett, már nem: pyelonephritis chr... Mi lehet az? — kérdezte magában. Tekintete még mindig a sűrű gépeléses papíron, a latin szavakba öltöztetett halálos ítéleten. Valahonnan távolról duruzsolás hallatszott hozzá, az orvos vigasztaló-magyarázó szavai melyek úgy repültek el füle mellett, mint ahogy a percek repülnek iszonyú erejű szivásnak engedelmeskedve, láthatatlanul és érzéketlenül. Valószínűtlen volt, hogy az ő mindig jókedvű, mindig mozgékony, mindig szolgálatkész édesanyja a betegségek ilyen borzalmas gyűjteményévé pusztult, elragadta az etmú— De az előbb olvastál. Láttam. Mutasd, Mirácska. Én is kíváncsi vagyok rá. — Angolul van — vágta rá Gyula. — Angolul? Mióta tudsz te angolul? — Amióta muszáj volt megtanulnom. Mira olyanforma mozdulatokat tett, mint egy számyatörött madár. Tekintetét köd lepte be, félálomban adta vissza a jelentést az öccsének, aki zsebébe csúsztatta. Egy másodpercre összenéztek, mind az egyik, mind a másik lesütötte a szemét. — Indulhatunk — kelt föl a férfi. — Tessék megvárni a főorvos urat — állt eléjük az egyik nűvér. — Minden percben megérkezhet. Addig tessék befáradni a szobájába. Franciska derűs hangulatban üldögélt két gyermeke között, előbb a folyosón, később a főorvosi szobában. Csakhamar megérkezett Uzoni, könnyed hangot ütött meg, mintha nem kórházban, hanem magánlakásán látná vendégül Franciskát. — Maga csak ne mosakodjék — vágott vissza élénken az öregasszony —, mert ha nem is szúrt meg. tudom, hogy maga parancsolta meg a többieknek, hogy szurkáijanak. Ha tudná, hogy mennyire fáj, nem csinálna ilyesmit. Hosszan időztek még a küszöbön. Franciska nem úgy búcsúzott, mint aki örül, hogy szabadul, hanem lassan, érzelmesen. — Maga nagyon jó volt hozzám. Gyurka. Ezért megcsókolom. Remélem, hogy még találkozunk — enyhén megborongott —, de nem itt. Hanem elmegyünk valahova sörözni. — Megyünk sörözni, Franciska néni. Megyünk. De csak ha nagyon tetszik igyekezni. — Mira kérem — fordult aztán az asszony felé —, egykét részletet még meg kell tárgyalnunk —, kézmozdulattal invitálta a szobájába. Amaz udvariasan kitért: — Inkább Gyulának adjon utasításokat. Én természetesen az édesanyámmal maradok. (folytatjuk)
