Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-28 / 31. szám

é

A helység, akár a világ vége. A busz is megfordul, s arra Jtm távolodik, amerről jött Térbelileg zártak a dolgok: a faluközép, az utcácskák, az udvarok négyszögei, az arcok. Úgy néznek rám, mintha csudabogár kacsogna végig az aszfaltozott, mégis poros úton, csóré gyerekek orrukat turkálva szemeznek a kapualj mögül. Az öregek hallgatagok. Ilyenek lehettek a múlt század derekán is, amikor Fényes Elek ezt írta geográfiai szótárának Baracza címszava után: „magyar falu, Gömör megyében, egy szűk völgyben fekszik, a putnoki járásban legsárosabb helység." A Rimaszombati (Rimavská Sobota) Gömöri Múzeum régésze, aki 1977-ben Budapesten elvégezte a régészet-néprajz szakot a Felvég utolsó portáján lakik. Igaz, már nem sokáig, hiszen rövidesen a rimaszombati Akasztóhegyen vásárolt családi házukba költözik feleségével és két gyermekével. Elhagyja a szülői házat a felnövelőt amelyben a küszködő megmaradáson túl lényegében mindig azért dolgoztak, hogy őt kitaníttassák. Mert Kovács Istvánék rokonságában a világ dolgai iránti érdeklődés régtől belső hajlam, szellemi törekvés. Nyilván az is ennek tulajdonítható, hogy nagybátyja volt az első a faluban, aki gimnáziumot végzett. Ő pedig eleddig az utolsó, aki doktorátust szerzett „A Rima-medence az újkorban és a rézkorban" címet viseli az a 160 oldalas monográfia, amiért februárban az ősrégészet doktorává avatták Budapesten. Ha nem kérem, hogy mondjon néhány szót erről az európai szemmel is nagyon értékes leletről (lásd a 24. oldalon), amelyre 1982-ben bukkant rá, szóba sem kerül a kézirat és a doktori disszertáció. Sem az egyikkel, sem a másikkal nem hivalkodott

— Mert miközben kijelentem: régész vagyok, nyomban elönt a bizonytalanság. De ma már nem zavar. Tudom, nem leszek specialista, nem vagyok az az alkat, aki unalomig lerágja a csontot, vagyis nem leszek kimondottan sem régész, sem helytörténész, sem történész, sem néprajzos, inkább, ha fogalmazhatok így, honismereti kutató. Viccesen „gömörológus", ami működésemnek természetesen csak a szűk táji kereteit jelenti. Tehát sok minden érdekel, mégis távol áll tőlem, hogy holmi reneszánsz embernek képzeljem magam. Csupán arról van szó, hogy egyre inkább a másik szakom, a néprajz tolul érdeklődésem homlokterébe.' A történelmi félmúlt. Olyan gyorsan változik a világ s tűnnek a semmibe dolgok, hogy a magyarságtudományok művelését fontosabbnak tartom, mint a régészeti kutatásokat. Persze, a régészettel sem hagyok föl. Ezért is barlangászkodom, hiszen a barlangban mindig megvan annak a lehetősége, hogy újabb dolgok kerüljenek napvilágra. Jól jött két éve az itteni barlangászok baráti társasága, akik olyannyira befogadtak, hogy tavaly augusztusban én olvashattam föl a csoport beszámolóját a Barlangászat! Világkongresszuson, Barcelonában.

Majd szerényen hozzáteszi, nem azért, mert ö itt a legjobb barlangkutató, csupán a német nyelvtudása miatt Amikor pedig arra hívom fél a figyelmét, hogy éppen tíz éve folytatja régészeti munkáját a múzeumigazgatót említi. Az ő érdemének tünteti fel az elért sikereket megértését, támogatását részletezi, de arról már nem beszél, hogy a régészetnek ezen a

APASZEREPBEN: KOVÁCS ISTVÁN, régés;

A GYERMEK: LECKE

tájon nem voltak hagyományai, neki kellett leraknia az alapokat Inkább mesegyűjteményére tereli a szót amelyből a szlovákiai magyar olvasó is megismerhetett már néhányat Két éve a Madách kiadóban van a kézirat ahol, mint elmondta, a Főnix Füzetek mintájára indítani kellene egy társadalomtudományi sorozatot is. Néprajzi, helytörténeti és egyéb munkák kiadására. Azt már én tettem hozzá, e képzett sorozatban napvilágot láthatna az ő 160 oldalas monográfiája is.

— Nem éppen hatéveseknek való, de azért Szabolcsnak is felolvastam néhányat azokból a népmesékből, amelyeket a környéken gyűjtöttem. Szeretnénk őt, és természetesen Hajnalkát is rendszeres olvasóvá nevelni. Sokszor gondolkozom azon, óriási lépéselőny, hogy ezek a gyerekek másként indulhatnak, mint mi. Nekem itthon nem volt könyvtáram, mégha szüléimben megvolt is a szándék, hogy kitaníttassanak. Szabolcsnak kezd kialakulni a saját könyvtára, pedig olvasni még nem tud. Nem is szeretném, ha tudna, hiszen még csak most fag iskolába menni. Mesélj, apa, szokott megigéznt, s ha könyvhöz nyúlok, megkér, ne a könyvből. Ott van az arcán: azt hagyd anyára. Te magadtól mondd a mesét. Izgalmas, fenséges percek ezek, bennük szinte láthatóvá lesznek az egymásrautaltság láthatatlan kötelékei.

■■■■■■■■■■■

Ugyanakkor ezek azok a percek, amikor a szülő könnyen túllőhet a célon. Nekem is reguláznom kellett magam, mert rádöbbentem, hogy visszakérdezéseimmel, aminek legmélyén türelmetlenség van, s az a szülői akarás, hogy a gyermek valaki legyen, szóval vissza- és számonkéréseimmel borzalmas görcsöket képeztem a gyerekben. A túlfokozott elvárásaimmal. Szabolcs már régtől elszámol százig, de ha nem tudta megmondani, mennyi 13 meg 7, én már katasztrófának véltem. Amióta nem támasztok túlzott igényeket, látom, a gyermek is kiegyensúlyozottabb. Lerombolhatja önbizalmát, azonosságzavarokat okozhat a gyermekében, aki többnek szeretné látni annál, ami. És valljuk be, eleinte minden szülőben ott bujkál ez a baljós téveszme. Itt vannak például a nyelvek. Én nem vagyok egy nyelvtehetség, az anyanyelvemen kívül csak németül és szlovákul tudok, de szabályozott visszafogottságom ellenére mégis bennem bujkál az az igény, hogy gyermekeim, iskoláik végeztével legalább egy

világnyelvet tudjanak. Nem fogom rájuk erőszakolni a nyelvtanulást, de az egészséges ösztönzés egyszerűen szülői kötelesség. Kezdetben ezen a területen is türelmetlen voltam. mert természetesen igyekeztem néhány szlovák és német szót megtanítani Szabolccsal, de nem fordult rá a nyelve. Elégedetlen voltam magammal, vele, de ma már látom, jogtalanul, mert németül is, szlovákul is tízig elsorolja a számokat, s néhány alapfogalmat is ismer.

Szabolcshoz fordul, aki a könyvespolc előtt játszik „Emberke, ne mérgelődjr-öt. Úgy tesz, mint akit egyedül a játék érdekel, valójában azonban arra fülel, mit is mond róla az édesapja. Az apuka észreveszi ezt, s arra kéri fiát mesélje el nekem, mire bukkantak Abloncán, a fa kérgében. Szabolcs boldogan újságolja, hogy tyúkra, majd kijavítja magát nem lyukra, odúra. És őzikét meg két nyulat is láttunk, és a Zsípi szélen is jártunk. Az őzike a Hársasban volt...