Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-21 / 30. szám
CSALÁDIKOR Fáj az apának, anyának, ha nap mint nap azt kell látnia, hogy gyerekei veszekednek, verekednek. Sok erőt, energiát beléölnek a békitésbe, mégis, a testvérek csak nem nyugszanak! Hiába telnek-múlnak az évek, serdülnek a gyerekek, az indulatok nem lohadnak. Egy biztos: nem törvény, hogy a testvéreknek veszekedniük, verekedniük kell. Sok olyan családot ismerünk, ahol békében megférnek egymás mellett. Aztán ismerünk olyan családokat is, ahol napi vita tárgya a gyerekek torzsalkodása, mégsem változik semmi. A viták lezárulnak, a békétlenkedők kibékülnek, csak éppen senki sem elégedett! Ezért fontos, hogy mindenekfelett azt vizsgáljuk, miért is veszekednek gyerekeink. Péter és Anikó esete Az ötéves Péter és a nyolcéves Anikó tévét néz, édesanyjuk a vacsorát készíti a konyhában. Péter közelebb húzódik Anikóhoz, lábát a térdére fekteti, de Anikó haragosan lesöpri. Péter csak nem nyugszik, újra próbálkozik. végül jót rúg testvére sípcsontjába. „Nem érted, hogy hagyj békén!" — sziszegi vissza Anikó. Péternek ez sem használ, elkezdi a kislány haját cibálni. Anikó hirtelen elkapja a kezét és jól beléharap. Péter üvölt, az édesanya odarohan. Átöleli a fiúcskát, észreveszi a kézfején a harapás nyomát. „Nem enged tévét nézni" — nyafogja Anikó. „Nem érdeke! — zárja le a vitát az anya —, így nem viselkedhetsz!" Miért is kezdtek el veszekedni a gyerekek? Helyesen cselekedett az anya? Figyeljük csak, miként viselkednek (vagy viselkednének) hasonló esetekben a szülők! A konfliktusmegoldás első változata talán az lenne, hogy az anya tüzetesen kivizsgálja, ki kezdte a torzsalkodást, s a büntetést is ennek megfelelően osztja ki. De vigyázat, fennáll a veszély, hogy mindig csak az egyik bűnhődik, pedig kettőn áll a vásár, hiszen mindketten ludasak a dologbanl Nem elég tehát csak az egyiket megbüntetni, de az sem megoldás, ha az anya kimondja, hogy mindketten egyformán bűnösek. Temérdek idő eltelik az aprólékos vizsgálódással, s ennek során sikerül a gyerekeket nemegyszer még jobban összeveszejteni. A második variáció szerint az anya egyenlően bünteti mindkét testvért. Kijelenti például: „Nem érdekel, ki a bűnös, nincs miért verekednetek! Mindegyik menjen a szobájába, nem nézhetitek a tévét, tessék leckét írni!" A gyerekek bőgni kezdenek, igazságtalannak érzik a döntést. Természetesen másfajta megoldást is választhatnak a szülők. Például mindig a kisebbik, a „gyengébbik'' gyerek pártját fogják, ami nagyon rossz stratégia. A nagyobbakban kialakul az a tudat hogy bármit cselekednek, mindig ők lesznek a bűnösök, és hogy a felnőttek szemében mindig a kisebbeknek vagy gyöngébbeknek van igazuk. Úgy érzik, nem is szeretik őket a szülők, a kisebbek pedig eücanásztodnak. A negyedik változat szülőié leikére próbái beszélni a csemetéjének: „Te vagy a nagyobbik. az okosabb, neked ke/l. hogy legyen eszed." Habár ez a változat a logika, a racionalitás felöl próbálja megközelíteni a kérdést „okos enged, szamár szenved", r.-em mondanánk i'elyesnek. A gyerekekben (nőio) nem alakulhat Így ki a felelősség, az önállóság érzése, csorbát szenved igazságérzetük, elvesztik viszonyítási képességüket. És mit tenne Ön? Gondoljuk csak át még egyszer Péter és Anikó esetét, és kérdezzük meg magunktól, mi hogyan reagálnánk? Először is: nem szabad útjára engedni első haragunkat, meg kell gondolnunk a legtermészetesebben kínálkozó reakciót is. A harag, az idegesség, a sietség nem jó tanácsadó. Tudjuk, hogy nehéz türtőztetni magunkat, megsajnáljuk a gyereket, hiszen olyan szívszaggatóan tud simi! (Dehát melyik gyerek nem sír szívszaggatóan?!) Az önuralom képessége a nevelés egyik fontos eszköze, és a szülőknek nap mint nap gyakorolniuk kell. Nemcsak a gyereknevelésnél nélkülözhetetlen, konfliktusmegoldó tényező is. Találkoztam a tanácsadóban egy családdal, amelyik a hirtelen felindulás megfékezésére a következő módszert vezette be: Amint az indulatok fortyogni kezdtek, szétdobálták a kézügyben tartott pinponglabdákat, s míg csak a család össze nem gyűjtötte azokat, hallgatni kellett... A módszer bizony a jó öreg aranyszabályt erősíti: ha mérges vagy, mielőtt megszólalsz, számolj tízig! A testvérkonfliktusok megoldásának van még egy módja, amit akár az „ötödik stratégiának" is nevezhetünk. Jelszava lehetne: Ne ártsuk magunkat a gyerekek dolgába! Az anyának tudnia kell, hogy Péter sírása egyfajta jelzés, amivel felhívja magára a figyelmet. Több mint biztos, hogy már többször alkalmazta, mikor az anya szeretetét, védelmezését akarta kicsikarni. A gyerekek közti összetűzést is értelmezhetnénk — mégha kicsit vadul hangzik is — mint jelzést: Szeretetet kérek! Anikó bántva érezte magát, hiszen az édesanya a testvérének adott igazat, Pétert védte meg. Péter volt a kezdeményező fél és Anikó azért harapta meg őt, mert úgyis tudta, hogy az édesanyjuk Péter pártjára áll, ő tehát akkor már nem rúghat labdába. Meglehet, ebben a szituációban az lett volna a legjobb megoldás, ha az édesanya be sem jön a szobába, s főként: ha egyáltalán nem minősíti a viselkedésüket, lehet, hogy Péter akkor nem reszkírozza meg a végkifejletet, hiszen tudja, hogy az anyja úgysem védi meg, nem áll a pártjára. Az lett volna hát a leghelyesebb, ha az anya nem avatkozik közbe, a gyerekekre hagyja, oldják meg ők a problémát; s nem képviselte volna (ráadásul elfogultan) a fia érdekeit, mint egy fogadatlan prókátor! Nem feledhetjük, hogy a szülők hozzáállása, viselkedése befolyásolja a testvérek közti kapcsolatokat. Engedni kell hát, hogy a gyerekek okuljanak az ilyenfajta konfliktusok tapasztalatából! Mert miért ne verekednének a gyerekek, ha így szerzik (főleg ha csak így) meg a szülök odafigyelését!? Oldják meg a gyerekek egyedül a konfliktusaikat, mert ha mi fogjuk helyettük megoldani, akkor csak a meg nem oldás módozataira tanítjuk meg őket! Ameddig a szülők elvégzik azt, amit a gyerekeknek kellene elvégezni, sosem lesznek önállóak. Még felnőttkorban is másoktól fogják elvárni, hogy megoldják helyettük a konfliktusokat. Igen, az anya megpuszilhatja Péter öklét, de nem ítélkezhet afelől, hogy ki a bűnös és ki nem. Hanem azt mondja: „Sajnálom, hogy összevesztetek. Próbáljátok egyedül megállapítani, hogy ki a bűnös és ki az ártatlan, és azt is döntsétek el, hogy máskor mit fogtok tenni annak érdekében, hogy hasonló dolog ne történjék!" Kimegy aztán a szobából, magukra hagyja a gyerekeket. Persze, előfordulhat: a veszekedés odáig fajul, hogy ez a higgadtság már nem segít. De a szülő küldetése még ilyenkor is csak az, hogy megfékezze a szituációt, nem az ítélkezés, a pártfogolás! Ha a gyerekek nem tudnak megegyezni, helyesebb mindkettőt megbüntetni, mint csak az egyiket. Hallja az anya, hogy az egyik testvér azt mondja a másiknak: Megmondom az anyunak, mit csináltál. Mire a másik: Fölösleges, úgyis csak azt fogja mondani, intézzük el. magunk között az ügyet, és csak aztán menjünk utána. Ülésezik a családi tanács Olyan családdal is találkoztam már, ahol amint valami konfliktus adódott, az apa öszszehívta a „családi tanácsot". Általában esténként került erre sor, s annak rendje és módja szerint vagy fél óra hosszat vitatták a kérdéses ügyet. A tárgyalás során a gyerekek ugyanúgy kifejthették álláspontjukat, nézeteiket, mint szüleik — s ez arra is jó volt, hogy megtanulták megfogalmazni, szavakba önteni, érvekkel alátámasztani véleményüket. A tanulságot általában a gyerekek vonták le, tehát a vitatkozó felek. De ugyanúgy a családi tanács vitatta meg például a közös nyaralások időpontját, helyét, döntött arról, hogyan töltse a család a hétvégét stb. Sokszor és sokan elmondták már: a gyerekek a konfliktusmegoldás képességét a szülőktől tanulják el. Ha a szülök lépten-nyomon veszekednek, ahelyett, hogy leülnének megbeszélni a vitás kérdéseket, elrohannak otthonról, nem beszélnek egymással, a gyerekeik sem fognak különbül viselkedni. Ha hasonló helyzetbe kerülnek, hasonló stratégiát választanak, hiszen ezt tanulták otthon. A konfliktusok, veszekedések életünk velejárói. Meg kell tanulnunk megbirkózni velük, meg kell tanulnunk győzni fölöttük, s meg kell rá tanítani gyerekeinket is. Dr. MIRON ZELINA pszichológus NAGY LÁSZLÓ felvétele Mikor a gyerekek hajbakapnak
