Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-30 / 27. szám
KÜLÖNJÁRAT EURÓPÁN ÁT r\ Május végétől tizenkét napon át a csehországi Hfenskótól a szlovákiai Lysá Polanáig, falvakban és városokban sok helyen keltett feltűnést egy színesre festett mikrobusz. Béke — ez volt több nyelven ráírva, oldalán pedig Európa térképe, bejelölve rajta azok a városok, helységek, amelyeket a mikrobusz utasai eddigi útjuk során érintettek. S hogy kik voltak a mikrobusz utasai? Hat nö — négy nyugatnémet, egy holland és egy svéd —, a nemzetközi békekaraván résztvevői, akik azért vállalták ezt a több hónapig tartó, fárasztó utat Európa számos országán át, hogy elmondják mindenkinek, békében szeretnének élni, s összefogjanak a világ jóakaratú embereivel. Jókedvűen, de a sok élménytől, programtól fáradtan érkeztek meg Poprádra a karaván résztvevői vendéglátóikkal, a CSSZNSZ KB és a nöszövetség helyi képviselőivel együtt. Fáradtságuk ellenére közvetlenek, érdeklődők, nyitottak voltak. A vacsora előtt egyikük. Trees Lambregts, rögtön odalépett hozzám: „Ahoj, téged még nem ismerlek." A kölcsönös bemutatkozás után megkértem öt, beszéljen arról, hógyan született az ötlet, s milyen céllal indultak útnak. — Azzal kezdődött az egész, hogy Nairobiban Fassia Jansen és Ellen Diederich, aki egyébként rfiikrobuszunkat vezeti, egy békesátrat hoztak létre. Ebben a sátorban lehetőség nyílt arra, hogy az ellenséges államokból érkezett nők találkozzanak égymással. Itt beszélgettek egymással az irániak és az irakiak, az amerikaiak és a szovjetunióbeliek, s felvettük a kapcsolatot az Afrikából, Dél-Amerikából érkezett nőkkel is. Ott s akkor jöttünk rá, milyen keveset tudunk egymásról, pedig mindannyian a békéért tevékenykedünk. Tudatosítottuk, hogy mindaz, ami ott történt, nagyon fontos, s azt mondtuk, el kell vinnünk ezeket a találkozásokat, beszélgetéseket Nyugat- és Kelet-Európába egyaránt. Ellen és Fassia megszervezték az utat, s így nevezték el: utazás Nyugatról Keleten át Nyugatra. Az anyagiakat az amerikai nők adták. Azt mondtuk, mindenfelé sok férfiszobor található, amelyek statikusak. Legyen ez a mi buszunk egy dinamikus „békeszobor". Áprilisban indultunk a Greenham Common-i támaszpont mellöl, majd egy hétig Hollandiában voltunk. Az NSZK-ban találkoztunk a bonni parlament képviselőnőivel, akik nagyon érdeklődtek utunk iránt. Ezután az NDK-ban voltunk, innen pedig Lengyelországon át megyünk a moszkvai kongreszszusra. Azután Románia, Bulgária, majd Görögország — Athén — következik, s onnan térünk haza. Mindenütt nőkkel találkozunk, a célunk, hogy elmondjuk, hogyan élünk, mit teszünk a békéért. Hoztunk magunkkal videót, posztereket, plakátokat, ezek segítségével mutatjuk be a munkán kát. S persze mi is meghallgatjuk őket, s mindazt, amit tapasztalunk, publikálni fogjuk. Azt reméljük, ennek hatására is egyre több nö kapcsolódik majd be a békemozgalomba. — Te mióta veszel részt a békeharcban? — Körülbelül tíz éve. Nálunk, Hollandiában, egy híressé vált jelszóval kezdődött a békemozgalom: „Szabadítsuk meg a világot a fegyverektől, kezdjük Hollandiában!" Ezt nevezték aztán másutt is egészséges betegségnek, hollanditisznek. — Milyen benyomásokkal távozol tőlünk, Csehszlovákiából? — Úgy gondolom, hogy itt a nőszövetségben sokkal szervezettebb munka folyik, s ez a nőknek több erőt ad. Szerintem nagyobb befolyással van ez a társadalomra is. A másik fontos dolog, hogy a fasizmus idején átélt szenvedés erőt ad az embereknek, hogy azt mondják: soha többé háborút! Ezt éreztem Ravensbrückben is. Ezeket a dolgokat itt értettem meg jobban. Egyébként Csehszlovákiában mindenütt fantasztikus volt a fogadtatás, sok új barátságot kötöttem. Remélem, nemcsak ezek a személyes kapcsolatok, hanem a két ország kapcsolatai is egyre szorosabbá válnak. — Kérlek, mondj valamit a magánéletedről is, hol élsz, hol dolgozol? — Eíndhovenben lakom, teológus vagyok, a felnőttek egyházi iskolájában dolÜjabb megálló . . . Fotó: MFSKOVA és LISICKY gozom. Négy gyermekem van, két lányom és két fiam. Azon vagyok, hogy befejezzék a tanulmányaikat, s aztán remélem, nemcsak a saját boldogulásukra fognak gondolni, hanem a többi emberére is. A békekaraván tagjai számos beszélgetésen vettek részt országszerte, voltak Terezínben és Lidicében, tárgyaltak a leszerelésről, a békeharcról, énekeltek, barátkoztak. A svéd Agneta Norberg mondta egy helyen: „A leszerelés kérdései az északi államokban élő nőket is aggasztják ..." A gyermekként koncentrációs tábort megjárt mulatt Fassia Jansen arról énekelt, hogy soha többé nem szabad megismétlődnie Hirosimának és Nagaszakinak. Ellen Diederich elmondta, szervezetük, a „Nők a békéért" elnevezésű szervezet azért keresi más országok nőivel a kapcsolatot, hogy közösen küzdhessenek a békéért. A karaván legfiatalabb tagja, a negyvenhárom éves Helga Bartz munkája miatt csak az út egy részén vehetett részt. Hazautazása előestéjén volt alkalmam beszélgetni vele, először a munkájáról kérdeztem. — A Rhur-vidéken, Oberhausenben élek. Egy egyesület kulturális központjának vagyok a vezetője. Több csoportunk van, az enyém kerámiakészitéssel foglalkozik. Vannak kimondottan női összejöveteleink is, amikor politikáról, női témákról beszélgetünk. Megszerveztük a női kulturális hetet is, amelyen minden szereplő, résztvevő — a színházi csoport, a zenekar tagjai stb. — nő volt. — Mit szólt a család, hogy eljött erre az útra? — A gyerekeim tizenöt és tizenhárom évesek, ebben a korban örülnek, ha elmegyek otthonról. Egyébként ők is részt vettek már a húsvéti békemenetben. Először vagyok Csehszlovákiában, a szocializmusról eddig csak filmen láttam, hallottam. A valóságban pozitívabb a kép. Túl sok élmény ért itt! Az esseni Marga Wallmeroth-nak is Ellen szólt, tartson velük. Marga nagyszerűnek találta az ötletet. — Háziasszony vagyok, három felnőtt gyerekem van, ezért van időm, magamat szabadságoltam. Egyébként sok közösségi munkát végzek, az egyházban, a békemozgalomban. — Milyen békeakciókat szerveznek városukban? — Minden év novemberében békehetet tartunk. Előadásokat szerzünk, az utcán emberláncot alkotunk, énekelünk. Standokat állítunk fel, ahol tájékoztató anyagokat adunk arrc hogy áll a világon a békemozgalom. Mi den pénteken egy órán keresztül a belvi rosban állunk, hol többen, hol kevesebbe . Egy néma óra a békéért — igy nevezzük jzt. Kezünkben plakát, rajta ez áll: Öt perccel vagyunk tizenkettő előtt. Sokan mutogatnak ránk, hogy bolondok vagyunk, mások csatlakoznak. — Mit vár a nők moszkvai világkongresszusától? — Nem tudom, milyen lesz, hagyom magam meglepni. Egészen biztosan gazdagodom általa. Ennek másnak kell lennie, mint ha csak férfiak tárgyalnának. Biztos lesz visszhangja. Mindig dühös vagyok, mikor hallom, mennyi pénz megy fegyverkezésre. Nincs erre szavam, őrültség ez az állandó fegyverkezés! Úgy gondolom, Moszkva felhívás lesz mindenki számára, megállj-t jelent majd a fegyverkezésben. — Mi volt Csehszlovákiában a legnagyobb élménye? — A háborús emlékműnél a megbékélés az asszonyokkal. Elmesélték, partizán volt a férjük. Aztán horgolt virágocskát adtak nekünk emlékbe. Az a mód, ahogy ezt tették! Álmomban sem tudtam volna ezt elképzelni! Ellen, Fassia, Trees, Agneta, Marga és Helga. Hatan a világ összes békeszerető asszonya nevében is járják a világot, hogy egyre többen ismerjék fel azt, amit Trees olyan szépen és egyszerűen megfogalmazott: az egyén boldogsága összefügg a többi ember boldogságával. S a legfontosabb dolog, hogy ne csak magunkkal törődjünk, hanem másokkal is. BERTHA ÉVA, — Sok barátságot kötöttem — mondta Trees Lambregts
