Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-30 / 27. szám
Városszéli ház Katalin asszonyé; sövénnyel, nyíló tulipánnal szegélyezett gyalogút szeli a mélyen fekvő kertet. Elülső részét szölőlugas borítja árnyékba, odébb sűrű lombok, orgonabokor issza föl az utca porát-zaját. Látszik, szépen, takarékosan kicentizetten gazdálkodik a ház ura, csak úgy a maga örömére. — Látja, a tulipánjaim kinyíltak, pedig féltem, hogy nem lesz belőlük semmi. Igaz, a kertben nem sokat tevékenykedek, az arra van, hogy kicsit megnyugodjunk, az ember az idegességeit levezesse. Az uram, az szeret itt dolgozgatni. Aztán a munkájára fordul a szava. Gondokat sorol, nem fölróvóan, inkább úgy, mint az az fekvése a mi vidékünknek, milyen jó lenne egy turisztikai kör! El is kezdték, de olyan sokat kellet irkálni, bevezetni, levezetni, felküldeni, leküldeni, hogy aki alakította, abbahagyta, hogy ő annyi papírt nem fog csinálni... Nem szeretnék én semmi mást, csak hogy a sport jobban menjen, a kultúra jobban menjen. Évek óta harcolunk, hogy legyen honismereti szobánk, összevissza henteregnek az értékes dolgok mindenfelé. És ne adj isten hogy legyen, csak ígérgetik, már szégyellem is fölhozni. Hogy jól érezzük magunkat az életben, s ezt Katalin asszony is tudja, legalább két dolog szükségeltetik. Az egyik lenne az anyagi megalapozottság, bizonyosan. De a másik, ami ennél talán még fontosabb, a lelki béke, a másokon, a környezetünkön való segítés érzése. Ha megöregszik az ember, akkor ne gazos, loncsos utat tudjon maga mögött. van ... Jaj, de már olyan sokat panaszkodom, éppen igen jókedvemben talált! Tegnap ment viszsza a katonafiunk. Messze van, csak sir a szívem. Most voltunk utána az anyósommal, huszonnégy órát utaztunk. — Térjünk csak vissza a családhoz, beszéljünk arról is valamit! — Ez a katonafiam föl van véve mint mozdonyvezetö-jelölt Csernyön (Cierna nad Tisou), oda szeretne majd menni. A másik még középiskolás, bizony, nincs nagy választék, hova is megy, dehát még van ideje. A férjem is ott van a vasútnál. A gyerekek miatt mentem át körzeti nővérnek, szülésznő vagyok. Sok volt az éjszakázás két gyerekkel, a férjem akkor még ebédre sem járt, neki is kellett főznöm. Mert főzni, azt szeretek. A takarítást azt inkább elhagyom, sokszor csak éjszaka kerül arra sor, a múltkor is, tizenegykor takarítót-Köblös Kati tevékeny élete ember, aki a teendőit veszi sorra. Mostanság bizony nehéz hasonló kedélyre lelni, főként az országnak ebben a zugában, ahol a botorságok és sérelmek keményebbre kalapálódnak, mint bárhol másutt. — Hogyan bír annyi mindent magára vállalni? Most, mikor az asszonyok arra panaszkodnak, semmire sincs idő! — Sokan mondják, főképp azok, akik a kezüket sem mozdítják... Nekünk is rohanás az élet, de olyan természetű vagyok, hogy mindent szeretek. A sportot, ugye, azért, mert összefügg az egészséggel, és hát nővér vagyok. A színházat meg, hogy nevessenek az emberek. Gyászvárossá válik Helmec {Králóvsky Chlmec), ha az emberek elfelejtenek nevetni. Hiába mondom, hogy többet nem lépek föl, nem tudom megtenni. Itt születtem, itt vagyok otthon, itt látom a gyerekeim jövőjét. Visszafelé kanyarodik az időben, épp huszonnégy évet, hogy diáklányként lássa viszont önmagát, telve esélyekkel, derűvel; amint belép a királyhelmeci kórház kapuján. — Idővel azért fárad az ember. Több lendület volt akkor még bennem. Eiatalokkal kezdtem mindjárt foglalkozni, ott tornázgattunk a tornateremben, gimnasztikáztunk, tanította spartakiádot, dzsesszgimnasztikát. Az a lényege, hogy jól érzem magamat a tornateremben. Ha a helmeciekkel készült valami, én is ott voltam. Azt szerettem volna, hogy ne csak futball legyen, más is kerüljön a tornaterembe. Most már van röplabda, kézilabda, de ez nem elég. Az a baj, csak keveseknek igazán szívügyük a sport. Egy tornaterem van csak az egész városban, az alapiskolában, de az régi, és olyan rendetlenség van ott, hogy elmegy az ember kedve ... Aztán múltkor, mikor fölszólaltam ez ügyben, hát bizony megsértődtek. Az a legkönynyebb, leinteni az embert, de én azt mondom, nem szabad ígérgetni, aztán semmit nem tenni. Mindenkinek tenni kell, nem még a munkát nehezíteni. Meg aztán ... olyan papirozás folyik már mindenütt, hogy azzal ölik meg az embert! Jó, szép a — Más hullám van már, mint volt azelőtt, érdektelenség van az emberekben. Fóliáznak, piacoznak, az koronát hoz; kötözik, mossák már kora reggel a piacravalót, aztán elfáradnak. Nincs már kedvük színházba menni, nincs kedvük bekapcsolódni valamibe. A múltkor is, az egészségügyi előadásra — pedig hogy készültünk rá — harmincötén jöttek össze! Annak a fele is egészségügyis volt! Ha már ez sem érdekli az embereket, akkor mit kezdhetünk?! Az úgy van, hogy képviselő vagyok, járom a várost, észreveszem, mi minden megy tönkre. Baj, hogy messze van Terebes (Trebisov), egy napba is belékerül, míg az ember elintéz valamit. Ezáltal is sokat veszítünk. Itt vannak az öregjeink is. Nincsen szociális otthon Helmecen, magányosok elhagyatottak, nem tudunk róluk gondoskodni. Igaz, Terebesen van, de oda röstellnek menni, messze tam a szekrényt. Azért jegyeztem meg, mert a telefon is csörgött, hogy baj van, lázas a gyerek, tanácsot kért az anyuka. Ez is csörög, a telefon, sokszor még késő éjszaka is, a szülésznő munkája sosem ér véget. De nagyon szeretem a munkámat! Csak az bosszant, mikor megyek az anyukához, és dél van már, és azt mondja, hogy még nem ért rá enni. Olyan szokás van errefelé, hogy úgy megterhelik ezekkel a látogatásokkal a kolléganők, ismerősök a kismamákat, hogy kimerülnek, aztán szoptatni sem tudnak. Mert a szoptatás, az szívügyem, csak olyan rossz a fölvilágosítás; és az anyukák mindenkire hallgatnak, csak a jó szóra nem. A kismamatanfolyam is: sok esetben előfordul, hogy az üzemvezetők nem engedik el az anyukákat. Csak azt látják, hogy nem lesz ott a szalagnál, hiába adjuk a papírt, hogy kímélni kell az anyukát, visszadobják, nem veszik figyelembe. Mindig csak a közelebbi célokra gondolunk, a távoliakra nem. Bedig amit így nyerünk a vámon, azt elveszik a réven. Például milyen jó lenne, ha felépülne a szabadidőközpont, nem kellene egy órát buszozni annak, aki kicsit ki akar kapcsolódni, be Michalovcéba. De hogy mikor és hogyan, az kérdés, pedig milyen sokat nyernénk vele. Aztán ami közel áll hozzám, az új kórház. Akkora a tömeg a mostaniban! Csak ne olyan tempóban menne az építkezés, mint a posta! Mert az is milyen lassan megyen, mióta ott áll már! Lassan alkonyul, mindennapi életünk gondjai, bajai másznak elő csöndesen. Hinné az ember, amit szeretne elfelejteni, elfelejtődik, elnyeli az idő, még az emlékét is. De mégsem így van. — Ez egy természet, én ilyen vagyok. Valamikor tényleg az egészségem kárára megy, volt, mikor nagyon el voltam keseredve, de nem szabad. Hiszen csak egy életünk van! NAGYVENDÉGI ÉVA Fotó: NAGY LÁSZLÓ
