Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
Kedves Gyerekek! Bölcs, szellemes, humoros s mindvégig igen szép nyelvezetű mesék között válogathattok A madáraszszony című gyűjteményben, amely székely és csángó meséket tartalmaz. A könyv a Hetedhét Magyarország-sorozatban jelent meg a Madách Könyvkiadónál. A borbély és a szegény ember Sem itt nem volt, sem túl nem volt, hanem azért mégiscsak volt valahol ezen a világon egy szegény ember. Olyan szegény volt ez a szegény ember, hogy egyebe se volt az égvilágon egy szedett-vedett, kopott-rongyos szamárnál, s az is olyan vén, zörgés csonté, hogy csak úgy lígett-lógott, s csak annyit bírt, ni, amennyit. Bevisz egyszer a városba ez a szegény ember egy szamárterhe fát, amit úgy tél-túl összerakosgatott. Odavetődik egy borbélyféle ember, s kérdi: — Hogy adod azt a szamárterhe fát, te szegény ember? A szegény ember mondja, hogy s mint. Jól van, addig alkusznak innentől, hogy megcsinálják a vásárt. Elszállítja a borbélyhoz s le is rakja a szegény ember a fát. Hanem akkor rászól a borbély a szegény emberre, hogy csak ízibe rakja le azt az egész szamárterhét, mert ő az egészet megvette, s ki is fizette már. Eleget mondta a szegény ember, hogy ő csak a fát adta el, s nem a nyerget is, hanem a borbély istenesen erőlködött, hogy ő az egész szamárterhére alkudott, hát a nyereg is az övé. A szegény embernek egyebet se volt mit tenni, mint hogy nagy búsan letette a nyerget is a szamárról, s bánatosan hazament. Aztán egyszer valahogy észbe kap a szegény ember is. Veszi maga után a szamarát, s be a városba, ott is egyenest a borbélyhoz. A szamarát megköti a kertlészához, bemegy a műhelybe, s azt mondja a borbélynak: — Mennyiért beretválna meg az úr engemet meg a társamat? Mondja a borbély, hogy mennyiért. A szegény ember nagy szaporán kifizeti, s avval ki egy miccentés alatt, vezetékre veszi a szamarat, s be vele a borbélyhoz, hogy hát itt a társa, beret - válja meg. Eleget mondta a borbély, hogy ő aztán egyet se, mert ő nem szokott szamarakat borotválni. Hanem a szegény ember követelte úristenesen, hogy ha megvette még a salláriumot is, csak tessék, de még úgy, hogy hiba ne essék, mert ha nem, ő viszi tanácsra a dolgot. Mikor a borbély látta, hogy biz ennek a fele se tréfa, nem restellte könyörgésre fogni a dolgot, hogy így meg úgy, visszaadja a pénzt, de még rá is fizet. Azt mondja akkor a szegény ember: — Jól van hát, no! Adja vissza a pénzt s a múltkor elvett nyerget is, s én akkor visszalépek a követeléstől, de másképp soha! Persze hogy örömmel tette meg a borbély mind a kettőt, adott vissza pénzt, mindent, csak hogy vigye onnan a szamarát, s haladjon tőle. így kapta vissza a nyerget a szegény ember. Ha a borbély a pénzt nem adta volna vissza, s a szegény ember a borbélyt tanács elé vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna. A lövétei ember a királynál Egy lövétei embernek tizenkét fia volt; hat katona, hat pedig csak növendék. Szegény ember volt, s mindenfelé folyamodott, hogy kisebb fiait is felnevelhesse. Tudós emberek azt a tanácsot adták, forduljon egyenesen a királyhoz, az bizonyosan megsegíti. Elment erre egy prókátorhoz, s kérte: csináljon neki egy folyamodást a királyhoz. A prókátor azt kérdezte, van-e pénze. Mert az írásnak öt pengő forint az ára. A szegény ember azt felelte, nincs, s eközben látta, hogy az ügyvéd pennával mint rója egyik sort a másik után a papirosra. Hazaballagott, írószert kért valahonnan, s ö is sorokat húzogatott egy papírra, éppen mint az ügyvédtől látta. Azután felment a királyhoz, s átnyújtotta neki az írást. A király jó darabig nézegette, de nem tudott eligazodni rajta. Elökiáltotta a szekretáriusát, s odaadta annak, hogy olvassa el az. A király is, a szekretárius is sokféle nyelven tudott beszélni és írni, de a lövétei ember írásán nem tudtak eligazodni ketten sem. Kérdezték az embert, ki írta, s mi van benne. A szegény ember azután elmondotta, hogy ezt bizony ö maga írta, mert a prókátor öt forintot kért az írásért, s neki nem volt, és segélyért esedezik a király felséges személyéhez, mert neki tizenkét fia van, hat már katona, hat pedig még csak növendék, s nem tudja őket felnevelni. A király ismét elvette az írást, és a szegény embert kiküldte a másik szobába, hogy várakozzék egy kicsit. A szekretáriussal pedig összehívatta az országból a nagy urakat. Amint az urak megérkeztek, a király mindegyikkel háromszáz pengő forintot tétetett az asztalra, s mikor a pénz mind együtt volt, elővette a lövétei embernek az írását, s odaadta nekik, hogy olvassák el. Azt mondotta, hogy az asztalon lévő pénz azé lesz, aki az írást el tudja olvasni. Az urak közül azonban nem tudta egyik sem. Ekkor behívta a király a lövétei embert, s kezébe adta az írást, hogy olvassa el ő. Az ember elolvasta, s azzal a pénz az övé lett.
