Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
Regényíró volt és költő, elbeszélő és kritikus, műfordító és humorista. A humor, a groteszk, szatirikus szemléletmód jellemzi műveit, népszerűségének egyik titka is ebben keresendő. Ki ne ismerné irodalmi karikatúragyűjteményét, az 1912-ben megjelent így írtok ti-t, amely népszerűséget hozott írójának. Tanár úr kérem címen kiadott humoreszkjeit vagy agyműtétjéről írt megrázó regényét, az Utazás a koponyám körül-t ? E könyveit és többi műveit olvasva sokoldalú, szellemes, humánus gondolkodású emberként jelenik meg előttünk az író. Karinthy Frigyesre, századunk egyik legnépszerűbb írójára, születésének 100. évfordulóján egyik humoros írásával s versével emlékezünk. F esték Még egy kis rúzst dörgölt szél ajkain, a szemét fekete irónnal kendőzte, a tincseket elsimította homlokából, és megperdült előttem: habfodrok örvénylettek, szalag röpködött, gyémánt villant, illat remegett. —' Szép vagyok? — kérdezte a két ajakformájú festékcsík, picit szétnyitva, annyira csak. ameddig a csík vége engedte. és a hegyesre simított pillák felcsaptak. Csodálkozva mosolyogtam. — Szép — mondtam aztán, mert eszembe jutott, hogy ugyanezzel az arccal. ugyanezzel a perd üléssel, ugyanígy kérdezte már egyszer ezt, és mintha ugyanilyen körülmények között lettünk volna akkor is — és mert emlékeztem, hogy akkor szép volt és kívánatos. De furcsa volt. hogy minderre emlékeztem: a mozdulatra, amivel szájához emelte a feslékrudacskát és az irónt — de hogy közben mi volt. merre jártam, és merre járt. és ki volt. és ki voltam, és honnan ismertem — erről már nem tudtam semmit. Lehet, hogy olvastam csak valahol, vagy láttam a képtárban — de nem. hisz az álom íze és melege is ott borzongott az emlék hátterében. Mire a lépcső aljára értem, ennek az álomnak az íze elöntötte hangulatom — forró lett a szemem, és halántékom lüktetett. A hallban utolért. — Megyünk? — lehelte a Coty Lorigan. És az illatos púder egy pillanatra megcsiklandozta arcom. A gépkocsiban mellemre bújt. Ekkor már tudtam, mi volt az álom: lent, a patak mentén, vadvirágok közt. két kapkodó kéz, vonagló meztelen lábak, furcsa fanyar szag és tágra meresztett ijedt szemek. Gidaszatv! Boldog isten! hogy el tudtam felejtem, micsoda ujjongó öröm. micsoda kacagó ragyogás — fűnek, fának. levegőnek, napsugárnak értelme, hogy mégis eszembe jutott! Részegen dadogtam valamit... hát te vagy az, te vagy az? Az illat és fodor suttogva felelt és lihegett a fülembe, kábítóan. epedőn. — A Singerné ... láttad? ... de nem igazi gyémánt... könnyű neki... nyertek rajta ... és nem az ura vette ... nekem a Kató mondta... az a szőke, a krepp-muszlinban ... az alakja jó ... de a lábai nagyok ... fgy felelt és libegett illat és fodor... Egy percre megütköztem ... eh! talán nem jól figyeltem, hogy nem értem .. . majd. majd, odafent... A gépkocsi nagyot fordult, zökkent, lassított. Fényszóró simította végig a partot — ez volt az a patak: éreztem a vadvirág szagát. Tovább! Kaijaimban vittem fel a lépcsőn, lihegve, dagadó izmokkal. Ajtó csapódott, még hallottam a kapus csoszogó lépteit elhalni az udvarban. Aztán csönd lett — ajtó. ablak bezárva —. és én egyedül, zsákmányommal. A pamlagon feküdt, már nem beszélt, behunyta a szemét. A kislámpát gyújtottam fel, aztán óvatosan közeledtem. Az volt a tervem, hogy így csókolom meg. puhán és óvatosan előbb, behunyt szemmel. De a két vörös csík megzavart: visszamentem a pipereasztalkáig. és szarvasbőrdarabkát hoztam, hogy ledörgölöm. Hamar lejött: de alatta nem találtam az élő arc puhaságát — halványabb, de keményebb festékréteg volt alatta, régebbi kendőzés nyoma. Igen, ez volt az, emlékeztem, pár hónappal előbb, mikor először láttam. Nagyobb bőrdarabot hoztam, és most dörgölni kezdtem az egész arcot, a szemeket és a finom, szép vonalú arcot. Lassan engedett a festéklárva, spirituszt öntöttem rá finom rétegben: erre levált az egész. Soványabb kép maradt alatta, de ez is festék volt — igen, ráismertem a művész keze nyomára. Most már dühödten fogtam neki. hogy lerántsam ezt a réteget is. A lámpa fénye vibrált, alig láttam már valamit: csak ujjaim érzékeny tapintása vezetett. Újabb réteg vált le alatta, újra festék. Felordítottam. és az egész üveg tartalmát ráöntöttem. Aztán gyúrni és dörgölni és kaparni kezdtem, hogy elevenig jussak — a festékmaszk meglazult, engedett, szétfolyt ujjaim közt —. két kezem csupa színes lucsok volt, a pamlag két oldalán vastag patakban, lassan csurogni kezdett. Egyszerre azt éreztem, hogy a pamlag bársonyát gyömöszölöm már ... Rémülten kaptam a lámpához és odatartottam. A test ott feküdt a pamlagon. de a fej nem volt sehol. Feloldott, szennyes festékfolt maradt a helyén, amit szürcsölve szívott be a pamlag bársonya. Torkom kiszáradt. — Mit bánom most már — hörögtem — hiszen az arc csak cégér volt úgyis — nekem a teste kell! És egyetlen mozdulattal lerántottam a selymet, hogy mohón belekapjak ... De nem találtam inget alatta: egy másik ruha volt... igen. ráismertem, amiben elsuhogott mellettem, annak a másiknak a kaiján . .. Ezt is letéptem . . . most egy kosztüm következett... ez volt az, amit a bankártól kapott. A kosztüm alatt lányos, világos és virágos batiszt: az édesanyja vette, mikor fétjhez akarta adni... Közepén hasítottam ketté ... ez alatt csak megtalálom? És belenyúltam a hasadékba ... valami puha, selymes tárgy akadt a kezembe — kirántottam, csipkés pólya volt, üresen, lelógó szalagokkal — a pólya, amibe telték, mikor világra jött. De ő nem volt sehol, s a pamlagon gyűrött, szertekuszált rongyok hevertek. Méné, Te kel... Hallgasd meg. aztán mondd utánam ezt: Versben mondom, hogy jobban megjegyezd. Szivedbevésem és füledberágom: Rossz volt embernek lenned a világon, e korban, melynek mérlege hamis, S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is. Délben az ember megkisértetett. Az éjben sírtak a kisértetek. Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét De a gyilkost megint hősnek nevezték. A férfi vért ivott s a nő velőt Kunt a költő bőgött a bolt előtt Halottra adtak selymet és brokátot Az élő rongyos volt és vért okádott. Virággal hintették a síri vermet Az élő kunt a hó alatt didergett. Hangos szóval esküdtek a koporsón. Az élő halkan jajgatott a borsón. Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva. Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva. de szembeköpte mesterét a hitvány Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány. Hajók rohantak égő tűzveszélyben, A ringyók cifra rongya szállt a szélben, de a legszebb és a legékesebb Szemétdombon rohadt el. mint az eb. Most hát kezem tördelve, sírva kérlek. Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg. Tedd most szivedbe és füledbe el — Az értelmét majd megtudod, ha kell. MÉNÉ, TEKEL — ha érted, vagy nem érted, Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted. Egykor sötétben elmondott dalom, Mint lángirás, világít a falon. Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek.
