Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
13. Másnap délelőtt, kijövet a fürdőszobából, Elli odaállt a barátja elé: — Az éjszakádat nem akartam elrontani. De most elmondom, amit Teréz nénitől megtudtam. Föltétlenül beszélned kell a nénéddel. Minél előbb, annál jobb. — Nem. Előbb ebédelünk. Ebéd után szeretnék ledőlni és pihenni, de nem... — És Franciska ledől? Mert gondolom, ö is fáradt. Hiszen főzött, felszolgált, ellátta a gyerekeket. — Éppen ez az, hogy csak azután dől le, hogy engem felidegesített. — Azzal?... — Azzal, hogy bejön valaki, és Imre nem köszön, Jóska fogmosás nélkül megy iskolába, a vízszerelő nem jön, a — Míra vörös arccal, felháborodottan készült a válaszra, végül azzal zárta le a vitát, hogy: — Te azért beszélsz ilyen hülyén, mert mindig magadnak éltél, és nem tudod, mi a családi élet. Ezt a vitát kellett újrakezdeni. Nem tudta, hogyan. Felújult az akkor támadt megdöbbenése, hogy nénje, akivel együtt nőtt föl, messzi távolodott attól a képtől, amit róla őrzött magában, a létnek valami olyan régiójába húzódott. Mira örvendett ennek az elrendezésnek, hiszen napról napra találkozhatott szeretett elsöszülöttjével. Hogy ezt így lehetne elintézni, magától soha nem jutott eszébe. Mint ahogy arra sem gondolt, hogy ha Imre nála ebédel, miért ne ebédelhetne nála Jóska is. Megtudta, hogy a kezdemény tőle indult ki: legközelebbi tanácskozásuk alkalmával megfenyegette öccsét. — Megint micsoda terhet varrtál a nyakamba ? Kolozsvári Grandpierre Emil — Mert... c?íA‘RcZMAT@ScETePcE,:Ki Attól, hogy Mírával megtárgyaljon valamit, Gyula éppúgy irtózott, mint attól, hogy hivatalos ügyeket próbáljon elintézni a hatóságokkal. A háború meg az azt követő események meglazították a családi kötelékeket Kisidayéknál, a testvérek közötti érintkezés a vasárnapi meg ünnepi találkozókra korlátozódott, ezeket sem az ő kívánságuk, hanem Franciska akarata tartotta életben. Volt azonban egy idő, amikor egy sereg körülmény úgy találkozott, hogy néne és öcs között vitára került sor. Lajos rosszul keresett, Mirát lefoglalták kisgyerekei, a család anyagi gondokkal küzdött. Az öreg Kisiday állapota javuló tendenciát mutatott, nem szorult állandó ápolásra. Franciska értesült a nehézségekről, felajánlotta a lányának, hogy a délelőttöket s a kora délutánt náluk tölti, gondoskodik a gyerekek ellátásáról, hogy Míra állást vállalhasson. így történt. Egy vasárnap délelőtt, ebéd előtt, Edináéknál, a két testvér maga maradt a szobában. Gyula megkérdezte a feltűnően rosszkedvű Mírától, hogy mi baja, csak nem beteg? Az asszony föltekintett rá, meggyötört arccal, égő szemmel: — Franciska elviselhetetlenné teszi az életemet! Gyulának elállott a lélegzete: — Nem értem ... — motyogta ... — hát hogy... — Úgy, hogy mikor hazajövök fáradtan, összetörtén abból a borzalmas hivatalból, Franciska a nyakamba zúdítja az egész nap súlyát. Néha azt hiszem, hogy ott bolondulok meg ... — Ne haragudj, nem egészen világos. Mit jelent az, hogy az „egész nap súlya"? — Hát ami baj van a gyerekekkel, a háztartás körül, az iskolai feladatoktól a kéményseprőig mindent... Gyula az állát simogatta tanácstalanságában. Azt mindenesetre leszögezte: — De hiszen a te gyerekeid és a te háztartásod! — Igen, de mégis ... — Szóval ahogy belépsz, mindjárt a nyakadba zúdítja, ahogy mondod ... Míra megrázta a fejét: kárpitos nem kapta meg a hátralékot, minden Isten haragját összehord. Egy kis tapintatot megérdemelnék tőle, elvégre én tartom el. — De hiszen én fizetek... Míra, mint a cékla, olyan vörös lett haragjában: — Azt a pénzt, amit tőled kap, nem adja be a háztartásba. Az az „ö pénze". — Persze hogy az övé! — csattant föl az egyébként mindig nyugodt Gyula. — Hol hallottál te olyanról, hogy a cseléd fizet a gazdájának? Mert, ha nem tudnád, Franciska a cseléd szerepét tölti be nálad! Ő teszi lehetővé, hogy keress. És azok a problémák, amelyeket a nyakadba zúdít, a te problémáid, amiket te nem oldottál meg, mert akármibe kezdtél, soha nem fejezted be ... Mindent halogattál, mindennel elkéstél, mint ahogy soha semmiben véletlenül sem vagy pontos és megbízható ... ahova követni nem bírja, amelynek a törvényei neki ismeretlenek. Franciska sorsa, nyugalma, egészsége Míra kezében nyugodott. Ha Míra megsértődik, ami nagyon valószínű, Franciska látja kárát. Végül Ottóhoz fordult, nem egyenesen, hanem tanácskérésképpen, hogy amaz visszavonulhasson. — Talán tudnál segíteni rajtam — közölte óvatosan —, nem éppen rajtam, hanem szegény Franciskán. Vagy legalább tanácsot adni. Ottó arcát mosoly öntötte el, csupabiztatás-mosoly. A szeme viszont éber volt, egy héja, egy sólyom szeme. Magatartása kétszer annyi szolgálatkészséget sugárzott, mint amennyit a tekintete megtagadott. — Parancsolj velem. Gyula röviden elmondta, hogy Imre diétája nagyjából megoldhatatlan feladat elé állítja az öregasszonyt. Mivel az agya már nem működik kifogástalanul, nem tudja észben tartani, mit vásárolt be, mit nem. Tetézi a bajt, hogy a beszerzési viszonyok gyatrák. A diéta sárgarépát ír elő, de nincs, csak kel meg karalábé. Nincs disznóhús, csak marha. Néha megveszi, ami van, s az ötödik emeleten eszmél rá, hogy nem azt vett, amire szükség van, erre lerohan. Olykor naponkint háromszor. Ezt súlyosbítja, hogy a lift — mint minden pesti lift — gyakran elromlik, kénytelen gyalog menni fel öt emeletet. Mindezek tetejében az ebéd, mivel nem felel meg az előírásoknak, görcsöket idéz elő, ezek miatt ö érzi felelősnek magát. — Egyszóval — vette át a szót Ottó —, ettől a tehertől meg kellene szabadítani a mamát. Ennél mi sem könynyebb, mivel Míra meg én diétás koszton élünk. Az évek, öregem, nem viccelnek az emberrel. Ezentúl Imre öcséd nálunk fog ebédelni. Majd megbeszélem Míra nénéddel. — Látod, mit ér egy gyakorlati ember a családban— mondta Elli, mikor értesült a tárgyalás eredményéről. — És mit érsz te! — simított végig gyöngéden a nő karján. Aztán felsóhajtott : — Hát igen, ezen a téren mi nem tűnünk ki különösebben. — „Megint" — paprikázódott föl amaz. — Micsoda terhet hárítottam én valaha rád? Imre a te fiad, miért szülted meg, ha még azt is tehernek érzed, hogy az ebédjéről gondoskodj?! — Veled viccelni sem lehet, te hülye! Éppen ma, amikor elhoztam Franciskának a kardigánt. És különben is a te önzésed... Edina — az ö lakásán gyűltek össze — a karosszékben elfolyva közömbösen hallgatta a szóváltást, melyet az ajtó nyílása vágott ketté. Franciska lépett be a szobába, mögötte Jóska, jelenlegi testőre. Mint mindenkor, ha együtt láthatta gyerekeit, mint mindenkor, ha a Kékgolyó utcai sivatagból, Lajos és Míra hajdani lakásából, száműzetése e nyomasztó helyéről szabadulhatott, arca ragyogott, szeme fiatal fénnyel csillogott. — Jaj, be gyönyörű! — mustrálgatta a kardigánt, ami végre elkészült, s hálásan csókolta meg a lányát. — Köszönöm, Mírácska, jó gyerek vagy. Igazi jó gyerek. Másnap reggel lett rosszul, minden előzmény, figyelmeztető jel nélkül, egyik pillanatról a másikra. Nem öklendezett, az étel úgyszólván magától fordult ki a szájából. Lélekjelenlétét nem vesztette el, felkapott egy tányért, arra hányt, rémülten és csodálkozva nézett, hol a tányérra, hol a két unokájára, hol Lajosra. Minthogy fájdalmat nem érzett, a többiek biztatására ismét megpróbált egy falatot lenyelni. Az ugyanúgy kifordult a szájából, mint a másik. Lajos, az exvö telefonon megkereste Uzoní főorvost, aki félóra múlva már a helyszínen volt. Rövid vizsgálat után maga intézkedett, hogy Franciskát mentők szállítsák be a kórházba. Lajos kísérte el, azzal a csomaggal, amit Teréz néni hevenyében összeállított s ami nem elégítette ki minden tekintetben a szükségleteket. (folytatjuk) Fotó: NAGY LÁSZLÓ
