Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
CSALÁDIKOR Fotó: archív Mi is itt ez a fotográfia ? Tíz egymás után felsorakoztatott fogyatékos a tornaórán. Nézi a szemünk, nézi, de látni nem akarja őket. Ezek nem mi vagyunk, mi normálisak vagyunk, mi szabályosak vagyunk, a gyerekeink is normálisak és szabályosak ... Csakhogy a fénykép nem ereszt... A szemünkbe vágja, a képünkbe vágja, hogy nincs kivétel, bármelyikünkkel megtörténhet, a természet nem válogat... Pedig igazából csak környezetében érthetjük meg a képet. A torz vigyorok, a iöttyedt hasak, a labdamellek, az ormótlan testek között. Az intézetben, ahol egy bamba lány csapkodja sárga légycsapójával a tehetetlenek párnáját, ahol rajokban szállnak a fölhízott legyek, ficamos, fendült lábak lógnak az ágyak rácsain kifelé, ahol orrunk összefacsarodik a pisibűztöl, pelenkaszagtól... Rettenetes egy kép ez. Félünk tőle, sért bennünket, nem értjük, nem tudjuk fölfogni, de szabadulni sem tudunk tőle. Egy dokumentum, ami az embert mutatja, a világunkat (is) mutatja ... ... sebzettek a Törvény tenyerén — A statisztikai adatok azt mutatják, növekszik az értelmi és a testi fogyatékos gyerekek száma, ami persze, viszonylagos, hiszen a szűrés, fölkutatás jelenleg sokkal tökéletesebb, mint volt például a múltban — mondja dr. Sintaj Lygia pszichológus. — Szűrésrendszerünk minden normálistól eltérő állapotot rögzít és nyilvántartásba vesz. Tehát: A gyerekek között az értelmi szint állapotából függően állíthatók föl csoportok. Az enyhén átlagon aluliak esetében a lemaradás bepótolható, erre hivatottak a kiegyenlítő osztályok. Az értelmi fogyatékosok legfölső szintjét a debilisek alkotják, akik oktathatók és nevelhetők is. Oktatásuk, nevelésük kisegítő iskolákban, szakintézetekben folyik. A középső csoport, az imbecillisek, akik nem oktathatók, csak nevelhetők. Az idióták nevelni sem nevelhetők, speciális intézményekben, szociális otthonokban élnek. Csak sajnos. annak ellenére, hogy számuk növekszik, az ellátásukat biztosító intézményhálózat kiépítése el van maradva a kívánatostól. Vilma asszony tizenharmadik éve neveli súlyosan oligofrén unokáját. — Mit is jelent egy ilyen gyermek nevelése? — Nézze, én kedvezménnyel mentem nyugdíjba, hogy Katrin mellett maradhassak. A lányom főiskolás volt, az iskolát folytatnia kellett, ez volt a legegyszerűbb megoldás. A lányom aztán újra férjhez ment, van egy egészséges gyerekük, jól élnek, de a kislány itt maradt nálunk. — Nem lenne jobb intézetbe adni a gyereket? — Akármilyen furcsa, mi megszerettük Katrint. Esetleg ha lenne napközi otthon, oda elhordanánk, de nincs rá lehetőség. Vilma asszony a Kapaszkodó című gyógypedagógiai szerviz adásait (a Kossuth adó sugározza minden negyedik héten) rendről rendre lefordítja szlovákra. Ez is azt bizonyítja, hogy foglalkoztatja a sérült gyerekek helyzete. — Sokat gondolkodtam tegnap, mikor telefonált, hogy mit fogok mondani. Én már tizenharmadik éve nevelem ezt a gyereket, összeszedtem hát egy jó csomó tapasztalatot. Fia fogyatékos gyerek születik a családban, azt a szülök szégyellik, igyekszenek eltitkolni, intézetbe adják, nem látogatják, vagy ha otthon marad a családban, elzárják egy szobába, nem foglalkoznak vele. Igaz, hogy a fogyatékos gyerek nevelése sok türelmet és áldozatot kíván a család minden tagjától, de meg kell tanulni elfogadni őt úgy, ahogy van, olyannak, amilyen. Nem lehet öt a normális mércével mérni. — Tehát ezeknek a gyerekeknek is szükségük van a családra? — Létezik egy, az értelmileg fogyatékosok ügyeivel foglalkozó nemzetközi szövetség, melynek nyilatkozata kimondja: ......az értelmileg fogyatékos személynek joga van a családjával és nevelőszüleivel élni..." Nahát, ezt a jogot az érintettek közül nálunk nagyon kevesen ismerik el. Pedig ezek a gyerekek sokkal jobban igénylik a szülői szeretetet, mint az egészségesek. Rosszat tesz nekik minden hely- vagy környezetváltozás, jobban rá vannak szorulva a biztonságra, szeretetre, mint a többiek. Kicsiny az ö világuk, nincsenek céljaik, terveik. De szeretni kell őket, mert, bármennyire furcsa is, a szeretetet megérzik, és borzasztóan tudnak ragaszkodni. Sokat jelent ezeknek a gyerekeknek az otthon. Egy időben például Katrint elvitte az anyja, aztán megbetegedett és vissza kellett hozni. Fia azt látta volna, hogy örült, sirt boldogságában, mikor meglátta az ágyacskáját, szobácskáját. — Nem adná be tehát Katrint intézetbe? — Fia lehetett volna napközibe, akkor igen. De intézetbe nem, nem tudnám már elviselni, hogy olyan sokáig nem látom. Igaz, hogy mindent el kell zárni, lakat alatt kell tartani, mert tör-zúz, amit talál. De már megszoktuk; ha betöri az ablakot, hát betöri ... Persze az. hogy állandóan egy ember legyen vele, nagy stresszet jelent, s ezt sokáig nem lehet kibírni. Ezért fontosnak tartom elmondani, hogy a családnak össze kell fogni, közösen kell gondoskodnia ezekről a gyerekekről. Tehát összefogásra van szükség. És természetesen, a nevelésnél fontos a gyógypedagógus segítsége. Ezeket a gyerekeket gyógypedagógiai segedelem nélkül lehetetlen nevelni. Fia eredményt akarunk elérni, vagy legalább az együttélést elviselhetővé tenni, nem lehetünk meg a szakember segítsége nélkül. Meg persze szeretet nélkül, mert az a legfontosabb. — Katrinnak van egy hétéves kisöccse, ő hogyan viszonyul testvéréhez? — Eljönnek minden hétvégén. Megtanulta. hogy van egy testvére, aki más, mint a többiek, így is viselkedik. Szereti a testvérét, amint jönnek, kérdi is: Mami, mit segíthetek Katrinnak? Afféle vidéki kúriának, kiruccanóhelynek építette egy mulatós kedvű bécsi gróf a „Rózsika kastélyt" Apácaszakállason (Sokol - ce), ahol most hetvenhét szellemi-testi fogyatékos gyerek él. „Ústav sociálnej starostlivosti pre mládez, Okoc" — hirdeti rajta a tábla, ugyanis a két falut, Ekecst és Apácaszakállast egybevonták. Ekecsi helyilletőségű lett hát körülötte ez a vagy tíz hektár, kiterjedésű erdő is, ami puhán, zölden illatozik a nyári melegben. Rendbetételére se pénz, se erő, kedvére tenyészik benne a giz-gaz. aljnövényzet: az intézetlek tesznek, amit bírnak. hiába, többre nem telik. Belül nemrég fejezték be a csempézést, a külső falhoz állvány támaszkodik, újítanak, hozzáépítenek; csak a pénz is nehezen csordogál, kivitelezőt találni meg szinte lehetetlen. Az, hogy idáig jutottak, inkább az intézet ügyes igazgatójának köszönhető, mint a ráfigyelésnek. Mint megtudtuk, tágas, szellös, kétszázhatvanöt férőhelyes új épületet terveztek ide a felsőbb szervek, az építkezést már el kellett volna kezdeni; hogy miért késlekedik, erről az intézetieket sem tájékoztatták. Amúgy ötvenháromban létesült az intézet, történelmén jókorát kanyaritottak szociális intézménypolitikánk vargabetűi. Először háromtól tizenkét éves korig voltak itt gyerekek; aztán már tizenöt éves korig, tizennyolc éves korig — míg idén március elsejével fiúintézetté avatták, és az idetelepült betegek életük végéig itt maradnak. Persze, azért még lányok is vannak itt. mert hová is vinnék őket; csak közben a gyerekek felnőttek, s egyre több gondot jelent a fölserdült fiatalok összezártsága ... Ami a személyi viszonyokat illeti, azok jó keresztmetszetet nyújtanak intézeteink fejletlenségéről. Az intézetben van tizenöt nővér és három nevelőnö, a fönövéren kívül csak egy nővérnek van szakképesítése, logopédus egyáltalán nincs; Vagner doktor jár ki
