Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-23 / 26. szám

Az első elnökasszony országában

Sri Lanka, azaz Ceylon a Csendes-óceán kis szigete, a tea, a rizs, a kókuszdió hazája. Aránylag korán, 1948-ban felszabadult az angol uralom alól. A hosszú szabad fejlődés ellenére a jellegzetes nemzeti vonások még ma is élnek.

Kancsana Karunaratne egy felvételt mutat, amely nagyanyját és édesanyját ábrázolja földig érő száriban. Hatalmas bőröndjéből maga is előhúz három vég leheletvékony kelmét és pillanatok alatt nagy szakértelemmel magára tekeri. Ennek itt — gondolom — nem sok hasznát veszi.

— De otthon majd viselni fogom. Nálunk ugyanis már csak a tanárnőknek és az orvosnőknek kötelező szárit hordani, de sokan még nem váltak meg tőle. Én a szakmámnál fogva kénytelen leszek viselni."

Kancsana Karunaratne

Sri Lanka Ázsiában az elsők között fogadta el a nők egyenjogúsításáról szóló törvényt. Elvégre már Buddha állította, hogy a nők ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak. És 1960-ban, a világon elsőként ők választották meg elnökasszonyuknak Sirimavo Bandaranaikét.

Micsoda szélsőségek! Este hat óra után asszonynépet már nem találunk kíséret nélkül az utcán. Ki tudja, az elnökasszonynak meg volt-e engedve, hogy egyedül sétáljon.

Csapás a családra

Ramu Tayamani

Cynthia Costa

A Himalája lábai alatt, a Gangesz termékeny vidékén fekszik India. A nők helyzete — a fejlett városiakat kivéve — még ma sem rózsás. Hogy miért nem, erről Ramu Tayamanival és a Kuwaitban élő, egyébként indiai származású Cynthia Costával váltottunk szót.

Csak a nők egy százalékának van felsőfokú végzettsége. A fiatal lányokat mint portékát, féltve őrzik. Tizenhatodik évüket betöltve kötelesek hozzámenni ahhoz, akit szüleik választottak számukra. De a hagyományok is erősek még. A nők akkor sem kötelesek munkaviszonyba lépni, ha nem mennek férjhez, a szüleik eltartják őket. Ha viszont férjhez mennek, a vőlegény családjának megszabott összeget fizetnek annak fejében, hogy a továbbiakban ö gondoskodik a lányról. Ez az összeg annál nagyobb, minél gazdagabb származású a menyaszszony. Ha nem tudnak fizetni, a menyaszszonynak nagyon rossz sora van az új házban, a törvények ellenére még ma is nagyon gyakori, hogy megölik. Ha tehát lány születik egy házban, az nagy csapás a családra nézve.

Kuwaitban viszont, a vőlegény vásárolja magának a feleséget (ezért a kuwaiti férfiak szívesen házasodnak össze külföldi lányokkal). A poligámia eléggé elterjedt jelenség, hisz Kuwaitban túl sok a nő. Megengedett viszont a válás is, sőt még bíró sem kell hozzá, csupán egyetlen tanú, aki előtt a férj háromszor elismétli: „Talak, falak, talak". (Ez kb. annyit jelent: elhagylak, elhagylak, elhagylak.) Ebben az országban a nők csak ritkán vállalnak munkát, s fő termelőerő a férfi.

Az írástudatlanság hétköznapi dolog az indiai nők körében. Bár a nők egyenjogúsága már törvénybe van iktatva, a gyakorlatban ez semmi változást nem jelent. A vidéki asszonyok helyzete ma is szörnyű. Nőszervezetre nem is gondolhatnak, először a szociális problémákat kell megoldani, hisz néha az asszony kénytelen dolgozni az egész családra. Ennek ellenére ritka dolog Indiában a válás. A nő, attól való félelmében, hogy „könnyűnek találtatik", inkább tűr férje mellett. A hagyományok ereje ma még szinte legyőzhetetlen, hiszen a nemrég elhunyt elnökasszony, Indira Gandhi sem tudta megoldani a nőkérdést. Az indiai nőket külföldi fórumokon a Demokratikus Nőmozgalom képviseli, amelynek tagjai a parlament nötagjai, vagy városi Asszonyok.

Hogy hogyan kerülhetett el mégis ilyen messzi országba a két indiai diáklány?

Ramu szülei nem akarták, hogy itt tanuljon, hiszen ha hazamegy, már nagyon kevés lehetősége marad a férjhezmenetelre. Ráadásul itt sem szabad a külföldi, esetleg az indiai férfiak közül párt választania, mert többé akkor haza sem mehetne. Férjet kizárólag az édesanyja választhat neki. Cynthia, mivel Kuwaitban él, szabadabban dönthet a sorsa felöl. Ha befejezi a tanulmányait, egy portugál fiú felesége lesz.

Nincs többé sötét fátyol

Dél-Jemen egészen 1967-ig gyarmati függőségben élt. Ma népi demokratikus köztársaság.

Az arab szokások viszont még élnek az emberekben. Ihsan Abdul Quddus jemeni diáklány.

„Amikor otthon éltem, azt hittem, már fejlett ország vagyunk, mert a nőknek többé nem kellett csupán a szemüket szabadon hagyó sötét csadorban járniuk. Aztán,

Ihsan Abdul Quddus

amikor idejöttem tanulni, akkor láttam a különbséget, és azt, hogy nagyon sok lépést kell még tennünk a fejlődés útján. Én például sokkal jobban ügyelnék annak a törvénynek a megtartására, amely szerint a lányok legkorábban tizenhat, a fiúk tizennyolc évesen házasodhatnak, mert ma még sok helyen a lány szinte nővé válása napján férjhez megy. Nem ritkán kilencéves gyerek

a menyasszony ... Hogyan szervezkedhet az ilyen fiatal? Mikor van rá ideje?"

A „fehéreket" szolgálják

Az indiános hangzású Titicaca-tó partján és a Kordillerák lábánál elterülő Bolíviában indiánok, bevándorolt fehérek és meszticek élnek nem a legbékésebb egységben. A La Paz-i Solange Trigoso is az őslakókból való.

— Nálunk az indiánoknak van a legkevesebb joguk, közülük is az asszonyoknak. Nagyon szigorú az erkölcsük, sokat kell alkalmazkodniuk. A magániskolákban ma is külön tanítás folyik a leány- és fiúgyermekek számára. Az indián nők társadalmi rangjukra való tekintet nélkül tagjai a nőszervezetnek, amelyben politikailag is művelődnek. Ma még nagyon szembetűnő a társadalom rétegeződése. A lámaszőrből szőtt poncsóval is megkülönböztetett indián nők főleg a mezőgazdaságban dolgoznak, vagy a gazdagabbak bejárónői. Ha hazamegyek, rám már jobb sors vár. Persze csak akkor, ha sikerül városban munkát találnom, mert faluhelyen nincsenek orvosi műszerek, sok helyen még betegellátó intézmények sem, s az embereknek nincs pénzük gyógyszerre. Természetesen rajtunk, „művelt", Európát látott nőkön múlik majd, hogy hazatérve, tapasztalataink szerint segítsünk változtatni országunkban a nők helyzetén. Bár problémáink sokszor szociális helyzetükből adódnak."

Nők.

Mindennapi életünkben sokféleképpen emlegetjük ezt a szót. „Emancipált, modern, mai, kedves, anyáskodó, gondos" jelzőkkel illetjük. Mi, fiatalabbak már el is felejtettük, hogy még évszázada sem voltak jogai a nőnek, szinte még önnön akarata sem.

Sok országban még ma sincsenek, vagy jobbik esetben éppen csak formálódnak jogaik. A fejlődő országok asszonyainak nehéz a helyzete. Bár az ő munkájukra is szükség volna, kezüket, képességüket a tradíciók kötik gúzsba. Ezeken a helyeken hárul tehát a legnagyobb feladat a nők szervezeteire, itt telítődik meg létük igazi tartalommal.

BERTHA ÉVA, PLEVA ÉVA