Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-12 / 3. szám
CSALÁDI KÖR — Ha azt mondom,,» család a társadalom alapsejtje", szinte magától értetődőnek tűnik ez a megfogalmazás. Holott nagyon jól tudjuk, hogy a csalód fontosságát már sokan és gyakran megkérdőjelezték. Néhány évvel ezelőtt például szociológiai berkekben elterjedt a nézet, hogy a társadalom alapsejtje a munkahelyi kollektíva. Ön mint a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézete családkutató csoportjának vezetője miként látja a család helyét a társadalomban? — Én egyik nézettel sem értek egyet. Ha a család lenne a társadalom alapsejtje, elmondhatnánk, hogy amilyen a család, olyan a társadalom. Márpedig ez még véletlenül sem igaz. Vizsgálhatnánk akár Csehszlovákia összes családját, de mi lenne az eredmény? Rengeteg értékes és érdekes információhoz jutnánk, ám ezek a családról szólnának, nem pedig a társadalomról! Ugyanez a helyzet a dolgozó kollektívával. A társadalom ugyanis nem egyének, családok és dolgozó kollektívák mechanikus halmaza, hanem egy jóval bonyolultabb, magasabb fokú rendszer, amelynek azonban alapvető eleme a család. Alapvető, mert pótolhatatlan. A családi fészket, az itt kialakuló érzelmi kapcsolatokat, s a nevelést, amit a család nyújt a gyermeknek, főleg annak korai életszakaszában, még egyetlen mesterségesen létrehozott intézmény sem tudta helyettesíteni. Egyértelmű tehát, hogy a család nem átmeneti intézmény. mint ahogy azt egy időben oly gyakran hallhattuk. A családra a jövőben is szükség lesz. Biztos, szilárd helye van a társadalmi struktúrában. — Mivel próbálták meg helyettesíteni a családot? — A történelem folyamán többen is próbálkoztak ezzel, ám valamennyi családpótló vállalkozás tragikus következményekkel járt. Németországban a második világháború idején dolgozták ki az ún. Lebensbom-programot. A cél az volt, hogy az előre kidolgozott genetikai támpontok alapján kiválogatott „árja” férfiak és nők gyermeket nemzzenek, ezzel megalapozva az új, „Übermensch” nemzedéket. Az újszülötteket azután elvették anyjuktól és gyermekotthonokban helyezték el, ahol állandó megfigyelés alatt tartották őket. A háború után kiderült, hogy ezeknek a gyermekeknek a túlnyomó többsége épp a szülői kapcsolat hiánya miatt oligofrenikussá (gyermekkori sérülés következtében fellépő gyengeelméjűség) vált... Más példát is említhetek. London bombázása után az angol kormány lehetővé tette, hogy a londoni gyermekeket Észak-Angliába telepítsék, ahol nem leselkedik rájuk veszély. Sok szülő azonban nem élt a lehetőséggel, inkább maga mellett tartotta csemetéjét. Utólag ezeket az apróságokat is megvizsgálták, s kiderült, hogy a kitelepített gyermekek között jóval több volt a neurotikus, sokkal több pszichoszomatikus problémájuk volt, mint az otthonmaradottaknak, akik pedig nagyobb rettegésben éltek. A példákat lehetne sorolni tovább ... Valamennyiből kitűnik, hogy az egyéni nevelés az első években semmivel sem pótolható. Bármennyire önfeláldozó, melegszívű a nevelöszemélyzet. a gyermek megérzi, hogy csupán a munkájukat végzik. Igazi biztonságérzet csak a szülővel való kapcsolat következményeként alakul ki benne. S a gyemnek csak az egyéni biztonságérzeten keresztül képes kifejleszteni magában a társadalmi biztonságérzetet, majd erre alapozva a későbbiekben létfontosságú alkalmazkodóképességet. Szüksége van tehát a családra, és szüksége van az anyjára. Mert miként a családot, úgy az anyát sem helyettesítheti még a legiskolázottabb, legműveltebb nevelő sem. — Hogy az anya-gyermek kapcsolat mennyire meghatározó jellegű, arról ma már mindenkinek van némi fogalma. Az édesanyáknak is. Ám a mai anyák többsége dolgozó nő, s kevesebb ideje, energiája, kedve marad a gyermekre, mint amennyire annak szüksége van, s mint amennyit szíve szerint szánna rá ... Az Ön által javasolt új női munkamodell mennyiben jelentene a téren megoldást? — Az új női munkamodell a kiskorú gyermekeiket nevelő anyákat érinti. A modern nő már nemcsak anya akar lenni, hivatása terén is önmegvalósításra törekszik. Azonban attól a perctől kezdve, ahogy munkába áll, a férfi munkamodellhez kell alkalmazkodnia. Ez egy évszázadokon keresztül kialakult modell, amely figyelmen kívül hagyja a nő specifikus helyzetét, feladatát, vagyis azt, hogy a nők többségénél előbb-utóbb elérkezik az az idő, hogy gyermeket szülnek, s ezt a gyermeket fel is kell nevelniük. Mivel a most érvényben lévő munkamodell ezzel tulajdonképpen nem számol — pontosabban: számol ugyan vele, de csak mint szükséges rosszal —, olyan ellentmondások keletkeznek, amelyeket már lehetetlen a megszokott „szerepkonfliktus" fogalomba zsúfolni, hisz nem csupán a nőt érintik. A férfiak, a gyerekek, az egész társadalom a saját bőrén érzi ezeket a problémákat. A család képtelen megoldást találni rájuk, s ez újabb feszültségeket szül. Mivel ezek a problémák ma már társadalmi méreteket öltöttek, a társadalomnak kell őket megoldania. Elsősorban a munka társadalmi szférájában kell a nőnek teret biztosítania arra, hogy lehetősége nyíljon saját személyiségének fejlesztésére és reprodukálására, mert ez az alapvető feltétele annak, hogy a nő valóban meg tudjon felelni a családi élet és a munkahely követelményeinek. Az új női munkamodell az elmondottaknak megfelelő minőségi változást jelenti, vagyis olyan komplex intézkedésrendszert, amely magába foglalja például a rugalmas munkaidőt; a részmunkaidőt, amely nem jelentene egyben „részbért", vagyis a nő fizetése maradna a régi stb. Hangsúlyozom, nem időszakos anyagi támogatásról van szó. bár sok esetben arra is nagy szükség lehet, hanem arról, hogy biztosítsunk a nő számára elegendő időt ahhoz, hogy kielégíthesse egyéni szükségleteit. Ha nem tesszük meg, számolhatunk a következményekkel. — Milyen következményekre gondol? — Ma a nők többsége eleve egy, maximum két gyermek szülésére vállalkozik. Minden további gyermek komplikálja az életüket. Ez tulajdonképpen érthető. Hisz a mai nő már nem azonos a húsz-harminc évvel ezelőttivel, aki egyenesen a háztartásból érkezett a termelésbe. A mai nő új szociális minőséget hordoz magában. Művelt, iskolázott, hivatása terén is ambíciókat táplál. Ám a gyermek állandó törődést, gondoskodást igényel, ugyanakkor a szakma is fejlődik tovább ... Néhány év kiesés gyakran behozhatatlan hátrányt jelent a nőnek. így két megoldás kínálkozik számára: vagy lemond a szakmai sikerről, tehát visszavonul, esetleg más, igénytelenebb munkahelyet választ — ami a társadalomnak is sokba kerül, ha csupán a szakmai műveltség megszerzésébe helyezett befektetésre gondolunk .. _ —, vagy nem szül... — Pedig a demográfiai helyzet hazánkban nem valami rózsás... Köztudomású, hogy 1983 óta csupán minimális a lakosság újratermelődése, sőt Csehországban a reprodukciós arányszám 1 alá esett, ami annyit jelent, hogy többen halnak meg, mint ahányan születnek. Ilyen összefüggésben nézve a jelenlegi munkamodell tulajdonképpen ellentétben van az össztársadalmi érdekkel... — Valóban csökkenti a szülési kedvet, márpedig a manapság érvényes egy-két gyermekes családmodell rontja a demográfiai helyzetet. Egyre kevesebb a gyermek, egyre több a tizenöt éven felüli lakos. Megkezdődött a népesség elöregedésének folyamata. S ez nem szívderítő tény. További probléma a mai harmincöt évesekről való gondoskodás az ezredforduló táján, amikor ezek a most még fiatal emberek elérik a nyugdíjkorhatárt... Mert eddig arányos volt a népesség koreloszlása, volt kinek törődni az öregekkel, de a jövőben ... — ... s ha lenne is elég gyermek, gondolja, hogy a jelenlegi hajsza mellett képesek vagyunk nekik olyan érzelmi nevelést nyújtani, ami garantálná, hogy ha elérkezik az ideje, kellőképpen gondoskodnak majd a rászorulókról? — Erre a problémára nincs százszázalékos megoldás. Azelőtt is voltak nők, akik bár „csak" a háztartást vezették, mégsem törődtek igazán sem a gyermekeikkel, sem a szüleikkel. S az új női munkamodell gyakorlatban való alkalmazása sem küszöbölné ki az ilyen eseteket. De nem is erről van szó. Hanem arról, hogy ha a nő teret kapna személyisége kiteljesítéséhez s ezáltal új távlatok nyílnának előtte, az anyaságot sem érezné többé nyűgnek. Persze mindig lesznek nők, akik hivatásuk miatt le fognak mondani az anyaságról, bármilyen ideális körülményeket biztosít számukra a társadalom e két funkció betöltéséhez. Ma azonban általános a dilemma: a hivatást válassza-e a nő. vagy a családot? Holott a harmonikus modell lenne az igazi. Ezt a harmóniát azonban a munka szférája megbontotta, ezért ennek is kell helyreállítania. — Nem akarok szőrszálhasogató lenni, de az jutott eszembe, hogy van egy időszak, amikor a gyermek a nap szinte minden percében igényli a törődést leszámítva természetesen az alvásidőt. S ebben az időszakban véleményem szerint mindegy, hogy az anya mennyit és milyen munkahelyi megegyezés alapján dolgozik, mindenképpen kiszakad a családból, de a munkafolyamatból is, amikor hazamegy. Vagyis akárcsak manapság, a jövőben is —•mert az új női munkamodell gyakorlati alkalmazása egyelőre még a jövő zenéje — folytatódna a hajsza a család és a munkahely között. A lelkiismeret-furdalások, stresszek is ugyanúgy megmaradnának ... Nem az lenne talán a megoldás, hogy a nő egy bizonyos ideig teljesen otthon maradjon, s csak miután már valóban szüksége van gyermekének a vele egykorúak társaságára, csak azután helyezné el őt a megfelelő nevelőintézményben, s lépne munkába, ahol az új női munkamodell szerint dolgozhatna ugyancsak a gyermek egy bizonyos koráig ? — A nem felsőfokú végzettségű nők esetében jelenthetné ez is a megoldást, de mind azt már elmondtam, a többieknek számolniuk kell az időtényezővel. Persze nagyon jó lenne, ha egy ideig otthon maradnának ezek a magas szakképzettségű nők is, de kérdés, mennyibe kerülne ez a társadalomnak. S hogy képesek lennének-e otthon lenni azzal a tudattal, hogy míg az ágazat, amelyben dolgoztak mérföldekkel halad előre, ők egyhelyben toporognak... — Igen, de véleményem szerint itt (is) vannak a munkahelyek „rejtett tartalékai". Állandó kapcsolatban állhatnának az anyával, tájékoztathatnák őt a történtekről, a megoldandó feladatokról, e célra készített anyagokban ismertethetnék vele az új munkamódszereket... Ez lenne az igazi gondoskodás, mert az anya érezné, hogy bár egyelőre nem teljes értékű munkaerő, a jövőben számolnak vele, szüksége van rá a vállalatnak, nem helyettesíthető egykönnyen s bárkivel... — Az új női munkamodell számol ezzel. Akárcsak a szolgáltatások fejlesztésének szükségességével. Mert manapság mi a (nőül
