Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-05 / 19. szám
r-— A Május 11-e utca Milinhen Miiin Pfibramtól mintegy nyolc kilométerre délre azon a fontos kereskedelmi úton található, amelyet már 906-ban is ismertek a kereskedők. Ez a stratégiai fontosságú út meghatározta Milín község életét. Évszázadokig ezen az úton érkezett a környékre a megpróbáltatás és a dicsőség is. A müncheni árulás után erre vonult be hazánkba a megszálló német hadsereg, a háború utolsó napjaiban pedig ugyanezen az úton igyekeztek a szétvert fasiszta alakulatok maradványai nyugat felé, hogy az amerikai csapatoknak adják meg magukat. Milín közelében szorongatott helyzetbe kerültek, sebtében mégis megpróbálták még megvetni lábukat. Lövészárkokat, géppuskafészkeket létesítettek, lőállásba helyezték utolsó tankjaikat, hogy biztosítsák a visszavonulást az „amerikai területre" azon társaiknak, akik néhány napja még Prágában pusztítottak. A Nyügat-Csehországban tartózkodó amerikai katonai vezetés május 10-én Cimelicében találkozott a szovjet hadsereg képviselőivel, s felszólították von Pückler generálist, hogy feltétel nélkül tegye le a fegyvert. De csak miután a szovjet tankisták és lövész hadosztályok még jobban beszorították a németeket, volt hajlandó von Pückler aláírni a kapitulációt, bár katonái még ezután ellenálltak. A milíni krónika feljegyzései hitelesen vallanak e napokról. „ 1945. május 10. Az utak a szó szoros értelmében tömve voltak németekkel. Dobfís felől, Sedlcany irányában, mindenhol. Legnagyobb félelmet a németekben az a hír keltette, hogy az oroszok üldözik őket Agyonlövéssel fenyegetve kérdezték a helyi lakosokat, hol vannak az oroszok és a partizánok. Ha valaki pánikba esve elkiáltotta magát „oroszok, oroszok", mindent otthagyva menekültek lóval, motorkerékpárral, kerékpárral. Elhagyták a tábort. Csak miután beigazolódott — téves a hír — jöttek vissza. Félelmükben civil ruhára cserélték egyenruhájukat, letépték rangjelzésüket, eldobálták a háborús kitüntetéseket, megsemmisítették a dokumentumokat, f...) Az SS-alakulatok ezen a napon kezdik kiépíteni Milín határában állásaikat. Május 11. A németek és az SS-hordák nagyon idegesek, bosszút állnak bűntelen embereken. Agyonverték Vádav Splíchal büki lakost, mivel felemelt egy németek által eldobott fegyvert. A legnagyobb tragédia a Stépán családot érte. Az apát, aki egykor olasz légionárius .volt, felkoncolták és agyonverték. Ugyanúgy két fiát is. A németek Miiin környékén megerősítették állásaikat A tankokat, ágyúkat Kadétic felé állították, ahonnan várni lehetett a szovjet csapatok érkezését.!. ..) A kapituláció feltételével ellentétben a fegyverletétel helyett a fasiszta hordák elkezdték a harcot, f...) Még sötétedés előtt megérkeztek a Vörös Hadsereg egységei és tüzet nyitottak a németek állásaira, f. ..) Majd a Tábor felől előrenyomuló 2. ukrán front katonáit hívták ide. akik éjszaka vetették be fegyvereiket. A „katyusák" akkor nyitottak tüzet, amikor S/ivicénél véget ért a partizánok egyenlőtlen harca. Ott fejezték be a harcot az 1. ukrán front katonái is. Huszonhárom óra körül, amikor a németek megtudták, hogy körül vannak zárva, kezdték elhagyni állásaikat. Csak déli irányba menekülhettek. Az utolsó tűzharc hajnali két óra körül tört ki, és mintegy fél óráig tartott. Ekkor hagyták el Miiint az utolsó német katonák. Reggel három óra körül megszűnt a lövöldözés. Ekkor jelentek meg Milínben a szovjet hadsereg első alakulatai. A katonák tovább vonultak dél felé, ahol az utak mentén folytatták a német katonaság lefegyverzését." Milín ma a Príbrami járás legnagyobb központi községe. Tizenöt kisebb-nagyobb település, köztük Slivice tartozik hozzá. Ezeken a területeken ma a Május 11-e nevet viselő efsz gazdálkodik. Ez a név őrzi a második világháború utolsó európai ütközetének időpontját. Kép és szöveg: M. NAGY LÁSZLÓ Befejezetlen történet Vannak történetek, amelyek befejezetlenségükben hátborzongatóak. Ha tudnánk, mi történt a szereplőkkel — legyen az bármilyen szörnyűség —• egy ideig még foglalkoztatna a sorsuk, aztán előbb-utóbb napirendre térnénk fölötte. De a befejezetlen történet az más. Az valahogy tovább él bennünk, a legváratlanabb pillanatokban képes felbukkanni emlékezetünkben, tartósan nyugtalanít. Az ember megpróbálja továbbszöni a történetet, hol szerencsés, hol tragikus befejezést gondol hozzá, ám hogy valójában hogyan végződött, sohasem tudja meg. A történet, amelyet egy idős nöismerösömtöl hallottam, tulajdonképpen nem is hátborzongató. Nem folyik benne vér, még könny sem, durva erőszaknak nyoma sincs, főszereplője pedig egy kislány, akinek az eset szemtanúja még csak a hangját sem hallotta. „Nem tudom pontosan, talán 1944-ben történt. Akkoriban Budapesten éltem, egy kórházban dolgoztam. A kórház elég meszsze esett a lakhelyemtől, villamossal jártam be. Mindig szerettem a gyerekeket, a villamoson is el-elnéztem őket. Egyszer egy hat-nyolc óv körüli kislány ült velem szemben. Csendes, szelíd gyereknek látszott. Rövid, ragyogóan simára kefélt, dús sötét haja volt és minden olyan takaros volt rajta. A kék matrózruhája, a gondosan kifényesített kis félcipői, az apró ridikül, amit a kezében szorongatott. Nem szoktam barátkozást kezdeményezni ismeretlen gyerekekkel, de ennek volt a lényében valami megkapóan kedves komolyság, ami önkéntelenül is mosolyra késztetett. A kislány elkapta pillantásomat, félszegen, félrehajtott fejjel picit elmosolyodott, majd a mel-A Május Az elmúlt évtizedekben sokszor jártam Losoncon (Lucenec) a Május 1. téren. Rendszerint sietve megyek végig rajta, nincs sok időm mélázgatásra. A minap viszont megálltam a Partizán utca sarkán, a Csillag étterem mellett, hogy végignézzek a téren. A tavaszi napsütésben egy kicsit megpihentem az egyik szomorúfüz árnyában. Nézelődtem ráérősen, s lassan feltörtek bennem az emlékek. Mekkora öröm volt, amikor 1913-ban innen startolt Kvas András, a repülés egyik úttörője, saját készítésű repülőgépén. És miután megkerülte a gácsi (Halic) várat, újból itt szállt le. Különösen a fiatalság lelkesedett akkor e nem midennapos eseménynek számító szenzációért. Aztán hallani vélem az egykori Appoló moziból kijövő szerelmespárok suttogását, amint lopva csókot váltanak az akkor még füves-tücskös-bogaras, esténként a sötétségbe burkolódzó téren. Az emlékek olyan elevenné válnak, hogy még az árusok kiabálását is hallom az egkori Búza téren, amint portékáikat kínálják: Friss a gyümölcs, hajnalban szedtem, olcsón adom ... — Fél liter tejföl és fél kiló túró? — Ugyan aranyoskám, olyan levest és galuskát készíthet ebből, hogy a férjeura mind a tíz ujját megnyalja utána .. . Zsibongott a piac éveken át hajnaltól délutánig, minden csütörtökön. S zsibong mostanában újra, mert az ide-oda vándorlás lette ülő nőre nézett. Kopott eleganciával öltözött, vézna, öreg néni volt, izgatott, szapora beszédű. A körülötte ülőknek magyarázott valamit. — A szomszédban laktak. Amikor kijött a rendelet, hogy a zsidóknak el kell költözniük a házból, mindketten elmentek, de a kislányt nálam hagyták. Azóta velem van. De hát mit csináljak most vele, mondják meg kérem? Nem mondom, nagyon rendes, aranyos lányka, szófogadó. De hát a rendelet! A házmester is mondta, ö ugye ismerte őket, a lánykát is ismeri. Mondta, hogy nem maradhat a házban, mert bajt hozhat ránk. Hogy vigyem a szülei után. De hát azt sem tudom, hol vannak. Voltam érdeklődni utánuk, de nem tudott róluk senki semmit. A házmester meg már mindennap a nyakamra jár, nagyon akkurátus ember. Örökös rettegésben élek, már aludni sem tudok. Azelőtt sem aludtam valami jól, de most ez az állandó félelem, idegesség! Amúgy is rosszak az idegeim, higgyék el, kérem, én már annyi mindenen keresztülmentem és most még ez is ... A házmester azt mondta, legjobb lesz, ha a lánykát elviszem a rendőrségre, ott majd megmondják, mi legyen vele. Hát most oda megyünk... Az utasok rezzenéstelen arccal hallgatták a néni csipogó monológját, senki sem szólt egy szót sem. A kislány csak ült szép csendben, illedelmesen, miközben az öreg néni beszélt, beszélt, sopánkodott, panaszkodott. Még ma is, ha hozzá hasonló korú, szépen fésült kislányt látok, olyan csendes kis komolykát, ő jut az eszembe. Vajon mi történt vele?” VOJTEK KATALIN 1.téren után — talán nosztalgiából? — itt talált a piac megint állandó helyet. Szerda lévén most minden olyan világos és tiszta. A szomorúfűz alól — ahol most ülök — belátni az egész Május 1. teret, mely évekkel ezelőtt kapta meg e nevet. Nincs rajta mostanában semmi romantikus és titokzatos. A délelőtti nap vakító fénye visszatükröződik a Partizán utca tízemeletes házainak ablakán. A szellő végigsimogatja a virágokat, megborzolja a díszcserjéket. Oldalt, a járási nemzeti bizottság épületén a kerámiadíszités hívja fel magára a figyelmet. Mögötte, az egykori mozi helyén, az új háztömbök erkélyein hófehér pelenkák lobognak, tovább fokozva a tér békés hangulatát. Gondolataim akaratlanul és váratlanul formálódtak szavakká. Körül is tekintek hirtelen, nem hallotta-e valaki, mit suttogok magam elé. De senki sem figyel rám. Két farmernadrágos, csinos lány vágtat át a téren. A tér közepén egy férfi fényképezőgépével bajlódik: a kövirág formájú szökökutat szeretné megörökíteni. Az immár közel 30 ezer lakosú várossal együtt megfiatalodott, kicsinosodott a tágas öreg tér is, amelyet a korszerű lákótömbök úgy ölelnek körül, mint anya gyermekét. KANIZSA ISTVÁN (női)
